Part 5

Szeberényi selmeci tanulótársa s azután is egy pár évig barátja volt Petőfinek s úgy látszik, hogy csaknem az egyedüli, ki költőnk e korszakából hiteles adatokat szolgáltathat. Ő ugyan már ezelőtt is írt egy pár cikket ez évekről, ha jól emlékszem az 1855-ki Divatcsarnokba, azonban itt mindent bővebben tárgyal s Petőfinek négy hozzá írt levelét is közli. Az én életirati vázlatom a selmeci napokról majdnem hallgat, csak annyit jegyez meg, hogy Petőfi előbb az aszódi, aztán a sz. – lőrinci gimnáziumban tanult,[13] később pedig a selmeci líceumban, honnan kiutasíttatását színészkedése okozta volna. Szeberényi nemcsak részletes rajzot nyujt Petőfi selmeci életéről, hanem kimutatja ez utóbbi adat hibás voltát is. Szerinte Petőfi nem színészkedett, csak mindennap meglátogatta egy ott mulató német színtársulat előadásait az akkori iskolai szigorú törvények ellenére is. «Hogy Selmecen Petőfi szinészkedett volna, s azért utasíttatott volna ki az iskolából, – mond Szeberényi a 10-ik lapon, – mint Gyulai állítja, tévedésen alapul. A német nyelvben azon időben nem is volt annyira jártas, hogy a színpadon fölléphetett volna, ha csakugyan lett volna is kedve német színésznek lenni.» Mind elhiszem s legkisebb okom sincs kételkedni benne. Én ez adatot Pákhtól hallottam, kinek Petőfi beszélette, hogy a színészet miatt összetűzött tanáraival s mivel egyik költeményében azt írja: «Sine fine folyt a per s abeundi consilium lett a vége breviter», a két adat kombinációjából származott tévedésem. Nem is úgy értettem, hogy német színész lett, abban pedig, hogy Selmecen is megfordulhat magyar színtársulat nincs valami abszurdum, legalább az erdélyi Szebenben néha 3–4 hétig játszanak magyarok, pedig rendes német színháza van s bizonyára németebb város Selmecnél.

A színház gyakori látogatása egyébiránt a Szeberényi tanuskodása szerint is befolyt arra, hogy Petőfi elhagyja az iskolát. «Gazdája – mond Szeberényi – részeges kamarai hajdú volt, kivel Petőfi egy szobában lakott s ki olykor mámoros fővel a nála szállásolt tanulóknak saját verses szüleményeit szokta volt tollba mondogatni. Ez, esti elmaradozásának okát talán nem is gyanítván, másrészt pedig látván, hogy a szegény fiú, kinek annyija sem volt, hogy a karzati beléptidíjt megfizethette volna, e végre egyik-másik holmiját eladta, korhelységgel vádolta őt tanítóinál. Ezek nem vettek annyi fáradságot, hogy az ügyet mélyebben megvizsgálják, különösen, hogy az iskolatörvények szűk határai közt meg nem férő lélek körűl pszichológiai vizsgálatot tartottak volna; more patrio megintették, megdorgálták s a történteket valószínűleg atyjával is tudatták. A dorgálásoknak eredménye csak az lett, hogy P. folytatta életmódját, mi tanárait tőle egészen elidegeníté; gazdája pedig, egy atyjához intézett levélben, őt a legfeketébb színekkel, mint legkicsapongóbb ifjút rajzolta. P. pedig nem volt az; ezt én mondhatom, ki csaknem éjjel-nappal vele valék, ki előtt semmit sem titkolt, kinek minden léptéről volt tudomása s kivel, hogy annál gyakrabban együtt lehessen, a fönnebb történtek után, legközelebbi szomszédságomban bérelt szállást. Hanyagnak, kicsapongónak tartották őt tanárai is, mert a hideg idegen nyelven szárazon előadott tudományokat, különösen a költészettant, nem tanulta oly szajkó módon, mint némely akkori eminens, ki midőn az iskolából kilépett, látta, hogy semmit sem tud. Ráfogták Petőfire, hogy a költészettanhoz nincs kedve, kinek ez, a magyar történet mellett, melyet akkor a magyar nyelven írt legjobb művekből szorgalmasan tanulgatott, csaknem kizárólagos tanulmánya vala. Ekkor történt, hogy midőn az iskolában egy művét felolvasta, tanítója nem akarta elhinni, hogy azt maga készítette. Bekövetkezett a félévi vizsgálat február első napjaiban s Petőfi a következő osztályozásban részesült:

Ex moribus Classis 1-æ.

