Part 6

Szeberényi bírálata a Hirnökben[19] jelent meg Etőfi Andor név alatt. Tudomásom nem oly bizonyos, mint kétszer-kettő négy, de mégis elég alapos arra, hogy a legnagyobb hihetőséggel kombinálhassak. Ez alapot Petőfinek e cikkre írt feleletéből[20] merítettem, mely a következő: «A Hirnök utósó számaiban két lelkes honfi (egy név alatt) szent buzgalommal izzad, iparkodván engem verseimmel egyetemben tönkre silányítani. Különösen ajánlom mindenkinek, hogy elolvassa, ki csak hozzá férhet, sőt kérem mindazokat, kiket csekélységem csak némely részben is érdekel, hogy elolvassák. Az ott buzgólkodó két atyafi hajdani iskolatársam, kik már akkor kalapálták a kadenciákat, mikor én még azt sem tudtam, mi a költészet: bocskorszíj-e vagy martyr-korona? – És ők azóta folyvást ütik a verseket és ezeknek özönével elárasztják a szerkesztőket rendre; de a szerkesztők oly impertinens embertelenek, hogy őket mindeddig nem mutatták be a közönségnek. És ez aztán vexa! és dühbe hozza az embert, valamintségesen dühbe hozta az én fenntisztelt iskolatársaimat s nem csoda, hogy dühökben éppen belém kaptak, én belém, kire ők hajdanában csak olyan formán néztek le, mint néz le a nagy, nagy ökör a lábainál szaladó kicsiny kis pacsirtára. Hazám tiszta keblű, =legszebb erényű= ifjai, fogadjátok hódolatom =tömjénét=.»

Petőfi e soraiból kettő bizonyos: először, hogy tanulótársát vagy éppen társait hitte lappangani amaz álnév alatt; másodszor, hogy a kompakt betűkkel szedetett _szebb erényű_ szóval Szeberényire célzott. Az évszám, a tanulótárs, a szójáték, a barátság fölbomlása, minden arra mutat, hogy Szeberényi volt ama bírálat szerzője vagy legalább fő benne.[21] Teljességgel nem dícsérem Petőfinek meglehet elmés, de semmiesetre sem derekas feleletét. Először az anonymitas lebbengetése nem lovagias, másodszor rosszul esik az embernek a rajta elömlő affektáció. Tudjuk, Petőfi még Selmecen írt már verset s így nem őszintén mondja, hogy akkor ő még azt sem tudta, mi a költészet: bocskorszíj-e vagy martyr-korona. Tudjuk, éppen Szeberényi volt az, ki Selmecen első versét kitüntette s így affektál, midőn lenézést hány szemére hajdani barátjának. Aztán másfelől Szeberényi később legbizalmasb barátja lett, kihez így ír 1842-ben: «Írod, hogy közöljük egymással elmeszüleményeinket. Én ezt a legnagyobb készséggel, szívességgel és örömmel teszem. Arra is kérlek, hogy küldj bírálatot verseimre (ha tán arra méltók), de oly elbizott semmiesetre nem vagyok, hogy munkádat bírálni fognám. Ismerem e dologban gyöngeségemet». Még más helyet is idézhetnék Petőfi leveleiből, azonban ebből is elég világos, hogy Petőfinek bármely nagy sérelem után is nem volt joga meghamisítani a multat. De mire nem képes egy ifjú költő kritikusa ellenében, legyen az bár igazságos, vagy igazságtalan, mélyreható vagy felületes, ha kellemetlent hall tőle. A genie e gyöngeség alól még nem menti föl az embert, sőt a középszerűség sokszor még türelmesb. Mindhiába, akár tűrik, akár nem, a szabad véleményt sohasem nyomhatni el s mindenki jogában lesz mindig: vizsgálódni, ítélni s okos és nem okos dolgokat mondani. A Petőfi ellen írt gyarló kritikák éppen oly keveset bizonyítanak a kritika, mint a rossz költemények a költészet ellen.

