Part 23

Veres Pálnét sértette a gyanú, annyival inkább, mert saját, _Nézetek a női ügy érdekében_ című röpiratának némely nem elég szabatos kifejezései adtak erre okot. Azonban a félreértés hamar kiderült; az egyesület kérvényét, mely női iskolák alapítását sürgette s melyet kilencezer nő írt alá, Deák Ferenc nyujtotta be az országgyűléshez s br. Eötvös József is megigérte a nőnevelés érdekei támogatását. E mellett elhatározta az egyesület, hogy be nem várva az állam intézkedéseit, a maga erején alapít egy női tanintézetet, még pedig oly módon, hogy az lassanként felsőbb leányiskolává alakulhasson át s egyszersmind a nőktől elfoglalható önfenntartási pályákra szükséges ismeretek megszerzésére is alkalmat nyujthasson. Veres Pálné buzgalma és erélye nem tűrt halasztást s az intézet két kis szobában már 1869 október 17-én megnyilt egy fensőbb osztállyal, tizenkét növendékkel és öt tanárral. Magam is ott voltam bölcsejénél; elfoglaltságom mellett is örömest elvállaltam egy pár évig az intézet igazgatását s benne a magyar irodalom tanítását. Mintha most is előttem állanának a vidám arcú, élénk figyelmű és tanulékony leánykák. Azóta huszonöt évnél több idő telt el, bizonyára most nem ismernék reájok, ők sem ismernének reám, aki immár megöregedtem. De éppen azért bárkinél inkább tanuskodhatom arra nézve, hogy mily szűkös körülmények között, mily csekély kezdetből indult ki ez intézet, hogy mily erős, kitartó buzgalom és erély kellett ahhoz, hogy odáig emelkedjék, ahol most áll.

A kezdeményező lelkesülése hatott társaira is. Mind többen csatlakoztak az egyesülethez, az alapítványok szaporodtak, a társadalom minden körében akadtak pártfogói, az állam és a főváros támogatni kezdették. A tanférfiak örömest nyujtottak segédkezet mind a tantervek kidolgozására, mind a tanárok ajánlására nézve. Az intézet minden évben fejlődött szellemileg és anyagilag egyaránt s húsz év alatt megközelítette kitűzött célját, sőt 1881-ben saját házába költözhetett, ebbe a szép épületbe, melyet saját szükségei szerint rendezhetett be. A század végén ismét a magyar műveltségnek szolgálhat e telek, mint szolgált a század elején is, midőn e helyen egy francia tetőzetű ház állott s Vitkovics Mihály, a Kazinczy pesti triászának egyike, lakott benne, akinek estélyei gyakran összegyüjtötték Pest nem nagyszámú íróit, az agg Virágtól kezdve az ifjú Vörösmartyig. Ahol most az ifjú női nemzedék ismerni tanulja irodalmunkat, akkor az új magyar irodalom megalkotói gyűltek össze, hogy felolvassák egymásnak műveiket s megbeszéljék a nyelv és irodalom ügyeit. A régi, dűledező ház helyén méltán emelkedik ez új épület, hogy összeolvassza a mult emlékeit és a jövő reményeit.

Alig van valami emberhez méltóbb öröm, mint amidőn az eszmét, amelyért küzd, munkálkodik, lassanként valósulni látja. Veres Pálné részesült ez örömben. A nőnevelés eszméje, melynek szószólójaként lépett föl, folyvást hódít állami és társadalmi életünkben. A nőképző-egyesület alakulásának és izgatásainak volt hatása arra, hogy egy pár évtized alatt polgári és fensőbb leányiskolák keletkeztek, községi vagy állami költségen. Azonban legnagyobb öröme telt a nőképző-egyesület iskolájában, melynek létrehozásában, gondozásában oly nagy részt vett. A siker öröme folyvást élesztette munkásságát egész végleheletéig. Annyira összeforrott munkássága ez intézettel, hogy nem is tudjuk képzelni nélküle s mintha még most is várnók, hogy újra megjelen köztünk. De nem jelen meg többé, örökre elhagyta ez intézetet, melyhez annyi hévvel ragaszkodott s attól távol a vanyarci sírboltban alussza örök álmait.