– poetica Classis 1-æ.

– geographia antiqua Classis 1-æ.

– exercitiis styli Classis 1-æ.

– doctrina fidei Classis 1-æ ex ultimis.

– antiquitatibus romanis Classis 1-æ ex ultimis.

– historia patriæ Classis 2-æ.

Az osztályozás, ha emlékezetem nem csal, atyjának is elküldetett. Képzelhetni, milyen hatással lehettek e tudósítások a boldog együgyűségben élő s hite szerint legszebb reményében csalatkozott atyára. Ez szolgálhat némileg, ha nem is mentségül, de legalább kulcsául azon igazságtalan bánásmódjának, melyben e többrendbeli denunciatio következtében fiát részesítette.»

Miben állott ez igazságtalan bánásmód? Atyja egy szemrehányással telt levelet írt neki s kijelentette, hogy korhelysége, kicsapongásai által érdemetlenné tette magát arra, hogy ő róla többé, mint fiáról, gondoskodjék s egészen sorsára bízza. Szeberényi, kivel közlötte e levelet, vígasztalta, azzal biztatván, hogy atyja, ha megtudja a dolog valóságát, ki fog engesztelődni. «Sohasem – felelt ő – ismerem atyámat, de különben is kegyelemért esedezni atyámnál nem fogok.» Oly felelet, mely megegyezik a későbbi Petőfi jellemével is. Csakugyan Petőfi elhagyta az iskolát s így nem kiutasítva, hanem magától s nyakába vette a világot febr. 14 és 16. közt 1839-ben. Eltávozásakor e sorokat írta Szeberényi emlékkönyvébe:

Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni Minket együttlétünk édeni napjainak. Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, Érted ezen kebel ég s lészen örökre hived.

Némi kalandok után Pestre érkezett s ott beszállott abba a külvárosi vendéglőbe, hova atyja szokott, azt mondván, hogy a husvéti ünnepekre megy haza s itt atyját vagy legalább kocsiját bevárja. Az én tudomásom szerint az nem külvárosi vendéglő volt, hanem a belvárosi úgynevezett «Kecskeméti-ház», mi igen hihető, mert atyja haszonbérlőtársa volt Hábel Józsefnek, ki Kecskeméten lakott. Szeberényi körülményesen adja elő az atya és fiú közti találkozást. Néhány napi ott tartózkodása után jelentik neki, hogy atyja megérkezett. Felugrott, menni akart, de atyja éppen akkor lépett be. Mentegette magát, azt mondotta, hogy tanárai haza küldték a husvéti szünnapokra. Atyja kétkedve jegyezte meg, hogy husvét még csak három hét mulva lesz. De levelet is hoztam tőlök apámnak, – vágta ki magát a fiú. Az atyja a levelet kérte elő, a fiú egyik ismerősüket nevezte meg, kinél a levelet hagyta. Együtt indultak el amaz állítólagos ismerőshöz. Karonfogva mentek végig több utcán, míg végre elérték a kijelölt házat. A fiú előzékenyen kinyitotta az ajtót, atyját előre bocsátotta, aztán becsapván elosont s csak hónapok mulva találkozott ismét atyjával.

