Part 18

Rákosi _Aesopus_ című vígjátéka, amellyel először föllépett, mindenesetre tehetséget tanusított. Az ízetlenség mellett is nyilatkozott benne bizonyos komikai ér s az egészben véve rossz kompozicióban nem hiányzott egy pár sikerült részlet. Ez inkább hetyke, mint merész kísérletnek figyelmet kellett kelteni szemben némely akkori aluszékony és prózai vígjátékkal. Ezt némi költői fény látszott fedezni, ha nem is a költészet valódi fénye. Azonban az élesb szem észrevehette, hogy egy s más, amit a szerző másoktól tanult, nem a legjobb s amit maga nyujt, az nagyrészt egy kissé rossz. A vígjáték tárgya egészen költött s csak Aesopus személyét szolgáltatta hozzá a hagyomány. S mivé tette Rákosi a hagyomány nagyfejű, púposhátú, dadogó, de lángeszű meseköltő rabszolgáját? Egy deli, bár kissé dadogó ifjúvá, aki azonban a szerelmi vallomás hevében, ami más embert legalább abban a percben könnyen dadogóvá tesz, elveszti dadogását, aki egy pillanat alatt meghódítja gazdája, Xanthus, leányát, igen rossz s éppen nem æsopusi meséket mondogat s egy pár nap alatt gazdája családját, sőt az egész samosi udvart újjain forgatja. S még hagyján, ha ezt gyöngeségeiknél fogva tenné. De akaratnélküli bábokból áll az egész személyzet, akikkel mindent tehet Aesopus, ha a szerző akarja. A főcselekvényt majd elborítják a mellékcselekvények, amelyek különben sokkal mulatságosabbak, bár olykor nem eléggé világosak; egy-egy szerencsés komikai vonást túlzás vagy ízetlenség vált föl s a párbeszédeken, amelyektől nem tagadhatni meg bizonyos költőiséget s ötletgazdagságot, nagyon is meglátszik a _Felsült szerelmesek_ hatása, amelyet Rákosi akkortájt fordított. A _Régi dal régi gyűlölségről_ vígjáték akart lenni s dráma lett belőle. A magyar társadalmat rajzolná, de egy jellemző vonás sincs benne. A mű főszemélye Lévi Shakespeare Shylockjának valóságos paródiája. Ki ez a mai Shylock? Egy égőbb gyűlöletű zsidó, mint a régi, de egyszersmind oly lágyszívű, lemondó, feláldozó, mint egy keresztyén mártír. A _Színre színt_ben jó az alapeszme s talán az egyetlen a Rákosi színművei közt, amelyben öntudatosan vagy öntudatlanul lélektani feladatot akart megoldani. Egy ifjú házas féltékeny bizalmatlansága barátja iránt, amely ezt csábításra ingerli, a nő sértett önérzete, amely mindkettő ellen fordulva, mindkettő fölött diadalt ül, igen jó komikai alapeszme. De a jellemrajz elhibázott, a szövevény durva egész az ízléstelenségig. Általában Rákosi keveset gondol cselekvénye valószínűségével és művészibb szövésével. Neki elég bármely gyönge indok vagy körülmény, hogy tovább bonyolítson, előtte fő, hogy a kínálkozó helyzetet, amelybe cselekvénye belezökkent, kibányászhassa. Ami a jellemrajzot illeti, Bánfi akkor legkevésbbé féltékeny, amikor leginkább lehetne. Margitot úgy mutatja be a szerző, mint a természet naiv szülöttét, aki nem ismeri a nagy világot s íme, amidőn az udvarnál megjelen, annyi bátorságot, kacérságot, világismeretet tud kifejteni, amennyit éppen nem vártunk tőle. Mátyás király, bár van benne egy-egy királyi vonás is, lassanként együgyűvé törpül s éppen nem a magyar történelem és hagyomány Mátyás