Part 16

A lírai költők közül Vajda János, Szabados, Dalmady és Atala költeményeit bírálta Zilahy, amazokat sok rokonszenvvel, emezt pedig meglehetős ellenszenvvel, melyeknek esztétikai okaira nem igen találhatni az illető bírálatokban. Vajda különös kedvence, a jóakaratban nincs hiány, csak az a baj, hogy amit egész naivitással dicséretkép mond, megrovásnak illik be. Kiemeli eredetiségét, mélységét, de egyszersmind megjegyzi, hogy Vajda a Petőfi iskola legközvetlenebb tanítványa, kin Petőfi Felhőinek hatása érzik. Tehát Vajda eredetisége abból áll, hogy Petőfi leggyöngébb költeményeiből merítette lelkesülését. Valóban különös eredetiség. Hibáztatja a közönséget, hogy nem olvassa Vajdát, magát a költőt is hibáztatja, hogy miért hajhássza a nem-közönségest, miért költészetének alapszíne sötét, miért nyerseskedik, shakespeareskedik; azért nem olvassák. Valami egyéb okának kell lenni, mert a nem-közönséges már az újság ingerével is hat, Byront költészetének sötét alapszíne mellett is olvassák. Shakespeare és Petőfi nyersesége nem kergeti el az olvasókat. Valami más miatt nem olvassák Vajdát, mit Zilahy elfeledett fejtegetni s mi sem fejtegetünk. Szabados és Dalmady nem részesülnek ily akaratlanul gonosz dicséretben, de nem érthetni, hogy miért üdvözli őket Zilahy úgy, mint az igazságából és őszinteségéből kivetkőzött líránk megváltatásának első hírnökeit. Semmit sem mutat ki bennök, mi rokonszenvét igazolná és az olvasót meggyőzné. Szabadosban megdicséri az «Utolsó Zrínyi» című balladát drámai voltáért, holott az egész egy igen hosszúra nyujtott elbeszélő magánbeszéd, melynek semmi drámai formája sincs; különösen kiemel belőle egy versszakot, mely csakugyan jó, de inkább elbeszélői ügyes fordulat, mint Berzsenyi-féle összeszorított ódahang, melyhez hasonlítja. Megjelöl nehány költeményt, melyek olvasást érdemelnek s fölboncol egy csoport rossz hasonlatot. Ennyinél sokkal többet találhatni az 1850–60-iki korszak nem egy költőjében, kiket Zilahy annyira lenéz. Dalmadyban az érzés valóságát és erejét dicséri, de amiket belőle idéz, nem éppen igazolják ítéletét, sőt Dalmady nyelve sokszor annyira nem az érzésé, hogy lapos prózának is beillik. Kiemeli hangjának kenetességét, mely határzott világnézet visszatükrözése; hogy megvan-e ez Dalmadyban, már csak azért sem tudhatjuk, mert nem értjük, hogy mit teszen. Általában nagy hibája Zilahynak, hogy nem tudja jellemezni a bírálandó költőt s ami helyest mond, az inkább egy-egy versszak szépségére, vagy hibájára vonatkozik. De megesik rajta, hogy megdícsér egy-egy rossz versszakot is. Például Dalmady e következő versszakát a hangulat és gondolatmenet nemes szépségének ízleltetőjéül mutatja be:

Ki fekszik e mohos sír alján, Melynek nincs már keresztje sem? Rejtelmesen beszél a szellő: Tán egy világ, a szerelem! A bogárkák csak jőnek, jőnek, Míg eltünnek két oldalán – Az alant oly rég álmodónak Hírt visznek a földről talán.

Mily nyelvtani hiba mindjárt a második sor. Jól magyarul ez így van: _Melynek már keresztje sincs_. A sírba mászó bogárkák (talán férgek), melyek a halottnak hírt visznek, inkább rútság, mint szépség. Zilahy e bírálatait rendesen egy-egy tájékozó bevezetéssel kezdi, mely a magyar költészet fejlődésének némely pontjait érinti, de éppen úgy nem találja el a főjellemvonásokat, mint a bírálandó költőkben. A Szabados bírálatához írt bevezetésében megemlíti a magyar költészet nemzetibb fejlődését s ez irány képviselői: Petőfi és Arany mellé oda teszi Sárossy Gyulát, ki «Arany Trombitá»-jával nagy mértékben elősegíté ez irány fejlődését. Az Arany Trombita nem is költői mű, hanem egy versbe szedett politikai pamflet, melynek ugyan volt politikai hatása, de nem egyszersmind költői s a nép-nemzeties költői irány fejlődésére semmit sem hatott. Az Atala bírálatában találóan jegyzi meg, hogy e költőnőnek nem annyira egy húrja, mint inkább csak egy hangja van, de hogy mi ez a hang, nem mondja meg. Fölboncol egy pár sikerült és nem sikerült versszakot s abban állapodik meg, hogy Atalában legkevesebb a lírai természet, s beszély- és regényírásra utasítja. Miért? Mert prózával érintkező bölcseleti irányt lát benne s bizonyos hajlamot az absztrakcióra: tehát a bölcseleti irány és absztrakció a beszélyírói tehetség jelei.

