Part 4

Azonban vizsgáljuk, miért nem láthatni ily lapot a külföldi irodalomban. Ez átható világot fog vetni a kérdésre. Az angol irodalomban a kritikai vagy részben kritikával foglalkozó lapok rendesen névtelen cikkeket közölnek. Ott minden cikk a lap véleménye s ily nagy szolidaritás levén a szerkesztő és dolgozótársai közt, természetesen nincs szükség ama kivételes szabályra. A francia kritikusok már nagyrészt kiteszik nevöket s így a szerkesztő már valamivel kevésbbé felelős a lapjában megjelent cikkekért, de mégis a nevezetesebb folyóiratokban nagy összhangzás van még a különböző rovatok írói közt is. Például a «Revue des deux mondes»-ban az irodalmi, műtárlati és zenekritikák egymást segítik és világosítják, sőt ha más kezekbe megy is át valamely rovat, rendesen nem tér ki a hagyományos kerékvágásból. Hasonlót mondhatni a jelesebb német folyóiratokról is. A Schmidt Julian lapja például oly határzott színezetű, aminőt csak kívánni lehet. Mindamellett nem mondom, hogy akármelyikben nem lehet találni egyenetlenségeket, sőt néha egynéhány jelentékeny eltérést is, kivált némely jelesb tehetség iránti hódolatból, kivált az idő hosszasb folyamában. Mindez nem az elv ellenére történik, hanem az elv mellett sem kerülhető el, mert elvégre is sohasem lehet az életet egészen beszorítni az absztrakció merev formáiba, mert akármely rendszer is a legvégsőbb következményekig víve ritkán áldásos. A fődolog tapintatosan venni gyakorlatba a rendszert, az elvet s midőn módosítjuk is, folyvást szolgálatában állanunk. Azonban egyrészt éppen ezért a jegyzetet, cáfolatot, nyilt kérdésnek hagyást mind a francia, mind a német lapokban megtalálhatjuk, valahányszor csak szükség van reájok. Nemrég a «Revue des deux mondes»-ban[9] láttam egy jegyzetet, melyben a szerkesztőség tiltakozik dolgozótársa cikkének egyik része ellen, fölemlítvén, hogy a szemle a fönnforgó kérdésben már többször ellenkező nézetet nyilvánított, most sem akar lemondani róla, mindamellett nincs ellenére, ha egynémely dolgozótársa máskép gondolkozik. A «Die Grenzboten» néhány régibb számait forgatva, szintén találtam egy hasonló tiltakozást, melyben a szerkesztő egyik dolgozótársa által egész általánosságban becsmérelt francia kritikát védeni igyekszik.[10] Ha kezeim közt volna néhány kötet francia és német folyóirat, bizonyosan megakadna itt-ott egy pár ily jegyzet: E jeles cikket, bár nem mindenben értünk egyet a szerzővel, érdekesnek láttuk közleni; vagy: E tárgyra felhívjuk íróink figyelmét s örömest fogadunk el idevonatkozó cikkeket. Mindez ritkán történik, mert nem igen van szükség reá. A lapnak oly szerződött dolgozótársai vannak, kiket ugyanazon szellem lelkesít. Aztán, amint elébbi cikkemben is megjegyzém, a szerkesztés mindig néhány író nyilt, vagy hallgatólagos szövetsége, mely határozott programm körül csoportosul. A szerkesztő, ha kedve volna is reá, nem lehet örökös beavatkozó, ki ütleggel fizeti dolgozótársait. Íme az ok, amiért nem láthat e lapok tisztelt szerkesztője oly felfogás szerint szerkesztett lapot, aminőt nekem tulajdonít, de amely ellen tiltakoznom kell. Szerencsétlenségem, hogy sokszor félreértenek. Az ok bennem is rejlhetik, mert talán némely részletet nem színezek ki eléggé, némelyet pedig kelletén túl is. Nem egyszer történt meg már rajtam, hogy cikkeimben csak a toronyhegyeket látták, a közönség és bírálóim. Már megszoktam. Azonban oly írótól, ki költészetben és kritikában társait egy fővel haladja meg, az ember megvárná, hogy ha nem ferdít, ne is mellőzzön, ne csak a toronyhegyet lássa, hanem vizsgálja magát az épületet is, ha mindjárt nem sok néznivaló van is rajta.