királya. Rákosiban nincs történelmi érzék s korrajz helyett mindig a népmesék világába téved, a nélkül, hogy valóban naivvá tudna válni. A _Krakói barátok_ dráma akart lenni s a végén majdnem bohózattá vált. Rákosi ritkán tudja vagy sejti, mit akar, vagy eredetiséget akar keresni a komoly és komikai elemek nem igen szerencsés vegyítésében. Újra a történelemhez fordulva, ami nem neki való, abban lelte gyönyörét, hogy Hedvig királynőből egészen mást teremtsen, mint aminőnek a történelem, különösen a magyar hagyomány feltünteti. Valóban, Hedvig hamar szeretni tudó nő, aztán egy kissé perfid, mint királynő pedig mindent maga szeret tenni, még futárnak sem küld mást, hanem maga megyen. Látásból, a trónbeszéd izgalmai közt, halálosan beleszeret a litván követbe, aztán az elébb kigúnyolt Vilmos hercegnek nyujtja kezét, csakhamar megszegi, amit igért; barátnak öltözve, mintha senki sem állana szolgálatára, ellovagol Litvánia határszélére, hogy bizonyos gonosz szándék felől értesítse Jagellót. A jellemrajz ügyefogyottságával csak a lelemény szegénysége versenyez e minden tekintetben elhibázott műben. A _Szerelem iskolája_ formai tekintetben legjobb műve Rákosinak, amennyiben mellőzve a henye jeleneteket, cselekvénye célra sietőbb s euphuismusait is valamennyire mérsékelni igyekszik s egy valóban kitűnő jelenetet is találunk benne. De leleménye, bár különc, éppen nem eredeti s ami a legnagyobb baj, az alapeszme s a főszemély jellemrajza alig egyéb egy megfoghatatlan tévedésnél. A mű cselekvénye tulajdonkép egy álom, amelyet Stella királyleány álmodik, akit atyja, mint a család egyetlen sarját, bár mindenkép férjhez szeretne adni, mégis a férfinemet gyűlölő asszonyokkal neveltet, aki már kilencven kérőt elutasított, senkihez sem akar férjhez menni, sőt annyira gyűlöli a szerelmet, hogy egyik udvarhölgyét, mert egy testőrrel együtt találta, száműzi udvarából, aztán fáradtan elalszik. Ezzel végződik az első felvonás. A második, harmadik, negyedik felvonás nem egyéb, mint a királyleány álma, melyben férjhez nem-menetelének borzasztó következményei tárulnak fel előtte s midőn fölébred, álmától annyira megijed, hogy férjhez menne akárkihez, aminthogy meg is kéri kezét egyik kérőjének. Az egész álomnak nincs lélektani nyitja és fejleménye. Alig készíthette elő azt valami kedélyében s nagyrészt oly emberekről álmodik, akiket sohasem látott. Az álom borzadalmasságai megijeszthetik, de következik-e ebből, hogy szerelemre ébredjen s rajzolja-e ezt a szerző bármily alapon, mint Moreto Donna Diannájában, aki úgy látszik, szeme előtt lebegett. Nem egy büszke, fennhéjázó bölcselkedő leány átváltozása ez, de egy zavart lélek félelme vagy egy vérkeringési bajban szenvedő beteg kedélyállapotja, aki felindulásában mindenre kész. Ez mindenesetre sem lélektani, sem költői felfogás. E mellett a mű nem úgy van írva, hogy a néző tulajdonkép tudja, mikor kezdődik az álom s ami még különösebb, az álom eseményei indokoltabbak, mint az ébrenlété. Különben ez is vígjáték akart lenni s nagyon is komoly dráma lett, a szerző valami nagyon költőivel akarta meglepni a közönséget s nagyon is költőietlen labirintba tévedt.