Még e gyüjtemény három bírálatáról kell szólanunk. Egyiknek tárgya Vadnai «Eszter» című regénye, a másiknak Madách «Ember tragédiája», a harmadiknak Arany «Buda halála». Vadnai regényének főhibáját abban találja Zilahy, hogy nincs hibája, azaz nincs benne semmi pozitív jó. Nem olvasván e regényt, nem tudjuk, mennyiben igaz ez ítélet, mennyiben nem, de azt különösnek találjuk, hogy Zilahy alább mégis pozitív hibákról beszél s a többek közt ezt: «Az én kedves kis húgom újra vidámságot fog hozni a mi szobánkba», émelygő germanizmusnak bélyegzi, mert ez így van jól: _kedves húgom, szobánkba_ s nem az _én kedves hugom, a mi szobánkba_. Ebben semminemű germanizmus nincs, sőt valahányszor nagyobb nyomatékosságot akarnak adni a személyragnak, a névmás kitétele mulhatlan. Zilahy az Ember tragédiájában semmi feltűnőt nem talál. Örvend, hogy irodalmunk Madáchban egy tapasztalatokon megszűrt, mélyen gondolkodó fővel gyarapodott, de meg kell vallania, hogy műve mint költemény semmit sem ér, mint drámai költemény még kevesebbet, tehát a semminél is kevesebbet. S mond-e valamit a mű hiányai- és hibáiról? Keveset, tulajdonkép semmit. Főellenvetése az, hogy Madách Ádámja nem külön egyén, midőn mint külön alak jelen meg, ha az lenne, akkor Madách annyiszor multa volna felül Goethét, ahány külön alakot teremt vala. Mi azt hisszük, hogy úgy sem multa volna felül egyszer sem, noha Faust is inkább típus, mint egyén. A művészetnek vannak oly tárgyai, melyek kiválóan eszményítést kívánnak, nem pedig egyénítést. A Krisztus- és Madonnaképet nem az egyénítés teszi műremekké. Az Ember Tragédiájának tárgya nem egyéneket követelt, hanem éppen a különböző korszakok típusait. Hogy e minden esetre nevezetes költemény, mennyiben sikerült, annak fejtegetése nem ide tartozik, elég tudnunk, hogy Zilahy minden analizis nélkül tör pálcát fölötte. De csoda-e? hisz Arany János «Buda halálát» is szintén így ítéli el. Töredékjegyzeteiben, melyeket e költeményről összeírt a romantikus és naiv eposzt akarná megmagyarázni. Fogalmai itt is zavartak. Nem érti, hogy a naiv eposzt nem írják, hanem a nép teremti századokon át s így főleg a népköltészet szülötte. Azonban a műköltészetben is naiv eposznak hívják az oly eposzt, mely az eredeti naiv eposz nyomain halad s a korviszonyokhoz képest, amennyiben lehetséges, sajátságait igyekszik mintegy visszavarázsolni. Minthogy a keresztyén korszak népköltészetének jelleme általában véve romantikus, az ily naiv eposz szintén romantikus. De hogy másnemű romantikus műeposzok is vannak, melyek kevésbbé támaszkodnak a népköltészetre s ezért nem neveztetnek naivoknak csak romantikusoknak, az természetes; mert a naivitás nem lényeges része a romanticizmusnak, amint ez később a műköltészetben kifejlődött. Zilahy vádolja Aranyt, hogy Attila alakjába nem tudott fönséget lehelni. Hogy miért nem fönséges Arany Attilája, azt nem mondja meg, hanem költészetére általában ezt a megjegyzést teszi: «Arany összes költészetére el lehet mondani, hogy ő meggyőzni mindig tud, megindítani gyakran, de felemelni alig és igazában soha. Az ő költői természetében a fantázia a legkevesebb, holott az eposz minden egyéb között ezt kívánja túlnyomólag. Még csak egyetlen oly dala sincs, mint Csokonainál a «Földiekkel játszó égi tünemény!» vagy a «Tihanyi echo» hoz írt ritka varázsú óda, melyekben a szentimentalizmus égető bája a fenségest csapkodja. Petőfit nem is említem.» Zilahy esztétikai műszavain néha nagyon nehéz eligazodni. Nem értjük, mit tesz, hogy Arany meggyőzi olvasóit. Meggyőzni valakit valamiről, a tudomány, a szónoklat dolga, nem a költészeté. Ily értelemben veszi-e e szót, ez okon tagadja-e meg a fantáziát Aranytól, nem vehetni ki tisztán, sőt ellenkezőleg, úgy látszik, hogy ezt éppen dicséri benne, mint alsóbbrendű költői tulajdont. A fantázia hiányát egyébből látszik következtetni, abból, hogy Arany eposzaiban nincs lírai föllengzés, szentimentális ábránd, legalább ide mutat az, hogy Csokonai dalait hozza föl. Hogy a lírai föllengzés, szentimentális ábránd nem forrása az epikai fönségnek s általában nem is szükséges az eposzban, úgy hisszük, nem szükség mutogatnunk. De várhattunk-e más ítéletet Zilahytól, ki Bajza Jenő tragédiáját dicsőíti s Vajda egyik leggyöngébb költeményét mesterinek nevezi? Már ez magában fölöslegessé tesz minden cáfolatot.