Szeberényi szerint Petőfi, Selmecre jöttekor, (1838 aug.) 17 éves volt, mint az iskolai anyakönyv bizonyítja s így 1821-ben született volna, noha 1–2 évvel fiatalabbnak látszott. «Nem tudom, – folytatja tovább, – honnan merítette Gyulai azon állítását, hogy Petőfi 1823. jan. 1-én született, honnan ez adat a Magyar Írók életrajzába is átment.» Csodálatos, hogy ezen Szeberényi csodálkozik. Hiszen ez adat ott áll mindenkinek nyitva, Petőfi Összes költeményei első kiadásához mellékelt arcképe alatt s így egyenesen Petőfitől került. De még csodálatosb az, hogy Szeberényi semmit sem tud arról, hogy Petőfi születésének mind éve s napja, mind pedig helye cáfolhatlan adatokkal tisztába van hozva. Ő a szülővárosra vonatkozólag ezt jegyzi meg: «Petőfi, a selmeci iskolai anyakönyv szerint, aug. 31-én iratta be magát. Születése helyének itt Kiskőrös van bejegyezve, míg ellenben az ottani Magyar Társaság jegyzőkönyvébe maga saját kezével Szabad-Szállást írta be születése helyéül. Innen kitetszik, hogy Gyulai állítása, mintha Petőfi Félegyházán született volna, hibás.» Hogy mennyiben tévedtem s mennyiben nem, sokkal fontosabb adatokkal van már bebizonyítva, mint a minőket felhoz Szeberényi. Az 1857-iki Vasárnapi Ujság hasábjain az egész kiderült. Sárkány János kiskőrösi lelkész az egyházi keresztelési anyakönyvet idézte, hol a 127. lapon ez áll: «1823 jan. 1-én kereszteltetett Petrovics István és Hrúsz Mária fia, Sándor.»[14] Én ez adat közlésekor tüstént felszólaltam a Pesti Naplóban. Nem kételkedtem ugyan az anyakönyvi adat hitelességén, de belőle csak annyit olvastam ki, hogy 1823 jan. 1-én Petőfit csakugyan a kiskőrösi egyházban keresztelték, miből még nem következik, hogy ott is született volna. Hivatkoztam Petőfi «Szülőföldemen» című költeményére, melyet Félegyházán írt s melyben ez áll: «Ez a város születésem helye.» E mellett fölemlítettem, hogy Petőfi egyik barátja homályosan emlékszik, mintha hallotta volna Petőfitől, hogy nem ott született, hol keresztelték. Mindebből azt következtettem, hogy Félegyházán [!] kath. község lévén, könnyen vihették át a csecsemőt Kiskőrösre keresztelni az evang. lelkészhez. Ezért a születésre nézve az anyakönyv még magában nem dönt. Azonban Sárkány úr a V. U. szerkesztőjéhez küldött levelében valóságos döntő okiratot is közlött, Kiskőrös városa 1822–23-iki jegyzőkönyvének kivonatát, mely szerint Petőfi atyja a város mészárszékének haszonbérlője volt. E levelet a szerkesztő csak velem közlötte s nem egyszersmind a közönséggel, mivel fölöslegesnek hitte Petőfi testvérének, Istvánnak, Brünnből írt levele után, melyet egész terjedelmében közlött.[15] E levélben a többek közt ez áll: «Sándor Kiskőrösen született 1822-ik év december 31-én pontban éjféli 12 órakor. Hosszú életök folytában szüléim soha kedvesebb új évet nem értek, mint az 1823-ik, öt évi házasságuk után végre az ég egy fiúval áldotta meg őket. Ezt szüleimtől nem egyszer hallottam s midőn felnőttem, számtalanszor olvastam a Nagy Biblia melléklapján atyám jegyzetét: Sándor fiam született stb., hol harmadfélév mulva saját nevem is ragyogott.» E szerint jogosan írhatta Petőfi, hogy 1823 jan. 1-én született, könnyen érthetni az anyakönyvi adatot is, hogy még aznap megkeresztelték s azt hiszem, 1823-nál maradhatunk a jövőre is. Ama másik kérdésre, hogy Petőfi szülővárosát megtagadta-e vagy csak nem tudta, nem lehet egész bizonyossággal felelni. Az igazság szántszándékos ferdítésével bajos vádolnunk. Igaz ugyan, hogy alkalmasint aszódi iskolai bizonyítványa nyomán, kiskőrösi születésűnek van beírva a selmeci iskolai anyakönyvbe s ő mégis szabadszállásinak írta magát a Magyar Társaság jegyzőkönyvében, de ennek oka nemcsak az lehet, hogy érdekesebbnek tartotta a felföldön kún fiúként szerepelni, hanem az is, hogy ő Kiskőrösön csak mint egyéves csecsemő élt s mikor Selmecre került, szülői már visszaköltöztek Szabadszállásra, hol még Kiskőrösre szakadásuk előtt laktak, mint földbirtokosok.[16] Ami «Szülőföldemen» című versét illeti, abban legcsekélyebb affektáció sincs. Egyéves korától egész hatéves koráig itt nevelkedett s így természetes, hogy gyermekkori emlékei, melyeket e költeményben megénekel, Félegyházához voltak tapadva s így azt, legalább költeményében, méltán tartotta szülőföldjének.