Íme e drámai új irány legfőbb művei. Mi nem vonjuk kétségbe Rákosi tehetségét, jövője felett sem törünk pálcát – jósolgatni különben sem a kritika tiszte – de annyi bizonyosnak látszik előttünk, hogy ez irány nem szülhet jó drámát s hogy mégis nem egy követőre talált, az valóságos kórjel. S csodálatos, Rákosi egyik utánzója, Dóczy, _Csókjával_ sokkal több tetszést aratott, mint maga a mester bármelyik művével. E vígjátékot az Akadémia megjutalmazta, ami mutatja, hogy elég engedékeny, de ha már tette, jobb lesz vala, ha mással irat róla bírálatot s nem Tóth Kálmánnal, aki népszerű drámaíró lehet, de mindenesetre gyönge kritikus.

E mű alapszeméje egy kissé erkölcstelen s egy kissé nem igaz. Azt akarja bebizonyítani, hogy minden ember: férfi, nő, ifjú vagy öreg, házas vagy férjes, szerelem dolgában tilosban vadász, ha szükség készti vagy alkalom csábítja. S mi furcsán bizonyítja be ezt két főszemélyében! Egy ifjú király, aki csak nemrég nősült, szereti nejét, udvarában nem tűri a tilos viszonyt és csókot, fogadni kész udvara erkölcsiségére s elhagyva azt, álruhában tér vissza, hogy mindent kikémleljen, először is maga esik tilos viszonyba s egy paraszleányt, akit a csókolózásért megbüntetett, maga akar összevissza csókolni, sőt oly őrjöngő felindulás martaléka, ami igen heves szerelemről tesz tanuságot. Minő szükség készti? Csak nem az, hogy fogadását elveszítse. Minő alkalom csábítja? A parasztleány nem igen kínálgatja szerelmével, aztán könnyen megismerheti benne a királyt s a királyi kert nem éppen legalkalmasabb hely ily kalandra. De mindamellett a király szereti nejét. Hát neje, a szende spanyol királyné mit csinál? Ezt, úgy látszik, a spanyol udvari szigorú szabályok éppen semmiben sem akadályozzák. Elhisz egy mesét, tudniillik, hogy van egy zsidó, a legrútabb ember a világon, de a világ legnagyobb gyémántját bírja s ezt a világ legszebb asszonyának akarja adni, ha őt megcsókolja. Lejön éjjel a kertbe, meg is csókolja a zsidót, tulajdonkép férjét, aki őt parasztleánynak gondolja. Természetesen nem ismernek egymás hangjára, pedig sok mindent összebeszélnek. Ennél hóbortosabb históriát a legrosszabb bohózatban sem láthatni. Valószínűségről, jellemrajzról szó sincs az egész műben. A szerző minden egyéb, csak nem objektív. Mindig maga beszél személyei helyett. Az egész mű lírai verseny, élcek és ötletek pattogása s ezek között vannak sikerültek is; csakhogy a nyelv és verselés magyarsága kissé hasonlít a _Faust_ fordításához ugyancsak a szerzőtől, amelynek magyartalanságát ezelőtt két évvel eléggé kimutatta e folyóirat. A cselekvény a valószínűtlenségek halmaza, melyben minden abszurdumot álruhának s az éj sötétének kell indokolni. Valódi bujósdi gyermekjáték az egész bonyodalom. Dóczy, úgy látszik, megirigyelte a _Szentivánéji álom_ összevisszaságát, csakhogy ott egy növény nedvének varázsa költi fel a szívben élő, bár nyugvó szenvedélyeket s az álom szeszélye fejezi ki a kedély igaz titkait. Dóczy művének vége, midőn elhitetik a királynéval, hogy mindez csak álom volt, költőietlen másolata Shakespeare legköltőibb bohózatának. Valóban e drámai új irány nem egy szülöttéről elmondhatni Horatiussal: velut ægri somnia. Mi tetszett hát mégis e műben, hogy annyiszor adatott színpadunkon? Akárki könnyen kitalálhatja. Tetszett benne néhány lírai hely, különösen a csók dicsőítése, amely ily alakban ugyan nem illlik a parasztleány szájába, ha jól emlékszünk, reminiszcencia is, de mindenesetre jól van írva, aztán tetszett az erős csókolózás, amelyet színészeink egész virtuózitással érzékítettek és végre egész tűzbe hozta a karzatot az a jelenet, midőn a parasztleány kedvéért felmász a fára az udvari pap, hogy neki almát szakítson, a leány pedig elveszi a lajtorját s a pap a fán akad. Ez volt a legtermészetesb, a legérthetőbb az egész műben, a többiből nagyon keveset értett mívelt és nem mívelt közönség, mert a mű kuszált és zavaros meséje még olvasva sem éppen könnyen felfogható. S végre legtöbbet tett e mű sikerére nézve a hírlapok szertelen dicsőítése. Oly dicsőítéssel üdvözölték a szerzőt a pesti magyar és német lapok, aminőben a legnagyobb magyar költők, Vörösmarty, Petőfi és Arany legjobb művei sem részesültek. Mindenki sietett megnézni e híres művet; némelyek azért, hogy elmondhassák: láttam, de keveset ér, mások pedig azért, hogy hódolva a csinált közvéleménynek, felkiálthassanak: valóban nagyszerű!