Jól tudom, hogy a mi irodalmunkban nem mind lehetséges az, mi a külföldi irodalmakban éppen nem ritkaság. Valóban nálunk felette bajos jó szépirodalmi vagy tisztán kritikai lapot szerkeszteni. A szerkesztő és dolgozótársai között nagyon csekély a szolidaritás. A költők, ha nem szerkesztők, majd mindenik szépirodalmi lapba írnak. Ritkán támogatják valamelyiket különösebben. Mindegy nekik Hölgyfutár vagy Családi Kör, Nefelejts vagy Figyelő, Divatcsarnok vagy Nővilág. Nem szűkkeblűek, sokat bírnak szeretni s irtóznak az úgynevezett pártoskodástól. Mindennek aztán az a következménye, hogy sem az írók, sem a közönség nem alakulhatnak határozott csoportozatokká, nem lehet valódi verseny s a helyett, hogy két-három lap, szellemileg és anyagilag virágozzék, tengődik öt-hat. Ami a kritikusokat illeti, sem elegen nincsenek, sem körülményeink nem kedvezők fejlődésökre. Divatlapjaink ugyan nemcsak a divat, hanem az irodalom és művészet közlönyeinek is nevezik magokat, nem akarnak sem Bazarok, sem Irisek lenni, de minden irodalmi nagy fennhéjázások mellett is, nem igen tájékozzák olvasóikat az irodalom és művészet újabb mozgalmai közt. Azt hiszik, hogy ez csak a kritikai lapok dolga, mintha bizony nem volna majd minden folyóirat és lap bizonyos tekintetben kritikai, amennyiben, ha nem is tüzetesen, legalább tájékozón, ha nem is részletesen, de mindenesetre általánosságban hozzá tartozik szólni a körébe vágó eseményekhez. A Nemzeti Színháztól és a hangversenyadóktól tiszteletjegyet követelnek, panaszkodnak, ha az írók nem küldik be nekik megjelent műveiket, de rendesen csak a színházról szoktak írni valamit, minden egyébről hallgatnak vagy legfeljebb egy pár frázisban nyilatkoznak. Hetenkint egy pár hasábon sok jót és szépet el lehetne mondani az irodalmi és művészi ügyekről. A folyóiratokat és lapokat éppen az teszi kiválón érdekesekké, ha minden körükbe tartozó mozgalomhoz hozzászólanak. Szépirodalmi lapjainknak a társaséleti, művészeti és irodalmi rovatokra nagyobb súlyt kellene helyezni. Komoly dolgokat kellemes modorban, kritikai tájékozást mintegy szellemdús társalgásban: íme, az egész titok. Minderre nincs semmi gond, szépirodalmi lapjainkból csaknem száműzve van mindennemű kritika s így teljességgel nem képződhetnek nálunk ama könnyed és kellemes modorú, inkább jellemző, mint boncoló, kritikusok, akik különösen a nőolvasókra oly jótékony hatást gyakorolhatnának. A politikai lapok csak akkor foglalkoznak az irodalommal, ha a politikai élet teljesen pang, ha élénkülni kezd, ha ezrekkel szaporodik az előfizetők száma, túladnak kritikusaikon, irodalmi szemleíróikon, talán azért, nehogy ezek is nagyobb közönségnek írhassanak s több tiszteletdíjat követeljenek, mint eddig. Egy-egy tudományos folyóirat, egy-egy ritkán felbukkanó kritikai lap látja csak szívesen kritikusainkat. Ide menekül aztán mindegyik s bár nagyon csekély számmal vannak, különböző irányuk miatt mégis nem igen férhetnek meg együtt. Azonban itt sem lehet hosszas maradásuk. A tudományos folyóirat hamar megbukik, a kritikai lap még hamarább, mert a magyar nemzet a politikai és társadalmi téren nagy eréllyel küzd ugyan nemzetisége mellett, de annak teljességgel nem érzi szükségét, hogy legalább egy nagyobb közönségnek szánt tudományos folyóiratot, minő például a Budapesti Szemle, mégis illő volna fenntartani, ha mindjárt csak a becsület kedvéért is. Mindebből aztán igen természetesen igen sok rossz foly: állandó kritikáról szó sem lehet, az alakulni kezdő kritikai irányok nem fejthetik ki erejöket, a kritikusoknak nincs sem pályája, sem kedve s éppen azért seholsem igen látunk kitartó munkásságot.