Szeberényi egy pár furcsa históriácskát is megemlít Petőfi selmeci tanuló korából. Annak a pap-históriának nemigen örülhet az ember. Ezt nem rováskép mondom Szeberényire nézve; elvégre ami igaz, igaz, ha kellemetlen is, noha talán férhetne hozzá egy kis kétség, mert a diákocskák szeretnek némely excesszust magokra fogni az érdekesség kedvéért, hanem mert tartok tőle, hogy Petőfi valamelyik életírója vagy aki novellát gyárt vagy adomákat szemel ki, túl kiszínezi vagy nagy súlyt helyez reá, különben is Petőfire szeretnek sok minden furcsát fogni s ez oldalról bámulni. Egy másik históriácskának csak annyi alapja van, amennyiben valaki magára fog valamely adomát. «Aszódon, – mond Szeberényi, – történt, mint maga (Petőfi) beszéli, hogy derék tanítója egyszer felszólítá, határozná meg, mi a diák? mire ő rövid megfontolás után ezt felelé: a diák oly semmi, melyből minden lehet.» Ezt az elmés feleletet nem Petőfi gondolta ki, nagyon régi história az, még gyermek koromban hallottam a vén diákoktól, kik mint adomát beszélték. Csodálkozni lehet, hogy Szeberényi soha sem hallotta; ez egyébiránt némi adat arra nézve is, hogy a pap-históriát se higyjük el oly könnyen, ha mindjárt maga Petőfi beszélette is. Sokkal nevezetesb mindennél az, mit Szeberényi költőnk irodalmi első kísérleteiről ír. Petőfi tagja volt a selmeci iskolai Magyar Társaságnak s úgy látszik, itt érezte magát legotthonosabban. November 7-én 1838-ban lépett fel első munkájával, egy «A hűtelenhez» címzett költeménnyel, melynek bírálója éppen Szeberényi volt, a társaság elnöke. A költemény meglepte a bírálót s a többek közt azt az észrevételt tette reá, hogyha a szerző szép tehetségével szorgalom párosul, idővel jelesb költőink közt fog helyet foglalni. E költeményt közli is Szeberényi s róla most az a véleménye, hogy nem sokkal jobb, mint száz meg száz kezdőnek összefércelt rímecskéi. Nem vagyunk egészen egy véleményben Szeberényivel. A költemény ugyan semmit sem ér, de nyelvében, verselésében van valami, mit nem igen találhatni meg száz meg száz kezdő kísérletében. Petőfinek még egy más kísérletét is fölolvasták a Magyar Társaság gyűlésén elmenetele után egy pár nappal. E költemény címe: «A költő keserve» volt. Ez még nagyobb hatást tett s a társaság közmegegyezéssel az érdemkönyvbe iktatta, hova csak a legjelesb dolgozatokat vették föl. E költeményt nem közölheti Szeberényi, mert az Érdemkönyv ugyan ma is megvan, de azok a lapok, melyeken e mű volt, hiányzanak, alkalmasint 1851-ben a selmeci tűzvészkor vesztek el.