Azonban nem volt-e Petőfi haragjának valami oly oka is, mely mentségére szolgál és Szeberényit terheli? Valóban volt. Azonban nem csodálkozhatni, hogy Szeberényi sok részben balul ítélte meg Petőfit. Hiszen ma is vannak elég nagy tekintélyű írók, kik Petőfi lírájáról, mint a magyar klasszikai költészet megrontójáról beszélnek s Toldy, Vörösmarty után, csak epigonokat lát költészetünkben. Az is természetes volt, hogy Szeberényi Petőfinek oly esztétikátlanságokat, sőt ocsmányságokat vet szemére, melyek a szenvedély vagy humor jellemző és jól talált kifejezései s csak az a hibájuk, hogy nem abból az iskolából valók, midőn nagyon bámult esztétikai kifejezések voltak az ilyenek is: «Az ösztönzaj csak élvre lobbadoz» vagy «Hajnali kellemű fény hinti mosolygva sugárát, melyre az ifjú remény rakja le fellegi várát». Hogyne botránkoznék meg hát Szeberényi Petőfinek még ily sorain is: «Elpártolt barát _veszett ebként_ ki szívem _megmarád_, vagy Tiéd vagyok, tiéd hazám, e szív, e lélek, _kit szeretnék, ha tégedet nem szeretnélek_». Mindez természetes, sőt azt tartom természetlennek, hogy Szeberényi, s ez bírálata legjobb része, kezdte sejteni a népnemzeti elem fontosságát, sőt ez oldalról méltányolja is Petőfit, noha csak átalánosságban, mert részletezése éppen ellenkezőt bizonyít. Egyébiránt az egész bírálat nem mélyreható, leghelyesb benne egy pár nyelvhiba megrovása s a méltánylat és megrovás egész végeredménye az, hogy Petőfi csak ügyes kezdő. De nem ez, amivel Petőfi nem helyeselhető kifakadását menteni akarom. Van ott egy pár oly sor, melyeket Szeberényinek nem volt joga mondani mint kritikusnak, annál kevésbbé mint barátnak s amelyek könnyen felingerelhették a különben is ingerlékeny ifjú költőt. A dolognak egy kis históriája van. A pápai iskolai képzőtársulat 1845-ben egy zsebkönyvet adott ki, Tavasz cím alatt, tagjai dolgozataiból. Kiadták Petőfinek diákkori két versét, tudtán kívül. Petőfi gúnyosan köszönte meg nekik, hogy első kísérleteit oly nagyra becsülik. Ezt szemére veti Szeberényi s idézi a Tavaszban megjelent versei egyikét, az Ideál címűt, bebizonyítni törekedvén, hogy ez van olyan, sőt formai tekintetben jobb, Petőfinek a maga által kiadott verseinél. Elég gyönge vers biz az, a Kunoss iskolájából, Petőfinek joga volt mind ki nem adni, mind tudtán kívüli megjelenéseért bosszankodni. Szeberényi így végzi bírálatának ide vonatkozó részét: «Ha jól vagyok értesítve, akkor Petőfi Sándor úr most is tagja a pápai képző-társaságnak s így csupán tagtársaik munkáit közlötték a kiadók, sőt ha Petőfi úr _végezni akarta volna iskoláit_, még most sem írna ám mást, mint iskolai gyakorlatokat.»