Nem csoda, ha ilynemű siker reményében a _Jóslat_ szerzője is ez irányhoz csatlakozott. Hanem szerencsére nyelvet és verselést nem Rákosi- és Dóczytól tanult, hanem Vörösmartytól, sőt a harmadik felvonás első jelenete, midőn a fiatal papnők és főpapnő megjöttének örülnek, hangban igen nagyon hasonlít _Csongor és Tündé_ben a tündérek párbeszédéhez. Hogy illik-e ide e hang, az egészen más kérdés, de annyi bizonyos, hogy Csiky jambusai eléggé hangzatosak, nyelve is szabatos s éppen nem magyartalan vagy keresett, azonban általában véve inkább lírai, mint drámai nyelv. Csiky, ha szerét teheti, nagyon szeret ömledezni s minthogy jellemrajzai nagyrészt absztrakciókból állnak s főszemélyei passzív természetűek, akik csak sóhajtoznak, erre nagyon is tág tere nyílik. Egyébiránt művének lírai szépségei nem valami nagybecsűek, gyakran csak közhelyek s olykor az iskolás erőlködés is megérzik rajtok. Például:

Feledni téged! Felejti-é holdját az ég? Felejti A bujdosó vezérlő csillagát? Felejti-é a tengert a folyó? Felejti-é virágait a méhe? Feledni tudná életét a lélek? Feledni tudnálak én tégedet.

Amit Csiky újabb drámaíróinktól tanult, az nem más, mint az, hogy vígjátékot akarván írni, ne írjon az ember vígjátékot, hogy vígjátéka tárgyát ne a jelenben keresse, hanem a multban, a mesés korban, azonban ne tiszteljen semmiféle hagyományt, hogy a cselekvény annál költőibb, mennél kevesebb benne a józan ész és valószínűség, hogy mesterkedjék egész erejéből, de az emberi szív tanulmányára és rajzára minél kevesebbet adjon.