Íme Zilahy kritikai pályája, mely egy kissé különbözik lapjaink rajzától, de bizonyára hűbb a valóhoz. Mindamellett halálát veszteségnek tartjuk irodalmunkra nézve. Egy tehetséget tanusító fiatal írónak fejlődése első stádiumában sokat szabad hibázni és tévedni. Zilahy még alig végezte be gimnáziális tanulmányait, midőn már az irodalmi pályára lépett, alig került ki az egyetemről, midőn már a kritika triposzára ült. Becsszomja távolról sem állott arányban tehetségével s egyszerre akart odajutni, hová a lángész is, bár gyorsan, de csak fokonként emelkedik. A mohó és szertelen ambició talán sohasem volt annyira divatos irodalmunkban, mint jelenleg. De Zilahynak legalább tehetsége volt, mely reményre jogosította az embert; ő legalább küzdő és törekvő ifjú volt, ki nagyrészt csekély becsű műveit alkalmasint becsesebbekkel feledtette volna el. Nem annyira az, ami volt, hanem ami talán lehetett volna, nem annyira multja, mint jövője fejezi ki az irodalom veszteségét s pályája kritikai méltánylatát.

EÖTVÖS EMLÉKBESZÉDEI.[64]

Magyar írók és államférfiak. Br. Eötvös József emlékbeszédei. Pest, 1868. Kiadja Ráth Mór. 333. l.

Ez igen csinos kötetben teljes gyüjteményét vesszük Eötvös emlékbeszédeinek, melyek koronként, 1839–1867-ig, az Akadémia ünnepélyes ülésein mondattak el. E majdnem harminc évi időközben Eötvös századunk első felének nehány legnevezetesb magyar írója és államférfia fölött tartott emlékbeszédeket. Egy félszázad küzdelme tárul fel előttünk. Itt találjuk Kazinczyt és Széchenyit, Vörösmartyt és Szalayt, irodalmi és politikai megújhodásunk bajnokait; itt Kölcseyt, Kőrösyt, Regulyt, Dessewffy Józsefet és Emilt, kik többé-kevésbbé nevezetes szerepet játsztak a magyar irodalom, tudomány vagy politika terén. Majd mind oly férfiak, kik méltók a szónok ihletére, kire egy egész nemzet figyel.