Szeberényi úr legjobban tudta, hogy Petőfi miért hagyta el a selmeci iskolát, miért a pápait, sőt a jelen munkácskájában maga menti őt a korhelység és kicsapongások vádja ellen. Miért vetette hát szemére, hogy nem végzett, hogy megszökött, s talán korhely és kicsapott diák? Miért sejtetett a Petőfi körülményeivel ismeretlen olvasó előtt többet, mint amennyi a dologban volt? Ez nemcsak egy hű baráthoz nem illett, de egy távol ismerőshöz sem. Azonban vajjon mint kritikusnak volt-e joga erre? Bizonyára nem én vagyok az, ki a kritika jogait csonkítani óhajtom. Ott van Jósika Miklós és Szász Károly s utánuk egy egész had, kik az illem örve alatt rabláncokat akarnának verni a kritikára. Hiú fáradalom. A kritika egy-egy lovagját semmivé tehetik, de a kritika örök jogait sohasem. Jól mondta Erdélyi: «A kritikusok végrendelete meg van írva: Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor.» Valóban a kritikának több joga van, mint amennyit nálunk némely nagytekintélyű írók elismerni méltóztatnak. A kritikus sokat, mindent elmondhat, mit a bírálata alatti könyv fekete vagy fehér soraiból a dedukció, indukció vagy analógia útján kiokoskodhatni. Elmondhatja például egy csoport nyegle előfizetési felszólításra vagy hírlapi fogásra, hogy emez írók egész a házaló szatócs fortélyos kérkedéseig aljasítják le tollukat; elmondhatja, hogy eme költő a népnek hogyan hízeleg s ez újabbkori Mæcenástól hogyan koldul egy pár kegyes pillantást vagy tölt erszényt; elmondhatja, hogy eme regényíró a képmutató erkölcsösség mázával vonja be célzatai erkölcstelenségét; elmondhatja, ha szükséges s alapot tud reá találni, hogy eme történetíró szántszándékkal hamisítja meg az adatokat, eme kritikusból a rosszakarat szól s eme politikai író egészen mást beszél, mint amit akar. Sőt arra is joga van a kritikusnak, ha az író egyszersmind valamely másnemű és bírálat alá eső közpálya embere, hogy ezzel is kapcsolatba hozza kritikáját s így a könyv fehér és fekete sorain túl is terjeszkedjék. De miért csinált példákat felhoznom? Olvassátok az irodalmak történelmét Aristarchustól Planche Gusztávig, Cicerótól Széchenyi Istvánig s meg fogtok győződni, hogy nem a legdrasztikusabb példákat hoztam föl. Azonban e hatalomnak, mely már azért sem lehet zsarnoki, mert mindenki gyakorolhatja s mindig csak az igazság és szellem szolgálatában válik hatalommá, nem szabad az író magánviszonyaihoz férközni s ennyiben tisztelni tartozik személyét. A kritikus nem tehet semminemű célzatot, megrovást, még a legigazabbat sem, ha az csak az író magánviszonyai és személyisége ismeretében leli alapját. A kritikus e jogot csak az író halálával nyeri meg. Szeberényi átlépte e korlátot, megsértette a törvényt, mert hiszen 1845-ben Petőfi még élt.

S most is mennyivel jobban teszi vala, ha könyvecskéjében az egész ügyet bevallja s _talán-_ és _netalán_-os felsóhajtása helyett így szól: Bocsáss meg, oh üdvözültnek szelleme, hogy megsértettelek, hogy oly sértésre ingereltelek, mely már azért sem illett hozzád, mert természeted elleni affektációval vegyült.

PETŐFI ÉLETÉBŐL.[22]

Regényes rajzok. Írta Szokoly Viktor. Második kiadás. 1862. Kiadja Emich Gusztáv.

Mi ez, életirat-e vagy regény? Egyik sem a kettő közül, olyan öszvérgenre, melyet szebben mauvais genrenek lehetne nevezni. Egyébiránt kényelmes genre, amennyiben az írónak mindig megvan a maga mentsége. Például, ha művét, mint életiratot, hibáztatják, azt felelheti reá: hisz ez nem életirat, mit nekem a száraz tények, én költői művet írtam, nem kötöttem ugyan magam holmi pedant formákhoz, de nem is ez a költészet lényege; ha pedig mint regényt támadják meg: eh, minő rosszakarat, mondhatja ismét, hisz ez nem regény, csak regényes rajz, a tények mind igazak, csak a hatás végett dolgoztam föl egyet-mást némi költői felfogással; legfeljebb a részletekben van egy kis pótlás s az is úgy, hogy a jóakaratú olvasó könnyen észreveheti.

Szokoly előlegesen, minden hibáztatás nélkül is, használja e mentséget, ha nem is oly élesen, mint ahogy mi kifejeztük. Ugyanis előszavában a többek közt így ír: «Nem igénylem a száraz adatok elvitathatlan alaposságát, hanem _elbeszélésemet_ csak úgy óhajtom tekintetni, mint ama regéket, mikben az üres hézagokat az író képzelme pótolja ki, s melyek mindazonáltal _való alapon_ nyugosznak. Nem életírást, hanem regényes rajzokat adok e helyütt s a jóakaratú olvasó bizonyára tudandja a _tényeket_ ama részektől megkülönböztetni, miket _bővebb jellemzés_ vagy a _történtek kerekdedsége_ miatt irtam.» E sorok eléggé mutatják, hogy Szokoly az életíró hitelességéről sem mond le s a beszélyíró dicsőségéhez is tart némi igényt. Ám legyen. Szóljunk hát e könyvről, mind a két szempontból, noha nem tartoznánk vele. Vizsgáljuk először a való alapot, a tényeket, a történteket, aztán lássuk, hogy mint regény mennyiben sikerült.