Ily körülmények közt valóban nehéz, sőt lehetlen oly szerkesztés, mely, mint mondám, a külföldi irodalmakban éppen nem ritkaság. Tulajdonkép nincsenek dolgozótársak s a cikkek bőségében sincs köszönet, mert annyi különböző irányt bajos egy egésszé olvasztani. A szerkesztő, ha lapjának színezetet akar adni, kénytelen ama rendszabályokhoz folyamodni, melyeket e lapok tisztelt szerkesztője is foganatba vesz és többször, mint amennyiszer akár kül-, akár belföldi példákban láthatni. Bizonyosan nem örömest teszi, de tennie kell, két alkalmatlanság közt mindig jobb a kevésbbé alkalmatlan. Nem _örökös_ beavatkozó ugyan, mert nincs szükség reá, hiszen úgy lehetlen volna a szerkesztés, de mégis csak belévág olykor a más szavába, egy-egy páncélos paizsos cikke is megakad néha s némely dolgozótársát, a honorárium mellett nem ütleggel ugyan, de egy-egy gyöngéd oldalbabökéssel csakugyan fizetgeti. S nekem éppen ezért, meg másért is, nincs semmi szavam szerkesztési eljárása ellen, sőt csodálkozom, hogy nehéz körülményei mellett is oly jeles lapot szerkeszt s a meglehetős heterogén elemek között oly tapintatosan meg tudja tartani lapja színezetét. Miért vádoltam hát mégis irodalmi jellemtelenséggel. Vádam csak egyetlen esetre vonatkozott s ez is csak bizonyos eshetőségre nézve, ha tudniillik a Szász Károly és köztem fennforgó vitát nem nyilatkoztatja nyilt kérdésnek, vagy nem nyilatkozik felőle határozottan. «De ha megengedi ön – mondhatja a szerkesztő, aminthogy mondja is, – hogy lehet tárgy, melyről esztétikai lap szerkesztőjének sincs mindjárt kész véleménye, azt sem vonja kétségbe, hogy lehet olyan is, melyről cikksorozat vagy vitás pör végén sem állhatna elő, nemhogy döntő ítélettel, de néha meghatározott véleménnyel sem… Azáltal, hogy lapjába vette s hagyta vitatni pro et contra, eléggé mutatja, hogy a kérdés _nyilt_; azáltal, hogy hallgat, pedig azt, hogy ő nem bírja, vagy nem látja még idejét bezárni.» Ez igen derekas felelet. A szerkesztő engem az általam felállított elvek logikai szövedékébe igyekszik fojtani. De még lehelek. Elismerem az ellenvetés formai igazságát; valóban hibáztam abban, hogy e speciális követelésemet nem igyekeztem világosabban indokolni. Azonban a szerkesztő, ki a mások gondolatjai folyamát oly messziről belátja, talán érthette, kiegészíthette volna e követelésemet is. Felvilágosítom, kiegészítem hát én. A Szász Károly és köztem folyó vita olynemű, milyet egy irodalmi lap sem hagyhat szó nélkül s nyilt kérdésnek is csak részben nyilváníthat. Miről foly a vita? Arról, hogy mi adja meg az irodalmi lapoknak elvi színezetét, mennyiben lehet és kell azt fenntartani, aztán meg arról, hogy a kritika jogai, szemben az íróval, meddig terjednek. Ez nem hasonlítható a _szép_ meghatározása feletti értekezésekhez, ez nem a tudomány nyilt kérdése, sem olyan, melyet, bármennyire terjesszük is ki a szerkesztő közönyösségének jogosultságát, egészen szó nélkül lehessen hagyni. Kivált kritikai lap szerkesztője egy pillanatig sem szerkeszthet a nélkül, hogy e kérdésekről határozott véleménye ne legyen s ha lapjában foly a vita e kérdések felett, kötelessége megjegyezni, ha nem többet, legalább annyit: mi nem elegyedve e kérdések elméleti és részletes vitatásába, ez meg amaz okból, ily meg ily gyakorlatot alapítottunk meg, melytől ezután sincs szándékunk eltérni. A Figyelő nyilatkozott is, bővebben, mint ahogy én kívántam, mi nagyon szükséges volt; mert most már mind a közönség, mind az írók tisztában lehetnek álláspontja iránt. Vádam természetesen elenyészett. A szerkesztő folyvást tiltakozik ugyan, hogy nyilatkozatát nem értem teszi, hanem kevésbbé figyelmes vagy botránykereső olvasóiért, visszautasítja elméletem egy részét, sőt a gyöngédség némi erős iróniájával fel se teszi rólam, hogy mindazt követeljem, amit csakugyan követelek. E tiltakozás és visszautasításban mennyiben van igaza és mennyiben nincs, cikkem folytán már megjegyeztem, most még hozzáadok valamit.