Petőfi későbbi éveiből is egész 1845-ig feljegyez Szeberényi néhány adatot, melyek, kivált Petőfinek Szeberényihez írt négy levele, részint megigazítják, részint körülményesbbé teszik az én életirati vázlatomat. Szeberényi szerint is, mint nálam, az atya néhány hónap mulva erővel vitte haza fiát, noha ez az útközben többször vissza akart szökni, később Sopron megyébe küldötték egyik rokonukhoz, ki növeltetéséről gondoskodni kívánt s a soproni líceumba szándékozott beadni. Szeberényi szerint ez az anyja műve volt, mert atyja, a selmeci kázus után, azt akarta, hogy fia tanulja az ő mesterségét. Az én vázlatom szerint Petőfi, Sopronba érkezve, egyenesen a laktanyának tartott s katonának csapott föl (1839). Szeberényi igazolja mind az évet, mind a tényt, azzal a különbséggel, hogy Petőfi Sopronban megkezdte ugyan tanulmányait, de nem sokáig folytatta. Katonaságát, megszabadulását Szeberényi éppen úgy adja elő, mint én, csakhogy több mulatságos históriácskát emel ki. Megjegyzi, hogy egyszer Petőfi transzporttal küldetett Pozsonyba s a vezénylő tizedestől engedelmet kapott, hogy az éjt barátjaival tölthesse. Már ekkor észre lehetett venni rajta, hogy a katonai pálya nincs inyére, de azért nem panaszkodott s inkább csak helyzete nevetséges oldalát igyekezett feltüntetni. «Elmondta, – folytatja Szeberényi, – mikép kezdte őt káplárja a katonai gyakorlatokban oktatni. – Tudja-e kend, – így beszélt, tizedese szavait idézve, – tudja-e kend, mi az a stéling? Nem. – Nohát a stéling a katonának az a stellungja, amelyben áll. – Beszélte továbbá, hogy hálótársa egy cigány fiú; továbbá mi nehezére esik, hogy a megszabott órán túl gyertyát égetni nem szabad a laktanyában, de ő gyakran, ennek dacára, szuronyának feje fölött függő karikájába illeszti a gyertyát s midőn társai elalusznak, meggyujtja és olvassa a soproni tanulóktól e végre kapott könyveket.»

Petőfi 1841-ben szabadult meg a katonaságtól Szeberényi szerint is, kivel hazatértekor ugyanazon év tavaszán találkozott Pozsonyban s dicsekedve mutatta neki obsitját, melyet az ezred orvosa eszközölt ki. Tanulótársai néhány napig maguknál tartották. Ottléte alatt egy «Kuruttyó» című humoros balladát írt, melynek tárgya egy vén cigány, de amely elveszett, pedig Szeberényi véleménye szerint ifjabbkori versei közt aligha az nem volt a legsikerültebb. Petőfinek megszabadulásától egész pápai diák koráig terjedő viszontagságairól, adatok hiányában, hallgat az én életirati vázlatom. E hézagot igen körülményesen betöltik Petőfi itt közlött levelei. «Veled – írja a többek közt Szeberényinek Pápáról, júl. 7. 1842 – utoljára Pozsonban beszéltem, onnan szüléimhez Pestre mentem. Ezek örültek, hogy a katonaságtól megszabadultam, de képzeld barátom, azt akarják, hogy mészáros legyek, én és mesterember! Ennek két oka volt. Először az apám mindig jobban szeretett volna látni: húst mérni, mint jambusokat és trocheusokat faragni. Másodszor! – s ez már fontosabb! – szüleim elszegényedtek, annyira, hogy engem tanulásomban segíteni nem voltak képesek. Azonban, gondolhatod, hogyha még tíz ily fontos ok lett volna is, ebben velök meg nem egyezem.» S csakugyan, Petőfi jobb időt várva, két hónapot (május és június 1841) otthon töltött, később Pestre ment, de itt, amint ő maga mondja, semmi kedvező szél nem fúván, nem is lengedezvén, tovább folytatta útját Füred felé s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen át Tolnába, Ozorára ment, hol színészekkel találkozván, beállott színésznek Rónai név alatt. Három hónapig színészkedett, ekkor a társaság tönkre jutván, Mohácson búcsút vett a színészettől s Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely, Sümeg, Szombathelyen keresztül Pozsonyba ment, hol tanulni akart, de nem volt miből éljen. Végre Pápán állapodott meg, hol Tarczy tanár vette pártfogása alá. Itt is ugyan csak tengődött, de mégis eltengődött valahogy egy évig. Részt vett az iskolai képzőtársaság munkásságában, megnyerte az egyik balladai pályadíjat, azonkívül másik balladája s két lírai költeménye is – többet nem adott be – dícséretet nyertek. «Ez is elég egy obsitos-logikusnak», – veti utána.