Valóban Eötvös sokkal több volt, mint akadémiai szónok; a nemzet szónokaként ünnepelte a nemzet halottjai emlékét. Az államférfiú csak szószékét változtatta, de nem egyszersmind eszméit, érzéseit, aggodalmait és reményeit. S volt idő, midőn a nemzeti intézmények romjai közt csak az Akadémia szószéke állott még épen s csak innen lehetett szólni egy-egy ünnepélyes percben az egész nemzethez. A hazafi bánat és remény e beszédek alaphangulata. Eötvös az Akadémia szószékén folyvást a nemzeti élet hullámzásainak befolyása alatt áll s belevegyül a kor küzdelmeibe. 1839–48-ig ifjú túláradó lelkesedése a hazafi bánatból erőt merítve, reményt hirdet és tettekre buzdít. 1858–1867-ig lelkesedése csillapodottabb, de fájdalma mélyebb, lelke gazdagabb eszmékben és tapasztalatokban, a romokra állva balzsamot csepegtet a nemzet sebeire s a csalódások keserűségei közt a jövőbe vetett hitet táplálja. A bánat és remény e folyvást megújuló hangulata egyhangúvá teszi e könyvet. Ez egyhangúság ugyan nem változatosság nélküli, de mégis egyhangúság. Midőn egy vagy több évi időközben hallottuk e beszédeket, az egyhangúság nem tünhetett föl, mint most, midőn összegyüjtve egyfolytában olvassuk. De lehet-e ezért hibáztatnunk a szónokot? Aligha. Ki tehet róla, hogy a magyar nemzeti érzés egy félszázad óta bánatból és reményből táplálkozik s kevés megszakítással egész 1867-ig e hangulat levegőjében éltünk? Szólhatott-e a szónok máskép oly férfiak fölött, kik a hazafi bánat, küzdelem és remény megtestesülései voltak s oly korban, mely szégyelve a jelent, büszke önérzettel küzdött a jövőért vagy csalódásainak közepette, a kétségbeesés örvénye szélén vigaszt és hitet keresett? Eötvös engedve belső ösztönének hű maradt magához és a korhoz. Emlékbeszédei hatásának egyik főoka ebben rejlett. Egy későbbi kor talán még inkább észreveszi e beszédek egyhangúságát, mint mi, de egyszersmind egy egész kor kedélyhangulatát látja visszatükröződni bennök, mi mindig elég kárpótlás marad.

Az emlékbeszéd elméletével tüzetesen nem igen szoktak foglalkozni egy irodalomban sem, de legalább bírálni szokták az emlékbeszédeket. Bizonyos hamis kegyelet a magyar zsurnalisztikát ettől egészen visszatartja. Azt hiszi, hogy kegyeletlenség felszólalni a hízelgés erkölcstelensége, a szertelen dicsőítés ízléstelensége ellen, melyek nem egy emlékbeszédben az értelmet és kedélyt egyaránt megbotránkoztatják. Mióta az Akadémia és Kisfaludy-Társaság megalapíttatott, számos emlékbeszédet hallottunk már, de Kölcseynek, az első emlékszónoknak, valódi kegyelete, férfias méltósága nem igen találtak követőkre. A legtöbb szónok egész erejéből arra törekszik, hogy rútul ledicsérje azt, ki felett beszél. Néha, mintha képmutató udvaroncokat vagy béres zsurnalisztákat hallanánk. Még jó, ha a szónok az elhunytat csak szerfölött nagyítja vagy oly érdemeket tulajdonít neki, melyek nem voltak meg benne, de megesik az is, hogy oly szertelen érdemeket olvaszt össze, melyek együtt aligha lehetségesek. A kegyelet ünnepélyén, nem kegyeletlenséget tanusítanak-e az ily beszédek, melyek bizonyos tekintetben nevetségessé tesznek valamely kitűnő vagy jeles tudóst vagy írót? Nem gúny-e az Akadémiára, hogy a tudomány és irodalom képviselőinek némán kell végig hallgatniok oly beszédeket, melyek a tudományt meghamisítják s az irodalmi ízlést sértik?