E lapok tisztelt szerkesztője nem ismeri el azon kötelezettséget, hogy a lapnak, az eltérő nézetekre nézve, minden speciális esetben nyilatkozni kelljen. Ha így tesszük fel a kérdést, sem igent, sem nemet nem lehet felelni. Minden attól függ, mi az a speciális eset, minő állást foglal el a lap, sőt némikép még attól is, vajjon enciklopédiai lap-e, vagy szépirodalmi, vagy tisztán kritikai. Azt hiszem, jobb úgy tenni fel a kérdést, amint én tettem: gondoskodjék a szerkesztő, hogy lapjának iránya, elve, szóval _mindaz, minek képviselője akar lenni, sérelmet ne szenvedjen_. Azt elébbi cikkemben sem állítám, hogy csak a jegyzet, nyilt kérdésnek hagyás, tüzetes cáfolat az egyedüli eszközök erre, megmondottam, hogy ezer módja van annak, hogy az ellenkező vélemények közlése mellett meg lehet őrizni a lap irányának egységét egész a részletekig, e módszerben is bizonyos elvet, rendszert követve. A szerkesztő nemcsak elismeri ezt, hanem még részletezi is, miért csak köszönettel tartozom, de éppen ezért a nem minden speciális eset kérdését kénytelen vagyok igen bő köpenynek nyilatkoztatni, nem ugyan e lapok szerkesztőjére, mert az ő gyakorlata jobb elméleténél, hanem másokra nézve. Hasonlót mondhatni a szerkesztő e következő megjegyzésére is: «Vagy a jelen és jövőbeli olvasóközönség (értem nem a gondolatlanul olvasó _nagyot_, hanem a gondolkozó, vizsgálódó _kicsinyt_) ítéletére nem bízhatunk semmit? Tehetjük-e, hogy véleménye valamely tárgyról az legyen, mit a szerkesztő a tárgyról utoljára mond s ne az, mit az illető cikk vagy vitás pör folytán magának képzett; és szükséges-e, hogy mindannyiszor a szerkesztőét is hallja, ki itt nem mint bíró, csupán egy harmadik fél, mely kell, nem kell, ott lábatlankodik mindenütt?» Ez is igen bő köpeny, oly bő, hogy egy kissé szorítva alája tér Eszter szerzőjének elvből elvtelen lapja is. Aztán azt az örökös, kell, nem kell, lábatlankodást, én sem nem óhajtom, sem kényszerűségét nem értem, még oly lapnál sem, melynek dolgozótársai közt olyanok is vannak, kik csak szükségtől valók. Cikkemből tisztán kivehető az, hogy a csekély árnyalatokra, apró részletekre nem helyezek semmi súlyt, hogy a cikkek hiányaiért nem teszem felelőssé a szerkesztőt s csak a lap iránya, színezete fenntartását követelem s csak azon tág és szabatosság nélküli értelmezés ellen tiltakozom, melyet Szász Károly az elvről, mértékről és alkalmazásukról, valamint az árnyalatokról is, jónak látott felállítani. Egyébiránt a szerkesztő önmagával jön ellenkezésbe, midőn sokat bízván a figyelmes olvasó ítéletére, a fennforgó ügyben mégis csak nem figyelmes olvasóiért tesz nyilatkozatot. Talán itt is lehetett volna valamit bízni ama kisebb olvasó közönség belátására. Ki tudja, hogy ily eset még hányszor jöhet elé, de különben is amaz indok nem nagyértékű. Tökéletes igaz, hogy sem a kritikus, sem a szerkesztő, sőt még a közönség sem oly bíró, ki döntő ítéletet mond s mindenik csak al- vagy felpörös. A tudomány és irodalom kérdéseiben