Vigasztaljanak meg bennünket egyik tisztelőjének, Madách Imrének, sorai, melyeket egy szintén nógrádmegyei nő halálára írt.

Mindig mások javára fáradál, Mindig csak másoknak kedvéért éltél, Ha megkivántad már a pihenést, Meg kell nyugodnunk, hogy sírodba tértél.

Pihenj csendesen! Emlékedet az ércnél tartósabban fogja megőrizni ez intézet folyvást megújuló növendékeinek hálája, akiknek meghalva is anyjok maradtál. Áldás poraidra, lebegjen szellemed őrangyalként fölöttök.

ELSŐ KÖNYVEM.[85]

Hazafias és egyéb költemények. Írta Lampérth Géza. Beöthy Zsolt előszavával. Budapest, 1897.

Egy új lírikus, akit Beöthy Zsolt vezet be, azonban bevezető előszava nem foglalkozik a költemények esztétikai becsével; inkább csak általánosságban akarja megjelölni azt az irányt, melynek az ifjú költő képviselője. Beöthy szerint ifjú költőink táborában különböző jelszavak alatt, voltakép a falu és nagyváros világa állanak szemben egymással. Az egyik a magyar természet eredetiségéből, erejéből, egyszerű érzéseiből és képeiből meríti ihletét. A másikat egy nagy tömeg izgatott idegélete hevíti, hogy az életnek ezer színű és ezerféle nyüzsgő zűrzavarát a költői érzés és gondolat villámfényével hassa át. Budapest ma nagyobb, gazdagabb és szebb, mint a régi volt, de élete még korántsem magyar nagyvárosi élet. Költészete visszhangozza utcái lármáját, de nem merít belőle se érzést, se eszméket, melyek magyar valónkkal és céljainkkal kapcsolatosak lennének. Hogy a fővárosi fejlődés a kivánt irányt vegye, még erre is a magyar vidék, a magyar falu életének és költészetének minél nagyobb, minél mélyebb befolyást óhajtanánk. Igazi magyar költészet eddig más níncs is, mint a magyar vidék, magyar falu költészete. A kisérletek, amelyek valami egészen másnak kezdésére történtek, azt mutatják, hogy a tőle és nagy hagyományaitól való elszakadás a nemzeti lélek irányában is idegenséget jelent. Az új magyar nagyvilág költészetének csak a régi magyar kisvilág költészetéből lehet kifejlődnie. Ezért méltánylást érdemel Lampérth, aki nemcsak mintáit kereste a magyar falu nagy költői közt, de eszményeit és lelkesedését is a magyar természetből merítette. Ihlete és iskolája egyaránt magyar. Lelkes ódáival és kedves dalaival, egyszerű és nemes érzéseivel, szép formáival bizonyára meg fogja találni az utat közönségünk szívéhez. Jó úton indult, mely nem kifelé visz, hanem fölfelé.

Íme, Beöthy eszmemenete, melyben különösen meglepő az, hogy költészetünket két részre osztja: falusira és városira s Magyarország minden nagy költőjét a falusiak közé sorozza s kimondja, hogy igazi magyar költészet eddig más nincs, mint a magyar vidék és magyar falu költészete. Maga megvallja ugyan, hogy ez a kategória talán nem esztétikai, de mi azt hisszük, hogy más szempontból sem igazolható. Ősidőktől fogva a költészet tárgya az emberi szív, természet, társadalom és állam; vallásos himnuszok, hazafias és szerelmi dalok zengtek mindenkor a költők lantján; az állami és társadalmi összeütközések a családi élet örömei és fájdalmai foglalták el lelköket. Ezekből merítette a költő ihletét akár falun, akár városon lakott s ha a falusi magány vagy a zajos városi élet inkább meglátszott művein, az csak oly egyéni vonás volt, mint sok más egyéb. Zrínyi és Balassa miért volnának falusi költők, midőn mindketten a renaissanceból merítettek s a vallásos és hazafias küzdelmek hatása alatt írtak? Miben nyilatkozik Vörösmarty falusi költészete, mely kiválóan nemzeti és Pest irodalmi és politikai mozgalmaiból keletkezett? Petőfi és Arany költészetére ugyan nagy hatással volt annak a magyar vidéknek környezete, ahol születtek, de mennyi más hatás járult ehhez, részint irodalmi, részint politikai. Igaz az is, hogy elődeiknél többet merítettek a népköltészetből s a nemzetit és művészit magasabb fokon egyesítették, de a népköltészet több, mint egy falu vagy vidék költészete, az az egész népé és több százados maradvány, mint maga a nyelv; egyik főforrása ugyan a nemzeti költészetnek, de nem egészen az s midőn Beöthy az egész magyar nemzeti költészetet falusi költészetnek nevezi, lejjebb szállítja a népköltészetnél. Az ő falusi költészete nem népköltészet, hanem a műköltészetnek oly faja, melynek alig lehetnek más sajátságai, mint hogy falun keletkezik s a falusi életből van merítve. Az első sajátság semmit sem magyaráz ki, a második csak csekély mértékben igaz s oly kevéssé illik Vörösmartyra, mint Aranyra vagy Petőfire.