Mondanunk sem kell, hogy Eötvös éppen nem tartozik az ily akadémiai szónokok közé. Kölcsey után leginkább ő őrizte meg a valódi kegyelet és szónoklat hagyományait. Kegyelete csak a valódi érdemekhez fordul s a személyek tiszteletét az eszmék kultuszává igyekszik emelni. Rokonszenve néha nagyításra ragadja, de sohasem a szertelenig. Néha, bár ritkábban, árnyoldalakat is érint, de fényoldal és érdem mintegy kényszerű kíséretében, mi emlékbeszédben a kegyelet és hűség legszebb összeolvasztása. Az eszmék gazdagsága és érzelmek nemessége megőrzik őt a keresettség cifrálkodásaitól s a kötelességszerű dicsőítés modorosságától. Egészben véve beszédeit e tekintetben nem érheti gáncs, de itt-ott találhatni bennök egy-egy vonást, mely zavarja a rajz hűségét s nem szükségképi következménye a kegyelet eszményítésének sem. Igaz, e vonások nem éppen lényegesek s nem annyira célzatosságból származnak, mint figyelmetlenségből vagy vizsgálat nélkül elfogadott irodalmi előítéletekből, de mindamellett nem mellőzhetjük, mert oly kitűnő íróban találjuk, mint Eötvös. Leginkább a kitűnő írókat kell bírálni s nem a középszerűeket, kiket mellőzhetni is. Idejegyzünk hát Eötvös jellemzéseiből egy pár oly vonást, melyeket túlzottaknak tartunk.

«A magyar nyelv – mond Eötvös Kazinczy fölött tartott emlékbeszédében – amint ez egy élő és fejlődő nép nyelvénél máskép nem is lehet, mindig újult és fejlődött: a különbség Kazinczy és mások közt csak abban áll, hogy mit azok, kik a nyelvújításban elődei voltak, a pillanat szükségétől kényszerítve, rendszer nélkül tettek, azt ő teljes öntudattal cselekedte, szem előtt tartva a célt, melyet el akart érni és «_soha meg nem feledkezve azon határokról, melyeket túllépni a legmerészebb nyelvújításnak sem szabad_».

A végső mondatban nincs igazság s kimaradhatott volna a kegyelet sérelme nélkül, annyival inkább, mert nem erre van alapítva a beszéd s csak mint igen mellékeszme fordúl elő benne. Igaz, az emlékbeszéd sohasem kritika, de az is bizonyos, hogy nem foglalhat magában olyast, mi a kritikával egyenes ellenkezésben van. A reformátorok pályája nem igen lehet ment több vagy kevesebb tévedéstől. Ezt mintegy helyzetök kényszerűsége hozza magával. Küzdelmök hevében nem választhatják meg mindig a legcélszerűbb eszközöket, tovább mennek, mint szándékuk volt, vagy olyat is akarnak, mit az idő később tévedéssé derít ki, bár a körülményekben igazolásukat találhatni. Kazinczy mindenesetre ily reformátor volt. Pályája éppen nem ment a tévedésektől, de azok nem kisebbítik dicsőségét. A nagy eszme, melynek bajnoka volt, a nagy mozgalom, melyet megindított, szenvedése, mely mártírrá avatta, nemzeti újjászületésünk legelső hősévé emelik. E szempontból nem magasztalhatni eléggé. De a tisztán nyelvészeti és irodalmi szempont mindig tiltakozni fog az ellen, hogy Kazinczy sohasem lépte át azon határokat, melyeket túllépni a legmerészebb nyelvújításnak sem szabad. Egyetlen irodalom sem mutathat föl oly merész nyelvújítót, mint Kazinczy, talán azért, mert egyetlen irodalom sem volt oly sajátságos körülmények között, mint a miénk. Lehet, hogy mindaz, mi Kazinczy tanai- és hatásában tévedés, a történeti kényszerűség fejleménye volt, melyen át kelle esnünk, de az bizonyos, hogy Kazinczynak egész irányát ma már nem fogadhatja el se a nyelvész, se a stiliszta. Mint nyelvújító, ki a gyökök alkotása szabadságát is vitatta támadói ellen írt polémiáiban, néha túlságokra ragadtatott, melyeket követői még tovább fejlesztettek. Mint a magyar művészi próza és költői nyelv megalapítója a művészit a magyarossal nem mindig tudta kiegyeztetni, idegenszerűségre adott példát. Az újabb költői nyelv Vörösmartytól napjainkig egy s más tekintetben reakció Kazinczy tévedései ellen s hogy prózánkban, bár folyvást mutatkozik, kevésbbé erőteljes e reakció, azt csak sajnálni lehet.