s még sok másban is az egyedüli bíró az idő, de hogy ez valaha döntőleg ítélhessen, szükséges, hogy benne, érte, vele vizsgálódjunk, ítéljünk, küzdjünk, hogy akiket ugyanegy szellem lelkesít, egyesüljenek s vállvetve, sokszorozott erővel, erejükhöz képest sok oldalról támogassák azt az ügyet, amelyért lelkesülnek s azt bizonyosan inkább eszközlik a határozott színezetű folyóiratok, mint a kevésbbé határozottak, mert küzdelmet idéznek elő, erőkifejtésre kényszerítik az ellenfélt s a fejlődés kovászát vetik be irodalomba és közönségbe egyaránt. Továbbá egy lap nyilatkozata nemcsak pusztán a szerkesztő egyéni véleménye. A szerkesztő egy csoport íróval van szoros viszonyban, sőt szolidaritásban, kik hatnak reá s kikre viszont ő is hat. Az élénk érintkezés, a kölcsönös eszmecsere bizonyos közvéleményt, közérzületet alapít meg köztük. Egy lap mindig gyúpont vagy legalább annak kellene lenni, mely az írók és közönség egy részének eszméit, hajlamait magába olvasztja, irányt ad és vesz, fejleszt és fejlődik, élő érdekekre támaszkodik, szükségnek tesz eleget, szóval képviselője valamely még csak alakuló vagy már megalakult iránynak s e helyzeténél fogva szava bizonyos tekintetben mindig fontosabb az egyéni véleménynél, még akkor is, ha tévúton jár, mert tanuságot tesz arról, hogy sokan gondolkoznak úgy, sokakat lelkesít hasonló küzdelem. E felfogásom, úgy hiszem, elég világot vet mindarra, mi netalán cikkemben homályban maradt.

Nem a vitatkozás viszketegéből kezdtem és folytatom e polémiát; mint máskor, most is hallgathaték vala. Szívemen fekszik e kérdés s nem először vívok mellette. Igaz ugyan, hogy az irodalmi lapok határozott színezetűekké szoktak válni minden izgatás, minden kicirkalmazott elmélet nélkül is, mihelyt nagy és új eszmék kezdik mozgatgatni az irodalmat s minden irodalomban vannak oly idők, midőn az eszmék hiánya közönyösséget áraszt maga körül és az eklekticizmus felé kezdenek hajlani költők és kritikusok. De ilyenkor sem kell kialudni minden mozgalomnak, minden törekvésnek, különben oda jutunk, ahol vagyunk, midőn jogosan kérdezhetjük meg irodalmi lapjaink majd mindenikétől: ugyan hogy tudtatok élni 5–10 évig, hogy oly kevésről volt határozott véleményetek, hogy oly csekély nyomot hagytatok az irodalmi fejlődésben, hogy a jövőnek egy-két göröngyét sem törekvétek egyengetni? Nem a szenvedélyes egyoldalúságot óhajtom, sem a vak kizárólagosságot, de meg vagyok győződve, hogy vezérelvek, eszményművészi hit nélkül nincs sem valódi kritika, sem irodalmi lap. S éppen ezért nagyon sajnálom, hogy e kérdésben oly lap ellen kellett polémiát folytatnom, melynek irodalmi lapjaink közt egyedül vannak vezérelvei, eszménye, hite. Nem vagyok oka, kényszerülve voltam reá. Szász Károly, az udvarias kritika e Bayardja, bizonyára lehetett volna oly udvarias, hogy elégséges ok nélkül ne elegyítse polémiáinkba a Figyelő dolgait. Szerencsémnek tartanám e lap mellett küzdeni s íme, legalább egy pontban, úgy félig-meddig ellene küzdök.