A _Pesti Napló_ pedánsoknak nevezte az akadémiai bírálókat, mert tiszta vígjátéki pályázaton nem méltányolhattak egy nem vígjátékot. «Nem vígjáték! – úgymond – oh, ti pedánsok! Persze Venus nem csillag, hanem bolygó, de fényesebb a csillagnál.» Azonban később észre vévén, hogy mégis csak együgyűség ezt vitatni, egyet kanyarodik s így szól: «Egy akadémiai bírálónak méltó ambiciója lehet a dolgon fordítani, mondván: ez a munka nem tiszta vígjáték ugyan a molièri szabályok értelmében, de ha a _Sok hűhó semmiért_ című shakespearei vígjátékból absztrahálunk szabályt, a _Jóslatot_ könnyűszerrel megkoszorúzhatjuk». A _Pesti Napló_, úgy látszik, azt hiszi, hogy Molière csak bohózatokat írt s nincsenek oly művei, amelyekbe komoly elem vegyül, sőt az úgynevezett fensőbb vígjátékot, amely bizony nem kacagtató, nem éppen Molière teremtette volna meg. Való, hogy Shakespeare némely vígjátékaiban vannak komoly fordulatok, de a legjobbak sokkal derűltebbek, sőt hajlóbbak a bohózatos felé, mint Molière fensőbb vígjátékai. Való, hogy a _Sok hűhó semmiért_ című vígjátékban egy fordulat komoly összeütközést idéz elő, de a mű kezdete oly derűlt hangulatba ringatja a nézőt, a komikai és humoros alakok annyira mérséklik a komolyabbakat s a herceg testvérének gonosz cselszövényét annyira meggyengítik a kitűnőleg rajzolt és elhelyezett törvényszolgák, hogy ott, ahol komoly fordulat kezd beállani, éppen nem tarthatunk a tragikai katasztróftól. Sőt az, hogy a herceg testvére gonosz csínyét nem az okos, hanem az együgyű emberek leplezik föl, éppen komikai vonás. Már maga a mű címe és alapeszméje, hogy egy kis semmiség mennyi nevetséges és komolynak látszó bajt okozhat a gyönge embereknek, megőrzi a néző kedélyét a komolyabb felindulástól. Azonban nem szükség csak Molière- és Shakespearere tekintenünk. Mióta vígjátékot írnak, bizonyos pontig a komoly elem sohasem volt belőle kizárva. Már Horatius megmondotta, hogy a vígjáték néha elkomolyodik. Minden attól függ, hogyan vegyíti a költő az elemeket, művének van e komikai alapeszméje s főszemélyeiben erősb vagy finomabb komikai vonás. S ha e szempontból vizsgáljuk a _Jóslatot_, mit találunk? A mű úgy indul, hogy akár tragédia is válhatnék belőle, már tudniillik olyan, amilyen. A páthosz fuvallatát érezzük és erős vagy legalább erősnek látszó szenvedélyek akarnak megküzdeni nemcsak a kötelességgel, hanem egy végzetszerű jóslattal is. A főpap Adrastos aggódik, hogy a főpapnő Olympia szívében szerelem gyulhat föl valaki iránt s csókja férfi ajkát érintheti s akkor a jóslat szerint összeomlik a templom; ő Apolló örök szűzének szánta a leányt, de ha azé nem lehet, akkor az övének kell lennie, mert szereti őt egy elkésett szenvedély egész őrjöngésével. S éppen akkor érkezik haza Olympia szerelmesen; egy ifjú, Helios követi. Olympia szíve háborog, küzd fogadalmával, de hű marad hozzá. Helios nem élhet Olympia nélkül, ki kell őt vívnia az ég ellenére is az isten karjai közül. Nem drámai, sőt tragikai motivumok-e ezek? Van-e a főszemélyekben, akik a főcselekvényt végrehajtják, még csak árnya is a komikumnak s a vénülő főpap, akire bizony ráfért volna egy kis komikum, a mű végén nem egy valóságos gonosztettet akar-e elkövetni? A komikum csak a mellékszemélyekben és alakokban nyilatkozik, amelyek meglehetősen elkoptatott színpadi reminiszcenciák s amelyek nélkül az egész főcselekvény megtörténhetnék. Igaz, hogy a mellékdolgok a főcselekvény nyakára nőnek, de ez bizonyára nem érdeme a műnek s nem teszi vígjátékká.

De ne nézzük e művet vígjátéknak, nézzük drámának s vizsgáljuk ez oldalról. Először is feltűnik, hogy a szerző a görög korba tévedve, nem elégedett meg a görög mythologiával. Megtanulta újabb drámaíróinktól, hogy a hagyományt nem kell tisztelni. «Már maga a mythologia is egy képzelt, nem létező világ nekünk, amelyet a modern drámaíró csak nagy diszkrécióval használhat – jegyzi meg helyesen Szász Károly e műről szólva – s e képzelt világba még egy egészen önkényes s magában is abszurd föltevést csúsztatni belé, oly lábbal taposása minden tradiciónak, oly hatványozása a képzelt világ képzeleti bővítésének, melyet a költő nem merhet soha, melyet Shakespeare sem mert, mert ő a képzelt világban is respektálta a tradiciókat.»

Csiky a következő, nem éppen szerencsés leleménnyel toldja meg a görög hagyományt. Delphiben, Apolló jóstemplomában minden 20–20 évben négy szűzet férjhez adnak; ezek egy évre anyák lesznek és pedig egyik ikerleánykákkal, a más három is leányokkal, úgy, hogy a jóstemplomnak a négy férjhez adott leány helyett öt leány áll ismét rendelkezésére öt csecsemő közül a legszebb, az ikrek egyike, Pythiának van kijelölve s mind az öt együtt neveltetik föl. Mikor húsz évet érnek, hogy az előbbi eljárást ismételni lehessen, a Pythia-jelöltet kiküldik a világba, hogy keressen férjet a másik négy leánynak; maga aztán, ha a világ- és férfilátás e nehéz kísértését a nélkül állja ki, hogy szerelemre gyuljon, átveszi a Pythia tisztét, a másik négy leányt pedig a kijelölt férjeknek odaadják azzal a kötelezéssel, hogy első leánygyermeköket a jóstemplomnak szentelik. De [ha] a férjkeresésben a Pythia szerelmes talál lenni, ha ajkát férfi ajka éri: vége mindennek, a templom rombadől s Delphi dicsősége, Apolló tisztelete oda van.