Pápát 1842 nov. 2-án hagyta el, hogy színésznek álljon. «Feljöttem barátom Pápára, – írja, – feljöttem, hogy örökre elhagyjam az oskolát. Engem rettenetesen üldöz a sors. Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet át kell lépnem s e lépéssel talán két szívet (szülőimét) repesztek meg. S mégsem tehetek máskép. Lásd barátom színésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék; szülőim nem segíthetnek s Pápán nincs semmi alkalmam, mellyel a nyomoru filléreket életem tengetésére megszerezhetném. Most már harmadszor színésszé!» Első színészkedése alatt alkalmasint azokat a hónapokat érti, melyeket Selmecről eljötte után Pesten töltött, mint statiszta a színháznál. S csakugyan színésszé lett Székesfehérvárott a Szabó József társaságánál. A következő év tavaszán (1843 márc. 5.) már Kecskemétről ír barátjának. «És azóta színész vagyok, – mond a többek közt – s noha igen parányi lény még a színpadon, de reménylem, egykor nem leszek utolsó; mert nem hiszem, hogy az ég segédkeze ne lenne azzal, ki oly szent célokkal, oly eltökéléssel áldozva lépett a színpadra, mint én.» Ez időszakra esik költői pályája kezdete is az irodalomban. Mint pápai diák küldött föl már verset az Athenæumba. Első megjelent költeménye «A borozó» volt, még Petrovich név alatt. A második «Hazámban» Petőfi név alatt. Mindkettő az 1842-iki Athenæumban. 1843-ban már többször, e folyóirat csaknem minden füzetében lehetett találkozni a Petőfi névvel. Idevonatkozólag írja barátjának: «Tehát kitaláltad volna «A borozó» szerzőjét, ha Petrovich alatta nem volna is? No úgy remélem, még könnyebben kitalálod, ki az a Petőfi Sándor, ugyan az Athenæumban. Karácsonkor (1842) Pesten valék és megismerkedém személyesen Bajzával és Vörösmartyval. Vörösmartynak szembe tűntek verseim s amint Bajzától hallám ő a Petőfi név alatt valami régibb írót vélt sejteni. Félnapot tölték a régtől tisztelt, szeretett két férfi körében. Színésztársaim is olvasták az Athenæumban Petőfi versét, de ők nem hiszik, hogy én vagyok az. Egyébiránt nem sokat törődöm velök, kik többnyire asini ad lyram.»

Tavaszig, úgy látszik, Kecskeméten maradt, legalább júl. 21. 1843-ban Pestről írt levelében azt írja Szeberényinek, hogy husvét után elment Pápáról, hova alkalmasint Kecskemétről jött s egy darabig Pozsonyban tartózkodott. Itteni színészkedését, írnokoskodását s végre Pestre jövetelét e levélben saját maga is éppen úgy írja le, mint én életirati vázlatomban. Csak egyetlen egy hibás adatot kell igazítnom. Tudtam, hogy Petőfit nyomasztó körülményeiben egy pár nevezetesb magyar író emelte ki, kikkel Pozsonyban ismerkedett meg, de nem tudtam nevöket. Tulajdonkép Vachott Sándor kezdeményezése volt az egész. De halljuk magát Petőfit: «Szerencsémre megismerkedtem Vachott Sándorral. Ez Pozsonyból lerándult kedveséhez Pestre, ki már e hónap 10-e óta neje s itt tudtomon kívül számomra egy aláírási ívet bocsátott ki az athenæisták közt, melyen 30 pengő forint gyűlt össze. Az adakozók Vörösmarty s Vörösmartyné, Bajza s Bajzáné, Vachott Sándor s mátkája s ennek atyja stb. Ezzel segítettem ki magamat Pozsonyban. Később maga szólított fel Fekete (a színigazgató), hogy álljak társaságához, mit azonnal tettem is. De mindjárt azután való nap kaptam Nagy Ignáctól levelet, melyben jelenti, hogyha Pestre akarok jőni, kieszközlendik, miszerint a Nemzeti Színháznál bevegyenek s azonkívül nehány hónapra fordítnivalót is ad a Külföldi Regénytár számára. Én tehát természetesen azonnal bejövék. Három hete, hogy itt vagyok s már egy kis regényt, a Negyvenéves hölgy, Bernard Károlytól, le is forditottam, melyért száz váltó forintot kapok. Tegnap kezdtem a másikba, Robin Hood, Jamestől. Ez németben 900 lap s jó darabig fog elfoglalni. Addig Pesten leszek, azután pedig hova megyek, még nem tudom, mert a pesti színpadra lépni most még, ez oly fa, melybe nem merem fejszémet vágni, noha arra Vörösmarty sine fine ösztönöz. Majd elhatározom magamat.»