Beöthyt az vezette e különös osztályozásra, hogy nagyobb városaink nem voltak túlnyomóan magyarok, s ennélfogva inkább vidéken lüktetett a magyarság szíve. De nem vett észre egy más jelenséget, tudniillik, hogy nem magyarajkú városainkban is mindig megvolt a magyarságnak bizonyos nagyobb vagy kisebb köre, mely folyvást növekedett és fejlődött, sőt az idegen elemeket magába olvasztotta, sokkal nagyobb mértékben, mint falun. Fővárosunk egy félszázadnál több idő óta inkább központja szellemi mozgalmainknak, fészke a nemzeti szellemnek, mint bármely vidéke az országnak, de azért helytelen volna fővárosi és falusi tudományt és költészetet különböztetnünk meg. A másik ok, amely Beöthy osztályozására befolyt, az a tapasztalata volt, hogy ifjú költőink közül nem egy mintegy megtagadni látszik nemzeti költészetünk szellemét s ez onnan származik, mert Budapest élete még korántsem magyar nagyvárosi élet. De Párizsban és Londonban nem élnek-e oly költők, akik eltérnek a francia és angol nemzeti költészet hagyományaitól s vajjon nem ezeket utánozzák-e némely ifjabb költőink? Hiszen a multban is találunk erre példát. Kazinczy a vidéken élt, sohasem volt fővárosi lakos, de a német-görög klasszicizmust igyekezett átültetni irodalmunkba. Arany is a vidéken élt, hatottak reá a külföldi költők is, de azt nemzetibb szellemben tudta földolgozni, mint Kazinczy. Nem a falu és főváros dönti el a költő sorsát, hanem sok minden összehatása, különösen a közszellem, a nemzeti fejlődés és saját géniusza.

Azért jó lesz fölhagyni a falusi költészet elnevezéssel s megtartani a nemzeti vagy a nép-nemzeti költészet műszavát. Beöthy is tulajdonkép azért méltányolja Lampérthet, hogy a nemzeti költészet hagyományainak híve. Valóban Lampérth többször zendíti meg nemzeti ritmusunkat, mint sok más társa s a magyar világ eszme- és érzésköréből igyekszik meríteni tárgyait. Azonban ez még magában senkit sem tett költővé s a nemzeti költészet fogalma is tágabb körű, mert magában foglalhat különböző költői egyéniségeket, új tárgyakat hódíthat meg, új eszmék tolmácsa lehet, de leginkább abban a módban nyilatkozik, amint mindezt a költő kifejezi s a nemzet szellemébe oltja. E tekintetben Lampérth költészete nem igen vonja magára a figyelmet. Úgy látszik, hogy tehetsége nincs még kifejlődve. Költeményei inkább csinos verselési gyakorlatok, mint valódi költői művek. Megakad bennök egy-egy sikerültebb versszak, de egész vers ritkán. Nincsenek hóbortjai, de eszmékben éppen nem gazdag s a szenvedély nem háborgatja. Nem igen esik dagályba, de hasonlatai, képei nem megragadók. Nyelve elég szabatos, de különösebb báj nem nyilatkozik benne.