Ez éppen nem naiv és különben sem igen jól gondolt leleményre volt-e szüksége a szerzőnek műve szempontjából is? Mi szükség arra, hogy egyik nőnek mindig ikerleánya szülessék. Van-e ennek hatása a mű legcsekélyebb mozzanatára is? Mi szükség, hogy megpróbáltatás végett a leendő főpapnő bekóborolja a világot. Ezt a mélyebb erkölcsi alapon nyugvó keresztyén vallás sem téteti papnőivel. Olympia a nélkül is könnyen találkozhatnék Heliosszal. Mi szükség, hogy a főpapnő a többi négy számára férj-keresni induljon a világba, midőn egy felhívásra a templomi szép szűzekhez örömest csődülnének Görögország ifjai s a mű ügyetlen bonyodalmai így még könnyebben megtörténhetnének? De a legnagyobb baj az, hogy a mű vallásos és csodás elemeivel a szerző éppen nem tud bánni. Nemcsak a nézőket nem ringatja illuzióba, hanem még drámája személyeit sem. A főpap hinni látszik Kastal forrása csodás erejébe, a hívek csődülnek Delphibe, hogy vigasztalást találjanak s megtudják jövendő sorsukat; a jóslat teljesül, a templom összeomlik, de a főpap és papnő kedélyében éppen nem nyilatkozik félelem a bosszuló istenségtől, a nép, bár a templom összeomlik s így szeme előtt történik csoda, oly félvállról veszi a dolgot, mintha valami építőállvány omlott volna össze és Görögország hit nélkül marad s éppen a csodák korszakában. Midőn a mű végén a papnő férjhez megy, a papok megházasodnak s majdnem az egész személyzet megtalálja párját, nemcsak a szerelem ül diadalt a cœlibatus felett, hanem egyszersmind a nyers természeti ösztön mindennemű hit és erkölcsi hatalom felett.

A főszemélyekben még külső drámaiság sincs s a mű cselekvénye a lehető legdurvább, sőt együgyű. Helios és Olympia nem tesznek semmit, csak ömlengenek és belső küzdelemben emésztődnek s a végső felvonásban is ott vannak, ahol az elsőben. E két személy jeleneteiből semminemű tett nem fejlődik ki. Olympia találkozót igér Heliosnak, meg is jelen rajta, megvallja, hogy szereti, neki is adja gyűrűjét, de visszautasítja a szöktetés tervét, sőt felfogadtatja Heliosszal, hogy másnap megjelenik a triposz előtt s amit Apolló a Pythia szája által rendel, azt híven követi. Olympia tulajdonkép hű akar maradni kötelességéhez, szívében lemondott Heliosról s egy más leányt akar hozzá nőül adni holnapi jóslatában. Helios ugyan nem mond le kedveséről, de nem tesz érte semmit s elvégre is a véletlen által jut hozzá. Az egész műben csak Adrastos a cselekvő személy, de oly dolgokat tesz, amelyek éppen nem hangzanak össze azzal, amit akar. Mikor megtudja, hogy Olympia Heliost szereti, sőt ez a papnőt szöktetni is akarja egyik barátja segélyével, aki szintén egy másik papnőt akar szöktetni, a helyett, hogy egy pillanatra se hagyja Olympiát magára vagy éppen elzárja, két hæterát öltöztet fel a papnők ruhájába, hogy az ifjak ezeket szöktessék el. Midőn a jósnap szertartásai között Olympia elájul, Adrastos látván, hogy Kastal forrásának csodatevő ereje nem fog rajta, elhatározza, hogy ő maga szökteti el őt a templom kincseivel Egyiptomba. S hogyan hajtja végre a szöktetést? Amíg társa összeszedi a templom kincseit, a Parnass hegyére hurcolja Olympiát s ott egy barlangba akarja elrejteni, tehát éppen oda viszi, ahova gyűlnek az ő tudta szerint is a hívek s köztök Helios, föltalálni kedveseiket, akiket a jósige rendelt számukra nőül. Természetesen ezek kiszabadítják Olympiát körmei közül s a mű ügyetlen cselszövője a legügyetlenebbül megbukik.