A Vörösmarty, Dessewffy Emil, Szalay fölött mondott beszédekben is találhatni ily mellékesen odavetett túlságokat. «Vörösmarty az első magyar költő – úgy mond – kit a szó legszebb értelmében népszerűnek mondhatunk.» De vajjon Kisfaludy Sándor nem volt-e szintén oly népszerű a maga korában? Sőt Vörösmarty népszerűsége csak lassan, a kor fejlődésével, növekedett, míg Kisfaludy S. gyorsan s majdnem egyszerre lőn népszerű. Mindezt jól tudja Eötvös, ki a Kisfaludy Sándor tiszteletére 1843-ban rendezett dalünnepen tartott elnöki megnyitó beszédében így szólt: «Kisfaludy Sándor legnépszerűbb költője hazánknak»; pedig ekkor Kisfaludy Sándor népszerűsége már hanyatlóban volt s a Vörösmartyé már elérte tetőpontját. «Szóljak-e Egerről páratlan varázsával – folytatja Eötvös – szóljak-e Cserhalomról, melynél nagyobbszerű eposzi mű kevesebb sorban talán még nem iratott?» Hogy Eger és Cserhalom remekművek, a régibb magyar kritika egyik előítélete, mely Toldy nyomán átment az irodalomtörténeti kézikönyvekbe is. Nem tagadhatni, hogy mindkettőben genialis részletek vannak, de egészben véve egyiket sem mondhatni teljesen sikerültnek; nincs kerek meséjök s tulajdonkép csak egy pár epizód összefűzéséből állanak, nemcsak a világirodalomban, hanem Vörösmarty kisebb munkái közt is van oly mű, mely sokkal költőibb, nagyobbszerű mindkettőnél, például a «Két szomszédvár».

Dessewffy Emilről ezt jegyzi meg egy helyt: «Azon érdemet senki sem tagadhatja meg tőle, hogy műveinek ékességét a világosságban kereste». Ez igen szembeszökő túlzás, bár szerény méltánylat akarna lenni. Dessewffy stílusából éppen az egyszerűség és világosság hiányzott, egyike a legnehézkesebb stilisztáinknak. Szalayról ezt olvassuk: «Soha lángész több szorgalommal nem párosult». Nem tudjuk: vajjon Eötvös a lángészt a tudományos értelmében veszi-e, vagy csak nagy tehetséget ért alatta, mint ahogy a közbeszéd használja e kifejezést. Ez utóbbi értelemben teljesen igaza van, de hogy nagy tehetség több szorgalommal sohasem párosult annyira, mint Szalayban, az legfeljebb csak akkor állhat meg, ha hozzá tesszük: Magyarországon, mert ha általában az egész világra vonatkozólag értjük e mondatot, nemcsak az igazság, hanem az eszményítés szempontjából is hibáztatnunk kell.

Máskülönben a Szalay fölött mondott beszéd legsikerültebb az egész gyüjteményben. Itt is bebizonyult, hogy a rokonszenv az emlékbeszéd valódi múzsája. Lelkesíti a szónokot, hogy érezze s éreztetni tudja a valódi érdemeket, erőt kölcsönöz az élénk rajzhoz, sőt a közönségesnél mélyebb kedélyt bizonyos gyöngédségi érzetnél fogva megóvja a dicsőítési túlzásoktól. Eötvös emlékbeszédeiben senkinek alakja sem emelkedik ki oly egyszerű fönségben, átlátszó fényben, mint a Szalayé. Mintha nem is rajzolna, csak fölleplezné e képet, mely évek óta ott él lelkében, letörülhetlenül. Kissé eszményíti, de nem többel, mint amennyit az emlékbeszéd eltűr, sőt megkíván. Kevésbbé folyamodik szónoki fogásokhoz, mint más beszédeiben, mégis ékesszólóbb, mint bárhol. Mindezt nem mondhatni el a Széchenyi fölött tartott emlékbeszédről. Az ok alkalmasint a rokonszenv hiányában rejlik. Eötvös tiszteli Széchenyit, bámulja nagy tehetségét, elősorolja érdemeit, de érezzük, hogy nem viseltetik rokonszenvvel egyénisége iránt. Inkább értekezik róla, mint szónokol fölötte, inkább pályája egyes oldalait mutatja föl, mint az egész államférfiút és embert. Nem áll előttünk az újabb magyar történelem legnagyobb és legtragikusabb alakja. Széchenyi több, mint reformer, regenerátora a magyarnak, Széchenyi legeurópaiabb államférfiaink közt, mégis mindvégig legmagyarabb, Széchenyi a siker legtöbb nyomát hagyta maga után, mégis legszerencsétlenebb mindazok között, kik a jelen században a magyar politikai élet színpadán szerepeltek. Mindezt, minek a beszéd központját kell vala képeznie, csak érinti Eötvös vagy éppen mellőzi. Lehet, hogy a politikai körülmények, melyeknek hatása alatt szónokolt, lehet, hogy saját multja, mert egykor határozott pártállást foglalt el Széchenyi ellenében, szintén befolyhattak arra, hogy egyetmást mellőzzön, vagy a fődolgot kevésbbé emelje ki. A beszédben nem hiányoznak egyes szép részletek, de az egész benyomása nem olyan, minőt Széchenyi pályája és egyénisége mintegy követel. Széchenyi a történet lapjain, árnyoldalaival, tévedéseivel együtt nagyobb arányokban fog kiemelkedni, mint ahogy rajzolja ez emlékbeszéd, mely csak fényoldalait tünteti föl.