A gyüjteményt hazafias költemények nyitják meg, nagyrészt ódák. A költő megénekli a kivándorlást, a magyar dalt és nyelvet, a magyar ifjúságot március 15-én, a honvédek emlékét, Rodostót, az ezredéves ünnepet több ízben és Jókait jubileuma alkalmával. Ez ódákra sehogy sem illenék a «falusi költészet» elnevezés; nem falun, hanem a fővárosban merítette hozzájok a költő ihletét, még pedig a napisajtó vezércikkeiből. Hírlapjaink némely ünnepélyes alkalommal nagy lelkesedésre tűzelik magokat, de a legtöbbször csak stereotíp szónoki frázisokban áradoznak s a hazafiság túlzásában keresik a hatást. Lampérth ódáiban is valami ilyest találunk, habár csinosabb nyelven, de nem csekélyebb túlzással. A honvédekről szólva, így kiált fel: «Föld soh’se hordott több ily katonát!» Továbbá: «Gondolj a dicsőkre, félistenekkel csodás nagy időkre!» Petőfi és Arany is írtak a honvédekről, de idáig nem ragadtatták magokat. Lampérth Rodostóról emlékezve, óhajtja, vajha dala fölrázhatná az alvó nemzetet. Vajjon miért alvó nemzet a magyar? Mert elfeledte multját s nem hozatja haza a rodostói bújdosók hamvait. Annak sok más oka lehet, de az álomba sülyedés legkevésbbé. A Jókaihoz írt ódában azt olvassuk, hogy a nagy mestert az egész nagyvilág hódolattal veszi körül. Ez is hírlapi cikkek visszhangja; az ódai emelkedés nem ily frázisokban nyilatkozik. Egyszóval ez ódákban bizonyos obligát tartalom és hang a túlnyomó. Azonban van köztök egy pár olyan is, mely elüt a többitől. Ilyen az _Előre_ című, amely a költő küzdelmét, kétségeit s önbátorítását rajzolja. E költeményben valódi érzés lüktet, szerkezete lélektani mozzanatokon fordul meg s a nyelv kiszabadul a köznapi frázisok békóiból. Szintén sikerült az _Ezredik év_, mely egyszerűségével és szabatos bel- és külformájával ragadja meg a figyelmet.

A gyüjtemény második részének címe: _Szerelem_ s a költő szerelmi dalait foglalja magában. Úgy látszik, Lampérth lírájának leggyöngébb oldala a szerelmi dal. E fajta dalai inkább a reflexió szülöttei, mint az érzéséi s legkevésbbé van meg bennök a dalnak az a sajátsága, mely az érzést a ritmussal annyira összeolvasztja, hogy mintegy egymást szülik. Általában nem ömlik el rajtok az érzés melege vagy a szenvedély fölindulása s ha felcsillan is itt-ott egy sikerült fordulat vagy elmés ötlet, mint egészek hidegen hagyják az olvasót. Csak helyeselhetni, hogy Lampérth kerüli a szerelmi hóbortot, eszeveszettséget, melyre némely fiatal költő annyira büszke, de a nagy józanság sem forrása a szerelem költészetének.

A harmadik rész _Élet és álom_ cím alatt vegyes tartalmú. Van itt ballada, életkép, elégia, dal, hol vidám, hol búskomoly hangulat szülöttei. Költőnket néha megszállja a vallásos érzés is s csak sajnálhatni, hogy nem tudja azt nagyobb hatással kifejezni. A gyermeki szeretetnek és gyermeki emlékeinek nem egy lapot szentel, de némi túlzott érzékenykedésbe esik. Ily tárgyú költeményei között legsikerültebb az _Itthon_ című. Kevésbbé sikerültek barátja halálára írt elégiái, melyek alig többek száraz verselésnél. Nem egyszer emlegeti elhagyatottságát, küzdelmeit, de folyvást bízik a gondviselésben; legsikerültebben fejezi ki ezt az _Árva dala_ című költeményben. Egy pár kisebb humoros költeményt is írt, de epigrammai élök egy kissé tompa. _Kun László_ balladájában van drámaiság, de a szenvedély rajza erőltetett s az egész nem tud hangulatot ébreszteni. Ennél sokkal sikerültebb a _Kis libapásztor_ életkép. Egyszerűségében némi keresetlen báj nyilatkozik s a kis gyerek ártatlanságából bevegyül valami magába a költeménybe is.