Van-e ebben józan ész? Szerző jól megtanulta a magyar dráma új irányától, hogy annál költőibb valamely mű, mennél kevesebb benne a józan ész. Igaz, hogy a józan ész még nem költészet, de e nélkül még nem volt valamire való drámaíró. Nem boncoljuk tovább e művet, nem is jósoljuk azt a _Jóslat_ szerzőjéről, hogy nem lehet belőle drámaíró, de az bizonyos, hogy e műve inkább csak lírai tehetséget, verselési gyakorlottságot, némi párbeszédbeli ügyességet tanúsít, mint drámaírói tehetséget. Az is bizonyosnak látszik előttünk, hogy az irány, amelyet követ, éppen nem fogja elősegíteni drámaírói fejlődését. Ez irány az erőlködés hóbortja, az ízetlenség gőgje, amely ellen ideje valahára minél erélyesebben felszólalni a józan ész és jóízlés nevében.

HELYREIGAZÍTÁS DÓCZY «CSÓK»-JÁT ILLETŐLEG.[66]

Tisztelt szerkesztő úr! Az «Ellenőr» vasárnapi számának tárcájában azt a megjegyzést olvasom, hogy én annak idejében Dóczy úr «Csók» című vígjátékáról a «Budapesti Szemlé»-be egy nagyobb esztétikai tanulmányt írtam, amelyet e műnek bécsi sikere teljesen megcáfol. Nem bocsátkozom e mű bécsi sikerének boncolatába, hogy t. i. mennyiben segítették azt elő bizonyos külső körülmények; nem vizsgálom: vajjon az «Ellenőr» tárcaírója híven idézi-e mindazt, amit e mű pesti sikerének okairól mondottam; mellőzöm azt is, hogy a bécsi kritika, bár más szóval, lényegben ugyanazt mondja, amit én mondottam, hogy e műnek, mint drámának, csekély becse van, cselekvénye és jellemrajza komolyan szóba sem jöhet, az egész egy lírai verseny, élcek és ötletek pattogása, amelyek között vannak sikerültek is. Annyira meg vagyok győződve e mű drámai csekély becséről, oly kevéssé tekintem azt vitás kérdésnek, hogy reám nézve tökéletesen közönyös, bárki bármennyire kárhoztatja is bírálatomat.

Azonban egy pont iránt nem vagyok közönyös s éppen csak ezért szólalok fel. Restelném, ha valaki elhinné, hogy én Dóczy úr «Csók»-ját bárminő szempontból érdemesnek találtam egy nagyobb tanulmányra. A dolog másként áll. A «Budapesti Szemle» 18-dik számában «Színházi Szemle» cím alatt bírálat alá vettem újabb drámairodalmunk azon irányát, amely Shakespeare leggyöngébb műveinek leggyöngébb oldalait utánozza, emellett éppen Shakespeare ellenére elhanyagolja, sőt nem is tartja szükségesnek az emberi szív és viszonyok hű rajzát s a cselekvényt annál költőibbnek hiszi, mennél inkább hiányzik benne a józan ész. Ez irányt bírálva, a többik között természetesen a Dóczy úr vígjátékáról is kellett írnom, mint ez irány egyik képviselőjéről és írtam is róla másfél ívnyi cikkemben nem egészen két lapot. Ennyi ami igaz, sem több, sem kevesebb.

Szíveskedjék, tisztelt szerkesztő úr, e sorokat becses lapjába fölvenni. Budapest, márc. 5. 1877.

Teljes tisztelettel _Gyulai Pál_.

PETŐFI ÉS A M. T. AKADÉMIA.[67]

Tisztelt szerkesztő úr! A Manasszes-féle Petőfi-mondának ugyan végeszakadt; de a Petőfi emlékét úgy most, mint régebben, folyvást kísérti bizonyos Manasszes-féle szellem. Hiszen «Szibéria és az ólombánya» is Pestről származott Erdélybe, az itteni álmodozás ott hazugsággá alakult s visszakerülve itt mint valóságot kezdették hinni. De hadd térjek a dologra.