Ami a beszédek alkatát illeti, az sokkal változatosb, mint a hangulat, melynek egyhangúságát már fennebb megjegyeztük. A kezdet és bevégzés gyakran hasonlít egymáshoz, nem eszmékben, hanem módban, de maga a beszéd ritkán. Eötvös nem követi akadémiai beszédeinket, melyek gyakran nem egyebek, mint életrajzi vázlatok a dicsőítés cirádáival felpiperézve. Tudja, hogy a szónoknak csak annyit kell beolvasztania az életrajzból, mennyit a beszéd formája megbír, sőt ez sem mindig szükséges, fődolog a szónoklattá vált jellemrajz vagy egy nagy eszmének, célnak kultusza, melynek az illető bajnoka volt. Kazinczy fölött mondott beszédében Eötvös mellőz majd minden életrajzi adatot, az írót és embert is csak egy pár vonással érinti; beszédét mint központ, a nemzetiség eszméje uralja, melyet Kazinczy mint író és nyelvújító fölébresztve, hitté erősített. S mi jól illett leginkább erről beszélnie akkor, midőn nemzetiségünk ellen irtó háborút indított az osztrák minisztérium s az országszerte megüllött Kazinczy-ünnep első zajosb tiltakozás volt a zsarnokság intézményei ellen. Szalayt már rajzolja mint embert, írót és államférfiút egyaránt s jellemvonásaiban egyszersmind megelevenülnek mindazon főbb eszmék, melyekért Szalay egész életén át küzdött. Reguly emlékét egy lélektani és tudományos kérdés vizsgálatával ünnepli, melyet Reguly pályája kelt föl benne s mely éppen oly világot vet Reguly egyéniségére, mint tudományos küzdelmeire. Reguly valóságos egyénként emelkedik ki. Jellemzési tekintetben e beszéd vetekszik a Szalay fölött mondottal, csakhogy ez utóbibban több a szónoki erő és meghatottság. Dessewffy Emilben mellőzi a politikust s csak a hazafit és embert eleveníti meg s jó tulajdonai túlságaiból magyarázza ki némely árnyoldalait. Politikai ellenfele, de barátja és tiszttársa fölött kellett beszélnie s minden affektáció nélkül a legfinomabb tapintattal oldotta meg feladatát. A Vörösmarty fölött mondott beszéde legkevésbbé sikerült, tulajdonkép nincs alapeszméje s a jellemrajz oly általánosság, melyet más költőről is el lehet mondani. E mellett bizonyos bágyadtság ömlik el rajta. Ilynemű a Kölcsey fölött mondott beszéd is, csakhogy a szónoki erő ifjú felbuzgása némileg takarja a jellemrajz hiányát. Egyébiránt Eötvös 1848 előtti beszédei általában kevésbbé sikerültek, mint a későbbiek. Amazokban talán több a hév és csillogás, de se jellemrajz, se szabatosság, se a reflexiók erejére nézve nem mérkőzhetnek emezekkel.