A kötetet _Könyvemhez_ címzett vers zárja be, melyben a költő útrabocsátja könyvét s utasítja, hogy mit feleljen a kérdezőknek; ha előtte ajtót zárnának, keressen föl egy kis falut, az ő szülőházát, hol bölcsőjét ringatták, ott várni fogják és szívökbe zárják minden sorát. Bizonyára a szülők és rokonok leghálásabb olvasói műveinknek, de ez nem elég a dicsőségre, szükséges, hogy az olvasóközönség figyelmét és tetszését is kivívjuk. Lampérth is jobban teszi, ha nem lép ki még gyüjteményével, hanem vár, amíg tehetsége fejlődik s néhány már sikerült darabjait újakkal szaporíthatja. De az ifjú költők majd mindenike mielőbb egész gyüjteménnyel akar föllépni, bár később megbánja. Óhajtjuk, hogy Lampérth második gyüjteményét ne csak szülőháza fogadja tetszéssel, hanem a bírálók és a közönség is.

EGY KIS POLÉMIA.[86]

A politikai és irodalmi pártok kiválóbb képviselőiket rendesen túlbecsülik, sokkal több méltánylatban részesítik, mint amennyit megérdemelnek s később a történelem tiszte a magasztalásokat valódi értékökre szállítani le. Mindez természetes, de az már kevésbbé, ha a magasztalás nem ismer határt és szertelenségbe téved. Ez már kórjel és sajnos, hogy hírlapirodalmunkban mindinkább növekszik e kóros állapot s méltán felkiálthatunk:

Ha annyi volna a nagy emberünk, Mennyit naponként folyvást hirdetünk, S oly sok dicső tulajdon volna bennünk, A legdicsőbb nemzetnek kéne lennünk.

Nem szándékunk részletekbe bocsátkozni, sőt a politikát egészen mellőzzük s csak az irodalomról szólunk valamit. Itt is csak egy pár jelenségre szorítkozunk, amint éppen a napokban szemünkbe ötlöttek. Ha felhánynók lapjainknak egész évi folyamát, bizonyára sok olyant találnánk bennök, amik igazolnák állításunkat. Hiszen, hogy egyebet ne említsünk, mindinkább elharapózik az a szokás, hogy kiadóink agyba-főbe dicsértetik kiadványaikat s az így készült ismertetést nyomtatva, a könyvhöz mellékelve küldik meg a lapoknak, melyek örömest kiadják, ha az író iránt nem viseltetnek ellenséges indulattal. De térjünk tárgyunkra.

Egy pár hét óta az _Egyetértés_ homlokán a következő előfizetési felhívást olvashatni:

«Előfizetőinknek és olvasóinknak szíves figyelmét felhívjuk arra, hogy törekvésünk, hogy lapunk, mint eddig, úgy a kezdődő új évnegyedben is a legnagyobb, legjobb és legtartalmasabb magyar lap legyen. – Eötvös Károly, lapunk vezére s nemzetünk egyik legnagyobb írója, ki édes magyar nyelvünk ragyogó szépségeit a legtisztábban tárja az olvasó elé, ebben az évnegyedben is folytatja

_Gróf Károlyi Gábor följegyzései_

című remek művét, melyhez hasonló szép olvasmány nálunk soha s a világirodalomban is kevés jelent meg. Ezen kívül a bevezető közlemények most jelennek meg

_Utazás a Balaton körül_

című, szintén páratlan szépségű művéből, mely talán még a másiknál is gazdagabb lesz érdekes részletekben.»

Így ír az _Egyetértés_ Eötvös Károlyról, aki a lap vezére s így bizonyára tudtával vagy legalább utólagos jóváhagyása mellett jelent meg e feldicsőítés. S mily művészi fokozással áradnak benne a gondolatok! Eleinte Eötvös Károly csak _egyik legnagyobb_ magyar író, de azután mindjárt nyelvünk ragyogó szépségeit _legtisztábban_ tárja az olvasó elé, így _legnagyobb_ író mindazok között, kik magyarul írtak vagy írnak. De ez sem elég! Excelsior! Károlyi Gáborról írt műve _remekmű_, melyhez hasonló nálunk _soha_, a világirodalomban is _kevés_ jelent meg. Tehát Eötvös Károly a legremekebb magyar író s a világirodalomban Shakespeare, Goethe stb. mellett foglal helyet. _Utazás a Balaton körül_ című műve is _páratlan szépségű_, talán még a másiknál is gazdagabb lesz érdekes részletekben. A szerény _talán_ mennyire emeli a páratlan szépség szörnyű szerénytelenségét.