ADALÉK NÉPMESÉINKHEZ.[11]

Amint emlékeznek az olvasók, egy «Igazság és Hamisság» című, versben feldolgozott népmesét közöltem volt e lapok második évi folyamának 2-ik számában. A szerkesztő Merényi népmeséinek bírálatában, a népmesék különböző fajairól szólván, megemlékezett ez allegóriai népmeséről is s feldolgozásomra ezt jegyezte meg: «Kár, hogy Gyulai kidolgozásában hiányzik a költői igazságtétel, mi, úgy emlékszem, a Hamisság büntetésében s abban áll, hogy a keze-lábától, szemétől megfosztott Igazság addig görög, hogy egy pernyés gödörbe esik, hol csodaerő által visszanyeri tagjait s még épebb, szebb lesz, mint azelőtt. A Hamisság büntetésének részleteire nem emlékszem». Szolgáljon mentségemül, hogy e népmesét csak oly alakban ismertem, amint adtam s a szerkesztő által említett kifejlés teljesen ismeretlen volt előttem. Szó sincs róla, hogy így teljesebb, szebb, költőibb, de legyen szabad mindamellett megjegyeznem, hogy a nép _allegóriai, nézleti_ és _állatmeséinek_ végkifejlésében _szükségeskép_ nem kell meglenni a költői igazságtételnek. E mesékben a túlnyomó elem vagy a jellemzés, vagy a tréfás ötlet vagy annak megérzékítése, hogy így meg, így foly a világ. Az ilyfajta mese ritkán bajlódik a ravaszság vagy gonoszság megbüntetésével, elég neki, ha az együgyűségét, könnyenhivést, vagy hiúságot megbüntette. Így például _Grimmnél_ «A macska és egér társaságban» című mesében a macska mindenben megcsalja az együgyű egeret, végre meg is eszi, de azért a macska nincs megbüntetve, sőt végül odaveti a mesemondó: «Látod, ez a világ folyása.» Mindez némikép igazolja azt, hogy az Igazság és Hamisság meséjét merhettem az általam ismert töredékben is feldolgozni, mint olyat, hol az Igazságnak együgyűsége és gyámoltalansága van felmutatva. Ezzel természetesen nem akarom elvitatni, mintha e mesére nézve nem volna e lapok szerkesztőjének teljesen igaza. Éppen azért mindent elkövettem, hogy e mesét teljes épségben megszerezhessem. Sehogy sem sikerült. Kérdeztem gyermeket, vénasszonyt, ifjú leányt, dajkát, kocsist, szóval mindenkit, kitől valaha csak mesét hallottam. Mindhiába. Aki tudott is róla valamit, csak elmosódott töredékekre emlékezett. Végre _Kriza János_ úr segített rajtam, kinek gazdag székely népmese-gyüjteménye van, oly gazdag, választékos és hű, hogy a szintén jeles Merényiét, kivált a hűség tekintetében, jóval felülmúlja. Ezen a jövő tavasszal akalmasint megjelenő gyüjteményből, íme, szerencsés vagyok közölni az egész mesét s így némileg jóvátenni hibámat. Valóban e mese egyike legszebb népmeséinknek s úgy látszik, hogy eredeti, amennyiben nem emlékszem a külföldi gyüjteményekben hasonló mesére.