Az «Üstökös» jún. 17-iki számában «Muszka rajzok: Hogy becsülik meg a poétákat Oroszországban» című cikkben K-s M-n összehasonlítván Puskin és Petőfi sorsát, a többi között ezt mondja: «Petőfi dalait nem méltatták semmi figyelemre országunk nagyjai, azok a kunyhók között elhangzottak: senkinek sem jutott eszébe költőjüket megjutalmazni, még a tudós társaságnak sem.»

Ebből egy betű sem igaz. Hogy az Akadémia 1858-ban (1848 óta első nagygyűlésen) a nagy-jutalommal tüntette ki Petőfi munkáit, azt mindenki tudja, de ha netalán az «Üstökös» kétkednék benne, álljon itt az Akadémia 1858-dik nagygyűlése jegyzőkönyvének VI-dik pontja:

«Következvén a nagyjutalmi ügy tárgyalása, _Czuczor Gergely r. t. a nyelvtudományi osztály_ jelentését olvasta az 1843/48-ki évkörben megjelent szakbeli legjobb munkákról, mely szerint akadémiai nagy jutalomra 200 aranyban _Petőfi Sándor költeményei_, Pest, 1847., a Marczibányi-féle 50 aranyas jutalomra pedig _Fogarasi Jánostól_ «_A Magyar Nyelv Szelleme_», Pest, 1844. ajánltatnak. Helybenhagyatott; kéretvén a T. Igazgató Tanács, hogy az első jutalmat, nem élvén többé szerzője, a költő fiának kiadatni méltóztatnék.»

Hogy az Akadémia 1858 előtt miért nem jutalmazhatta meg Petőfi költeményeit, az kitűnik magából a jegyzőkönyvből. Petőfi 1844-ben adta ki költeményeinek első kisebb gyüjteményét, 1845-ben ennek folytatását és végre 1847-ben nagy gyüjteményét, amely magában foglalta a két első gyüjteményt és némely önállóan megjelent műveket is. A nagyjutalom hat évenkint szokott kiadatni s így az Akadémia Petőfit a legjobb akarat mellett is csak 1849-ben jutalmazhatta volna, azonban akkor nem tarthatván nagygyűlést, az elmaradt jutalmat csak 1858-ban adhatta ki, amidőn a nagygyűlés tartása megengedtetett. A 200 arany jutalom ki is adatott fiának, akinek egyedül ez tette atyjáról maradt örökségét, azzal az ezer forinttal együtt, melyet Pfeiffer fizetett az általam kiadott «Vegyes művek»-ért.

Az sem igaz, hagy Petőfit országunk nagyjai semmi figyelemre nem méltatták s csak a kunyhók becsülték. Eötvös elég országnagy volt mind rangjára, mind politikai és irodalmi állására nézve és 1846-ban [!] ő írt egy egész cikket Petőfi mellett. Petőfi dalait éppen úgy énekelték a szalonokban, mint másutt, midőn a negyvenes években a magyar dalok divatba jöttek s munkáit a hazafiasb magyar arisztokrácia éppen úgy ismerte, mint a középosztály és sokkal inkább, mint a szoros értelemben vett nép. Ha Petőfi csak a kunyhók kedvence lett volna, Emich bajosan vette volna meg költeményeit örökre és semmi esetre sem adta volna ki oly díszesen.

Az igaz, hogy Petőfit sem kis, sem nagy úr, sem pedig a kunyhók lakója nem kínálta meg pénzzel, de azt Petőfi el sem fogadta volna. Azonban ilynemű jutalomra talán az «Üstökös» sem gondolt. Petőfi munkái ügyében, csak egyszer folyamodott nem könyvárushoz, de az sem volt magánszemély; 1849-ben Kossuthnak, mint a magyar kormány elnökének, azt az ajánlatot tette, hogy 1848/49-ben írt költeményeit vegye meg az állam kinyomatás végett, minthogy a könyvárusok semmire sem vállalkoznak. Kossuth nem teljesítette Petőfi kérését, azonban később Szemere, a Csengery közbenjárására, megtett annyit, hogy «Honvéd» című költeményét megvette az állami pénztárból 500 forinton, kinyomatta és kiosztotta a hadseregben.

De elég erről ennyi. Soraim közlését kérve, maradtam teljes tisztelettel

Budapest, jún. 24-én, 1877.

_Gyulai Pál_.

VÁLASZ GRÜNWALD BÉLA ÚR NYILT LEVELÉRE.[68]