E levelek stílus és forma szempontjából nem oly érdekesek ugyan, mint Petőfi későbbi levelei, melyek, mint például a Kerényihez írottak, prózai munkái legjavát teszik, mindamellett ezekben is feltűnő az egyszerűség és könnyűség, melyek Petőfit kiválóan jellemzik. Másfelől be engednek pillantanunk a tizenkilencéves Petőfi lelkébe, hol örökös és lázas nyugtalanságban küzd élete mindennemű viszonyával, a szülők akaratjával, a barátok tanácsával, az iskola, a katonaság, sőt még a színészet korlátaival is. Tulajdonkép nem tudja mit akar, csak érzi, hogy nem közönséges pályára van hivatva s mindenütt keresi e pályát. Most hős, majd színész, majd költő akar lenni, végre mindkettő egyszerre. Nem maradhat egy helyen sokáig, vándorolnia kell, hamar lemond egy-egy pályáról, ma diák, holnap katona, majd színész, ismét diák, ismét színész, csak lantjához marad hű, de egyszer arról is le akar mondani. «Nekem az Athenaeumban, – írja Pápáról Szeberényinek 1842-ben, – jött ki egy versem (nem tudom olvastad-e saját nevem alatt) azonban ez az _első és utolsó vers, melyet tőlem lát a világ_. Lemondok barátom a verselésről, le; ez a mai világban szegény embernek háládatlan egy mesterség, átkozott keveset hajt a konyhára, lemondok tehát és a prózához állok, barátom, mitől valaha annyira írtóztam.» S mégis ugyanazon év novemberében új verset küld barátjának s a másik évben már így kiált föl: «Írám, hogy lemondok a verselésről? Nem tudják, mit beszélnek, valami ilyféle van a szentírásban». Azonban e habozás és sikertelenség közepett is folyvást mély hite van magában. Vagy ki kell küzdenie magát vagy elvesznie. Nem akar közönséges ember lenni. «Már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil. Ne nevess ki barátom, ha bolondokat beszélek.»