A mese így következik:

«Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, még azon is túl, két ember, egyiket hívták _Igazságnak_, másikat _Hamisságnak_. Megindultak ezek ketten messze-messze útra, útravalóról sem felejtkeztek el gondoskodni s előre megegyeztek, hogy elsőbben az egyik pogácsáját egyék meg, azután a másikét. Hogy megeheznek, a Hamisság azt mondja az Igazságnak: együk meg a tiedet előbb, mert te osztán könnyebben utazhatol. Megeszik bizony az Igazságét. Egyszer, mikor jól megehülne az Igazság, mondja a Hamisságnak: barátom! adj már nekem is a tiédből. Azt mondja a Hamisság: adok, ha megengeded, hogy az egyik szemedet kivájjam. Mennek tovább s ismét kér az Igazság, de a másik nem akart különben adni, hanem ha az egyik szemét megengedi, hogy kivájja. Egyszer úgy megéhezik a szegény Igazság, hogy egy toppot sem tudott lépni, ő bizony megengedte, hogy az egyik szemét kivájja, ekkor adott egy darab pogácsát neki. Egyszer ismét megéhezik a szegény Igazság, kér a hamisság pogácsájából, de azt mondja, hogy nem ad, ha meg nem engedi, hogy a másik szemét is kivájja. Mit tudott tenni, kénytelen volt, hogy azt is megengedje, mert szinte holt meg éhel. Mennek, mind mennek, ismét kér az Igazság a Hamisság pogácsájából, de nem akar adni, míg meg nem engedi, hogy mind a két kezét karját levágja. Szegény Igazság! neki ugyan megesett! de mit tudott tenni, az ember az életért mindenét odaadja – ő is megengedte, csak hogy meg ne haljon éhel. Immár nem volt hová lenni lelkének, hanem azon kérte a Hamisságot, tegyen véle annyi barátságot, hogy vezesse el őtet a vetéskapuhoz, hogy a sokadalmasoktól ott kéregessen alamizsnát. Elvezeti biz őtet a Hamisság, de nem a vetéskapuhoz, hanem ott nem messze a hegyen volt egy akasztófa, ahhoz, – oda leülteti s ott hagyja. A szegény Igazság megtapogatja, hogy vajjon ott van-e a vetéskapu, – ott várta már az embereket, de hát egy lélek sem jár, csak a szél süvöltözött. Egyszer éjfélkor hát megyen oda három varjú, egyik elkezdögeli: no olyan újságot hallottam, hogy tű olyant soha sem hallottatok; a másik is: biz én is olyant; a harmadik is: biz én is olyant hallottam. Az első azt hallotta, hogy az éjtszaka olyan harmat hull, hogyha avval az ember csonka-bonka kezeit s a vakszemét megmossa, még frissebb lesz, mint ha újra született volna. Ezt a szegény Igazság mind hallgatta. Azt mondja a másik varjú is: hát tudjátok-e, hogy a király leánya mért fogy minden nap, mint a gyertya? ha valaki azt megurusolná, hát fele királyságát annak adná a király, pedig könnyű megurusolni, mert a királyleány mikor vette az urvacsoráját, hát a pap mikor nyujtotta a kenyeret, elejtette, egy varas béka elkapta, megette, ezért fogy már mindennap; de ha valaki azt a békát kiásná a templom eresziből, mert ott van egy kő alatt most is, osztán borba beadná neki, hát mindjárt meggyógyulna a király leánya. A harmadik varjú is elkezdögeli: hát tudjátok-e, hogy ennek a városnak mit kéne csinálni, hogy a szomjúság miatt mindegyre ne halnának az emberek olyan erősen. A résbe vagyon egy fűzfa, a fűzfa alatt egy malomkő, ha valaki azt onnan kivenné, éppen olyan szélyesen jőne a víz, mint a malomkerék. Evvel a három varjú onnét elrepült mint a szél.