Eötvöst, mint szónokot, nem lehet igazságosan megítélni csak emlékbeszédeiből. A fejtegető és vitatkozó szónok, ki a megyei és országos termekben nem egyszer vívott ki diadalt, itt egészen háttérbe szorul s csak az ünnepély szónoka áll előttünk. Azonban egy tulajdonsága, mely mint írót kiválóan jellemzi, sehol sem lép annyira előtérbe, mint emlékbeszédeiben s ez a reflexió által felköltött érzés s az érzés által felköltött reflexió. Nem emelkedik a szenvedélyig, legfeljebb érinti azt, nem ragadja el hallgatóit, csak meghatja. Fantáziája nem erős s a plasztikaiság éppen úgy hiányzik rajzaiban, mint stíljében. Még annyira kedvelt s túlságosan kedvelt hasonlataiban sem találhatni meg a plasztikai kidomborodást, vagy ragyogó színezetet. Mintha ezekhez is reflexió által jutna, nem könnyedén árasztja, hanem némi nehézkességgel tárja ki s olykor mintegy elnyujtja. Innen van, hogy az elevenség nem kiváló tulajdona s átmenetei, fordulatai ritkán gyorsak, önkénytelenek s meglepők. Beszédeinek egységét inkább a hangulat és gondolat képezi, mint a részek aránya s a fokozatos és szerves emelkedés. Ő gondolkozik és érez, e kettő egy nála s túlsúlyok olykor megbénítja a fantázia működését s fogyatékossá teszi a művészi formát. Ebben rejlik főereje és főgyöngesége. Mívelt és gazdag lelke, könnyen felinduló nemes kedélyének áramlata oly jótékonyan hat elmére és szívre. Az emberiség és hazafiság, a keresztyénség és kultúra, az európaiság és magyarság, a kegyelet és igazság, a melankólia és megnyugvás nagy eszméi és érzéseinek varázsa alatt állunk. Az érzés reflexióvá, ez pedig érzéssé válik bennünk is. De a reflexiók nagy tömege, melyekben több finomság nyilatkozik, mint erély, néha a hallgatót is éppen úgy elbágyasztja, mint a szónokot s mintegy el-elmosódik előttünk a láthatár.

A könyvet elnöki megnyitó beszédek zárják be, melyeket szerző a Kisfaludy Sándor tiszteletére rendezett dalünnepen, az Akadémia, Kisfaludy-Társaság, Erdélyi Múzeum, magyar orvosok és természetvizsgálók, magyar írók segély-egylete ünnepélyes ülésein tartott. Közpályájának egyik igen kitűnő oldalát jelölik e beszédek. Ez intézetek majd mindenike körül feledhetlen érdemei vannak s némelyiknek még ma is elnöke és szónoka. Az emberszeretet, tudomány és hazafiság, a mívelt elme és nemes kedély ritka emberben egyesül annyira, mint benne s teljes mértékben illenek reá Quintilianus e szavai: «Orator esse, nisi vir bonus non potest».

SZÍNHÁZI SZEMLE.[65]

E jelen közleménnyel megkezdjük színházi szemlénket, amelyet eddig mellőzni voltunk kénytelenek. E folyó, irat szűk terét érdekesebb közlemények vették igénybe, másfelől politikai és szépirodalmi lapjaink kiváló előszeretettel foglalkozván a színkritikával, mi éppen ezért azt leginkább mellőzhetőnek hittük. Azonban színkritikánk egy idő óta anyira a drámaírók vagy az általok sugalmazottak kezébe került, hogy éppen nem fölösleges, ha nem drámaírók is hallatják szavokat; e mellett színkritikusaink inkább szavakban bővelkednek, mint eszmékben s nem levén erős meggyőződésök, annyira a pillanat benyomásai alatt írnak, hogy gyakran nem egyebek, mint a közönség zajosb, de kevésbbé mívelt részének szószólói. Mi nem vesszük rossz néven, ha jobbak hiányában gyöngébb eredeti színművek is adatnak, azt sem tartjuk bajnak, ha valamely gyönge műnek inkább csak jobb oldalai emeltetnek ki, de az már kórjel, ha a kritika gyarló kísérleteket kiváló tehetség jeleiként üdvözöl, hibákat szépségeknek hirdet, téves irányokat bátorít s kerülve minden érdemleges tárgyalást, behatóbb fejtegetést, vagy az egyéni tetszés önkényét proklamálja a kritika legfőbb elvének vagy a közönség kevésbbé ízléses részének tapsaira hivatkozva, ezt tartja döntőbírónak az ízlés legfontosabb kérdéseiben.

Sajnáljuk, hogy szemlénket egy oly mű bírálatával kell megkezdenünk, amelyre más körülmények között kevés szót vesztegetnénk. Értjük Csiky Gergely _Jóslat_ című úgynevezett vígjátékát, amely október 11-én adatott a nemzeti színpadon s a közönség és hírlapok oly érdeklődését keltette föl, aminőt még akkor sem érdemelt volna, ha sikerültebb. A műnek egész története van, amelyet, ha röviden is, el kell beszélnünk.