Küzdelmes nyugtalansága apróbb dolgokban is nyilatkozik. Meg akarja változtatni nevét, azt hiszem, nemcsak nem magyaros hangzásáért, hanem mert egy új és nagy nevet akar kivívni magának. Először Örömfi Vidornak nevezi magát, így írta nevét egy könyvbe, melyet Szeberényinek ajándékozott, majd Rónai, később Sió, míg egyszerű ízlése visszavezeti a Petőfi névhez, mely a Petrovicsnak fordítása. Ellenben költeményei kidolgozásában majd semmi nyoma nincs e habozásnak. Keveset javít rajtok, csak valamivel többet, mint később, midőn nagyon gyorsan dolgozott s ritkán javított egy-két szót. Szeberényi e levelekhez mellékelt két oly költeményét közli, melyek összes költeményei közt is megjelentek. Mindenikben van ugyan javítás, de aránylag csekély. Inkább csak egy-egy rossz epithetont cserél föl mással vagy egy-egy mondatnak ad nagyobb erőt. A «Felköszöntés» című költeményének[17] eredeti címe más volt: «Az utolsó éj… n» (alkalmasint Pápán). Négy javítást tett benne s mindeniket a költemény előnyére. Egyik: _Lángerőjű vad hatalmú bor_ helyett _Részegítő, lánghullámú bort;_ a másik: _Nézzen rám a sivatag homokja_ helyett: _Ide nézzen a puszták homokja;_ a harmadik: _Éljen a sors égi rendelése_ helyett: _Éljen a világ dicső folyása_, a negyedik: _Szép hűség_ helyett _Szent hűség_ s _gyehenna_ helyett _pokol_. A «Jövendőlés»[18] című dalnak eredetileg szintén más címe volt: «Az álom». Ebben lényeges javítást tett, egy egész új versszakot csúsztatott be. Apróbb változtatások itt sem hiányzanak: _És nőtt a gyermek, lángra gyujtá forró keblét az ifjukor_ helyett: _Lángra lobbant meleg keblén az ifju kor; ír_ helyett _enyh; Soká, soká, örökkön él_ helyett _Anyám, soká, örökkön él_. Egy az összes költemények közé föl nem vett s eddig ismeretlen költeményét is közli Szeberényi. Címe az «Első dal», melyben a színpadot és színésztársait üdvözli, majd semmi becse sincs, pedig 1843-ból való. Kenetes hangú és oktató, minden emelkedettség nélkül s meglehetős eszmétlen. Sajnálkoznunk kell, hogy Petőfinek Szeberényihez intézett többi levelei elvesztek, holott egész 1845-ig folyvást levelezésben állottak egymással. Szeberényi, úgy látszik, e levelek tartalmára sem emlékszik, mi némi kárpótlásul szolgálhatna; legalább könyvében nem találhatni nyomát. Az 1844–45-i évekből csak egy tréfás históriácskát jegyez föl, s érinti, hogy barátságuk felbomlott. A tréfás históriácska, mely Petőfit nagyon bosszantotta, a következő: Petőfi egy napon Gyömrőre A-i ismerősét látogatni kimenvén, ez gróf Telekiéknél így mutatta be: Petőfi barátom Pestről, ki félig-meddig író is volna már! Barátságuk felbomlása, mint mondám, csak röviden van érintve. Petőfit a Kör által kiadott költeményeinek bírálata idegeníté el iskolai barátjától, annyira, hogy ha találkozott is vele, többé nem akart reá ismerni. «Bocsáss meg, oh bocsáss meg, – mond Szeberényi, – te az idvezültnek szelleme, ha azon jó szándékról, hogy magasztalóid elbizottságra ösztönző túlzó tömjénezéseit egy kissé ellensulyozzam, egy részben _nétalán_ igazságtalanná lettem.» És ismét: «Egyébiránt, hogy ő volt is _talán_ a hibás, azt én még életében régen megbocsátottam.» Ennyi mindaz, mit Szeberényi az egész dologról jónak lát megjegyezni, de amit én nem hagyhatok bővebb szó nélkül.

Miért oly hallgatag Szeberényi e pontnál, midőn más helyt annyira közlékeny, hogy a legcsekélyebb adatot is följegyzi? Miért vonul csak itt vissza, midőn másutt, amint ily munkákban nemcsak elkerülhetetlen, hanem szükséges is, nem átall beszélni magáról? Ha mindent elmond Petőfiről, amit tud, miért hallgatja el csak azt, mi szintoly érdekes, mint a többi s irodalmi üggyel lévén kapcsolatban nem oly kényes természetű, hogy diszkrécióból mellőzni kelljen? Miért nem utasítja az életírót, hogy hol jelent meg az a bírálat, mely Petőfit annyira felbőszítette? Szeberényi vagy helyesli, talán egészben, talán részben, mindazt, mit akkor Petőfiről írt, vagy nem. Ha igen, miért nem vallja be, ha nem, miért hallgat? Mindenesetre ez nem erkölcsi bátorság. Ezt ugyan nem volna szabad mondanom az udvarias Szász Károly szerint, ki megtiltja az író erkölcsi intencióit kutatni, a sorok közt nem enged olvasnunk s a társadalmi illemet az irodalmi illemmel egynek tartja, azonban én még nem aláztam oda tollamat, hogy ily szabályokat aláírjak. Még egyszer ismétlem, hogy ez nem erkölcsi bátorság, annyival inkább, hogy a _talán netalán_ kifejezések a dologgal ismeretlen olvasó előtt majd mindent csak Petőfire látszanak hárítani. Nem kívánok sem Petőfi ügyvéde, sem Szeberényi vádlója lenni, de megpróbálom kideríteni az ügyet, amennyiben tehetem s pótolni Szeberényi könyve e hiányát.