A szegény Igazság is neki áll, a harmattal megmossa kezeit, szemeit, hát frissebb, mint ha újra született volna, – ő bizony fogja magát, bemenyen a városba, megjelenti a királynak, hogy ő meg tudná urusolni a leánya betegségét. A király egyszeribe megörül neki, sok mindent, fele királyságát is neki ígéri, ha meg tudja urusolni. A szegény Igazság veszen maga mellé három embert, elmenyen vélek, kiásassa a templom eresziből a kecskebékát, hát meg is kapják, egyszeribe felbontsák, hát még a falás kenyér épen van, – azt egybe megmossa maga az Igazság, belé teszi egy pohár borba, de előbb a király leányát álomporral elaltassa, azután beadja a kenyeret neki borban, – mikor felébredett a király leánya, hát tízszerte frissebb, mint amikor született volt. A király örömiben azt sem tudta, mit csináljon, oda akarta adni fele királyságát, de ő nem vette el, hanem kért egy szekér pénzt, mind ezüst huszast. A király bizony egy nagy társzekeret neki megtöltött, azt izeni, hogy már indulhat, de az Igazság azt izeni vissza, hogy ő még azt is meg tudná urusolni, hogy ennek a városnak mindég bő vize lenne. A király mindjárt kihirdetteti a városban, hogy nála egy ilyen ember vagyon, aki a városnak bő vizet tudna árasztani. Megörül a város népe, egyszeribe annyi pénzt Igérnek, amennyit csak elvihet. Fogja magát az Igazság, elmenyen nehányad magával le a résre, ott a fűzfa alól kiásassa a nagy malomkövet, hát akkora helyről buzog fel a víz, mint amekkora helyt fekütt a malomkő. Egyszeribe a város annyi pénzt ád, amennyit csak két társzekér megbírhatott. Megindul az Igazság, hogy már a sok pénzzel menyen haza, hát előltalálja a Hamisságot. Kérdi a Hamisság: hát te hogy tettél szert erre a teméntelen sok pénzre? Az Igazság ahogy volt, éppen úgy elbeszélte neki. Fogja magát a Hamisság is, fogad egy embert, hogy az ő szemeit is vájja ki, a két karját pedig vágja le, osztán őtet is vigye ki az akasztófához; úgy teszen biz az ember, levágja a két karját, a két szemit kivájja, osztán elvezeti ki az akasztófához s ott hagyja. Várja, várja a Hamisság a három varjut, hát éjfélkor el is jőnek, leszállnak az akasztófára, – egyszer megérezik, hogy ott valami büdösség van, a varjúk bizony leszállanak rája, – ahajt mind egy szikráig megették a Hamisságot. Holnap legyen a kijetek vendégök!»

NÉHÁNY ÉV PETŐFI ÉLETÉBŐL.[12]

Irta Szeberényi Lajos. (Szeged, Burgernél. 1861.)

Érdekes könyvecske, melyet örömmel fogadhatnak mind Petőfi tisztelői, mind pedig azok, kik az irodalom történelmével foglalkoznak. Én még más szempontból is örültem neki. Megmondom okát, noha magamról kell szólanom, mi kissé unalmas, de rövid leszek s így elnézésre lehet számítanom.

Ezelőtt nyolc évvel, 1854-ben, Petőfi életiratát s művei esztétikai fejtegetését kísérlettem meg. Dolgozatom tulajdonkép csak conversations-lexiconi cikk akart lenni, melyre Pákh Albert szólított fel az általa szerkesztett «Újabbkori Ismeretek Tára» számára. Az adatokat a régibb lapokon s Petőfi némely levelein kívül Arany, Csengery, Emődy, Orlai – Petrics, de leginkább Pákh szolgáltatták. Azonban cikkem sokkal terjedelmesbbé vált, mintsem a szerkesztő kiadhatta volna; rövid kivonatot készített belőle s azt tanácsolta, hogy adjam ki valamelyik hetilapban vagy havi iratban. Csakugyan, egy pár részlettel megbővítve s megtoldva némi polémiával az újabb magyar líra ellen, kiadtam az Új Magyar Múzeumban. Innen dolgozatom formátlansága, innen, hogy az, sem mint életirat, sem mint esztétikai jellemrajz még a nem nagyon szigorú igényeket sem elégíti ki. Mindamellett kiadását a mai napig sem bántam meg, legalább egy csoport adatot adtam át a nyilvánosságnak, legalább oly időben igyekeztem Petőfi költeményeinek szépségeit fejtegetni, midőn irodalmunk hemzsegett ugyan a Petőfi-utánzóktól, de azért a lehető legkevesebbet beszéltek róla; legalább alkalmat nyujtottam arra, hogy bírálatok, cáfolatok keletkezhessenek s így kitisztuljanak a netalán hibás adatok. Szándékom volt ugyan a dolgozatot egy teljesebbel, jobbal, egy egész könyvvel kicserélni, de azt most már bizonyos körülmények miatt alig lehet tennem. Azonban az adatok gyüjtésével nem hagytam föl, örömest szolgálok másoknak, örömest szólok mindenhez, mi Petőfi életére vonatkozik, kivált ha az dolgozatommal kapcsolatban van, minő a jelen eset is.