Bajos megítélni a két úgynevezett remekmű irodalmi értékét, mert a szerző még egyiket sem végezte be, de a megjelent részletek sehogysem igazolják a remekséget. Gróf Károlyi Gábor följegyzéseket hagyott hátra s Eötvös K. a helyett, hogy ezeket, fölvilágosításokkal kísérve, kiadta volna, vagy ezek alapján, más adatokat is felhasználva, megírta volna gr. Károlyi Gábor életrajzát, magát gr. Károlyi Gábort beszélteti, mintha emlékiratokat hagyott volna hátra! Így már a kiindulópont hibás s nem eléggé megbízható. De így sem tudja Eötvös eléggé érdekessé tenni gr. Károlyi Gábor egyéniségét; politikai és társadalmi szereplése nem is nyujt erre elég anyagot; a korrajzi és lélektani részletek pótolhatnák e hiányt, de ezekben éppen nem gazdag a mű. Eötvöstől nem vitathatni el az elbeszélő tehetséget, de az sem oly eredeti és művészi, hogy remekségről lehetne szó s magyarossága nem ment némi parlagi íztől. Az _Utazás a Balaton körül_ nem emelkedik följebb a rendes tárcáknál, csak stílje jobb; hogy Eötvös kedveli a nagyhangú s öntetsző túlzást, tódítást, talán mondanunk sem kell.

Elég ebből ennyi. Az élő dicsőítésétől térjünk át egy halottéra, mert hírlapjaink nekrológjai, ünnepélyes alkalmakra írt emlékcikkei szintén nagy túlzásokba szoktak esni. Éppen nem hibáztatjuk, hogy a tanáregyesület Szarvas Gábornak szobrot emelt. Ő mindenesetre jeles nyelvész volt, bár Hunfalvy Pál és Budenz József, a magyar összehasonlító ugor nyelvészet megalapítói, szorosan tudományos szempontból mélyebb nyomokat hagytak hátra, de a közönségre nézve szűkebb körben és kevesebb zajjal mozogva, nem kelthettek annyi figyelmet, mint Szarvas. Az ünnepély ellen sincs kifogásunk. Beöthy Zsolt mérsékeltebb beszédet tartott, mint aminőt vártunk, mert őt nem egyszer ragadja túlságra szónoki heve. Sajó Sándor ódája nem valami jeles költemény, de ezen nem csodálkozhatni, mert a dicsőítő ódák ritkán sikerülnek, azonban azon már csodálkozunk, hogy magyar költő annyira lelkesülni tud Szarvasért, kinek kevés érzéke volt a költői nyelvhez s éppen nem vette figyelembe a nyelv esztétikai oldalát. Amiket mi hibáztatunk, azok a hírlapok vezércikkei, melyek ez alkalommal megjelentek. Különösen a _Budapesti Hirlap_ és a _Magyarország_ tettek ki magokért.

A _Budapesti Hirlap_ többek között ezt írja:

«Szarvas magyar lelke húsz és néhány év előtt sem a szó-, sem a mondatalkotásban nem ismert reá az akkori magyar nyelvben a saját törvényei szerint kifejlődött és kifejleszthető magyar nyelvre. Lehetetlen korcsok, vakmerő csonkítások csúfitották el s egész nyelvünk szinte fuldoklott az idegenség áradatában. Lehetett-e vajjon – hogy csak két példát hozzunk fel – az _arandok_ szóban fölismerni az aranyfarkú vakondokot, a _szőnyeg_ szóban a szövött anyagot. Lehetett-e az elkábítóan hömpölygetett körmondatokban s a németből a leggyászosabb szolgaisággal lefordított kifejezések sokadalmában ráismerni a Pázmány Péter, a Szenczi Molnár Albert, a Petőfi, az Arany János nyelvére? Nem lehetett. A hite szent volt, hogy elcsúfitott nyelvünket meg lehet tisztítani. A lelkét tette rá, hogy megtisztítja és amennyire emberileg lehetett, megtisztította.»

A _Magyarország_ hasonlókép ír Szarvasról, aki szerinte európai színvonalra emelte a magyar nyelvtudományt s ekkép vázolja hatását az irodalomra és közéletre:

«A sajtó nyelve megtisztult, az országgyűlés szónokai restelkedtek sokat gúnyolt lomposságuk miatt, a tudósok világosabb, magyarosabb írásmódra törekedtek. S nincs aki meg ne vallaná, hogy mindez Szarvas Gábornak és az ő Nyelvőrének munkája volt. Pedig mi tudjuk, mi értéke van e munkának, mi mély jelentősége, mi egyetemes hatása, mi nemzeti fontossága. Mert az egész nemzetre kihat nyelvének megtisztulása. Érezzük, hogy több ez a stíl javulásánál, több ez műveltségben való haladásnál. Mikor az idegen hatáson növekedett nyelvújítókat letaszítják ítélőszékükből s a székbe beleültetik a romlatlan érzékű, józan eszű, higgadt gondolkozású népet: akkor válik teljessé csak a negyvennyolcas alkotások kiépítése, akkor leszen a nemzet nemcsak intézményeiben demokratikussá, hanem érzéseiben is. – Ki volna oly vakmerő, aki tagadni merné e mű nagyságát? Ki oly tudatlan, hogy be ne látná? Bizonyára jogos kegyelet vezette e népet, midőn szobrot emelt ama három nagy férfiúnak, kik megalkották a mai Magyarországot politikai intézményeiben, a legnagyobbal, Kossuthtal együtt. De méltó s önmagát megtisztelő vala, hogy közelségökben hírdesse hatását Szarvas Gábornak is, a ki _megalkotta a mai Magyarország nyelvét_.»

Ezek szerint a jelen században Szarvas Gáborig senki sem írt jól magyarul, kivéve Petőfit és Aranyt. De az a baj, hogy Petőfi semmit sem tanult Szarvas Gábortól, mert nem olvashatta csalhatatlan bulláit s versei tele vannak a nyelvújítás korcs szavaival s rút csonkításaival; Arany pedig, aki olvasta, éppen nem szegődött hozzá, sőt egy párszor ellene nyilatkozott. A szegény _Budapesti Hirlap_nak még azt is meg kell érni, hogy azt az elátkozott _szőnyeg_ szót mind a két költő használja. (Egyébiránt a _szőnyeg_ nem új szó, már Zrínyinél s a XVII. század más íróinál megtaláljuk, de az _anyag_ új szó, melyet, úgy látszik, a _B. H._ réginek vél.). Mi éppen nem látjuk nyelv tekintetében azt a nagy különbséget, mely a régibb és újabb irodalmat egymástól elválasztja s melyet Szarvas nagy művének hirdetnek. Akkor is, most is voltak és vannak jobb és kevésbbé jó nyelvű írók. Hogy az országgyűlési szónokok most jobban beszélnek, mint régen, éppen nem állíthatni. Azt a két feliratot, melyeket Deák 1861-ben írt, ma sem tudná senki megírni jobb magyarsággal. Kossuth sokkal jobban beszélt és írt magyarul, mint Bartha Miklós. Csengery vezércikkei nemcsak okosabbak, hanem jobban is irattak, mint a Kaas Ivoréi; Kemény Zsigmond és Salamon Ferenc felülmulják Neményit és Vészit. Bajza és Erdélyi kiállják a versenyt Alexander és Bánóczi magyarságával.

Az sem áll, hogy a nyelvi idegenszerűség és a nyelvújítás erőszakosságai ellen Szarvasig senki sem lépett föl. A költői nyelvben a visszahatást már Vörösmarty végrehajtotta s az ő nyomán indultak Petőfi és Arany, újabb forrásokból is merítve. A prózát illetőleg a nyelvújítás győzelme után sem szünt meg egyes szók bírálata. Az ötvenes- és hatvanas években, melyeket a nyelvi barbarizmus korszakának bélyegeznek Szarvas ortológ hívei, többen szólaltak föl az idegenszerűségek s a szükségtelen vagy rossz szók ellen. Különösen Brassai és Arany tüntek ki e téren. Bugát _Szócsíntana_ ellen maga Toldy is kikelt. Az Akadémia azt a véleményt fejezte ki, hogy csak a műszók magyarosítandók s nem egyszersmind a műnevek s pályakérdést tűzött ki az idegenszerűségek és a nyelvújítás visszaélései ellen. Az előkelő írói és nyelvészeti körök nem annyira az újítás, mint inkább a konzervatizmus felé hajoltak s ezt Arany ki is fejezte egyik fölszólalásában.

Szarvas nem vett részt e mozgalomban, mert még nem lépett a nyelvészeti pályára. Először mint szépirodalmi író tett kísérletet egy pár drámával és Phædrus meséi műfordításával, melyek csekély becsű művek s nyom nélkül enyésztek el. Első nyelvészeti értekezése 1867-ben jelent meg a pozsonyi gimnázium _Értesítő_jében _Magyartalanságok_ címe alatt. Újat, mit már többízben el nem mondottak volna, nem sokat mondott, de az alak, melyben elmondta, könnyen érthető s magát olvastató volt és figyelmet keltett. Második nyelvészeti munkája _A magyar igeidők_ című, az Akadémiától jutalmat nyert pályairat volt, mely a régi nyelv alapos ismeretéről tett bizonyságot, de gyakorlati hatása nem lehetett, mert a régi igeidők használatának visszaállítása, melyben Hunfalvy is fáradozott, hiú feladatnak bizonyult. 1872-ben indította meg a _Nyelvőr_t, melybe számos jeles etimológiai cikket írt. Küzdött a magyartalanságok ellen, buzdította társait a népnyelvi adatok gyüjtésére, tért nyitott a szorosabb értelemben vett magyar nyelvészet kérdéseinek megvitatására s általában élénk érdeklődést keltett föl a közönségben nyelvészetünk iránt. Ez volt Szarvasnak legfőbb érdeme.

Ádáz harca a nyelvújítás ellen, melynek semminemű érdemeit nem akarta elismerni s minden nyomát kiirtani igyekezett irodalmunkból: kétes becsű föllépés volt s nem is koronázta siker, bár hívei ezt tartják főérdemének s hírlapjaink ezért dicsőítik. Már kiindulópontja sem volt helyes. Hirdette, hogy a nyelv természeti termék, pedig az történeti termék is, sőt a konvenciónak is van benne része s ha valamely szó bármely úton belekerül a nyelvbe, a közönség elfogadja, a legjobb írók használják és szükség van reá, a nyelvész ki nem tilthatja a nyelvből, elég, ha megmagyarázza, hogyan eredt. Hirdette, hogy a népnek, mint a nyelv őstermelése képviselőjének, minden szabad, az írónak semmi sem, holott az irodalom és nyelv története eléggé bizonyítja, hogy az írók mily nagy befolyással voltak a nyelv fejlődésére. A nyelvtudomány ítélőszéke főbírájának képzelte magát s oly törvények szerint ítélt, melyeket önkényesen maga alkotott. Elítélte a gyökelvonást, de a népnyelvi adatok mindinkább kiderítik, hogy a nép rég idő óta használja a szóalkotás e módját. Elvetette az idegen szóképzővel alkotott szókat, de vajjon a megmagyarosodott idegen szók immár magyaros szóképzőjével alkotott szók nem forogtak-e a nép száján a nyelvújítás előtt is? A hamis analógián alapuló szókat kiirtandóknak vélte, de a népnyelv hamis analógiáit, szeszélyeit nem merte bántani. Kigondolta a holt képzők elméletét, mely szerint kiirtandó minden oly szó, mely ezek segélyével készült, de ha holt szót föl lehet eleveníteni, miért ne a holt képzőt? S mik azok a holt képzők? Nagy része azon képzőknek, melyeket a nyelvújítás használt. Igaz, a nyelvújítás e tekintetben sok visszaélést követett el, használt oly képzőt is, ami nem volt az, de az elvvel való visszaélés nem döntheti meg magát az elvet.