Szokoly Petőfi kecskeméti színészkedésén (1842) kezdi az életírást s bevégzi ott, midőn Petőfi 1843 nyarán Debrecenbe indul, hogy ismét színésszé legyen. Mintegy két év tehát, amit Szokoly tolla alá vesz. Teljességgel nem értjük, hogy mi szükség volt rajzolnia Petőfi pozsonyi és pesti napjait is, hiszen a «történtek kerekdedsége» úgy kívánta volna, hogy a kecskeméti napokon bevégződjék az egész. Azonban, amint már megjegyeztük, Szokoly nem akar lemondani az életíró teljessége- és hitelességéről. Kár, hogy az egész műben oly kevés az adat s ami van is, nagyrészt valótlan vagy ferde s így a követelt «való alap» nagyon parányivá olvad le.

Petőfi kecskeméti élete rajzában csak egyetlenegy adat való, tudniillik, hogy Petőfi Kecskeméten színész volt. Vajjon _Borostyán_ volt-e álneve ez időszakban, ahhoz kétség férhet, bár nem merjük határozottan tagadni. Annyi bizonyos, hogy 1842-ben júl. 7-ről Pápán kelt és Szeberényihez intézett levelében így írja alá magát: (jelenleg) _Petrovics Sándor_ tanuló, (hajdan) _Rónai_ színész, (jövőben) _Sió_ színész és literator.[23] Arról a kalandról, melyet Szokoly műve középpontjává tesz, nem tudnak semmit Petőfi életírói. Mi ugyan hallottunk valami olyat, hogy Petőfi Kecskeméten öreg háziasszonyának sokat beszélt volna egy vastag könyvéről, melyben csodadolgok vannak s melyet sok pénzért sem adna el másnak s háziasszonya eltávoztakor ezt kérte volna tőle zálogba, amíg a házbért kifizeti, abban a reményben, hogy ez sohasem történvén meg, ő lesz ama csodakönyv birtokosa, azonban az egész alkalmasint mende-monda, legalább egyetlen életíró sem vette hiteles adatnak, sőt meg sem említi. Szokoly talán éppen erre épített, midőn Sophokles drámáinak egy Mátyás-korabeli álmásolatját adatja el Petőfivel, egyik kecskeméti tanárnak, hogy egy elnyomorodott özvegyasszonyt s egy szíve elleni házasságra kényszerített fiatal leányt kiszabadítson az uzsorás tanár körmei közül. Elég ügyetlen, otromba história az egész, kár volt belevonni Petőfit, kivált Szokolynak, ki különben annyira tiszteli, hogy félistennek, mythosi alaknak mondja előszavában. A versek idézése sem nyugszik való alapon. Ama versek közül csak egyetlenegyet írt Petőfi Kecskeméten, «A jövendölés» címűt, s azt sem 1842-ben írta, hanem 1843-ban. A «Felköszöntést» Pápán írta, a «Disznótorban» címűt Székesfehérvárott, a «Búcsút a színészettől» Pesten 1844-ben, a «Hozzá»-t szintén Pesten 1844-ben.

Ami Petőfi pozsonyi és pesti napjainak rajzát illeti, itt az adatokra nézve már hívebb Szokoly, de jellemzés tekintetében itt is meglehetős hűtelen. Például úgy állítja elő Vörösmartyt és Bajzát, mint akik Petőfi első verseit mindjárt egy óriás lángész nyilatkozványainak tartották, s mint valami két öreg nagybácsival, egy kis cselszövényt gondoltat ki velök, hogy Petőfi valódi nevét és helyzetét megtudhassák. Mindez nem így van. Az igaz, hogy mindkettőnek feltűntek Petőfi versei s Vörösmarty valami régibb írót vélt rejtőzni a Petőfi név alatt,[24] hanem, hogy oly lángésznek tartották volna Petőfit, mint amilyennek most mi tartjuk, pályája végén, arról szó sem volt. Legalább az a körülmény, hogy Vörösmarty valami régibb írót vélt neve alatt rejtezni, mellettünk bizonyít. Szokoly, úgy látszik, csak azért túlozza a dolgot, hogy összehasonlíthassa Vörösmartyt és Bajzát a mostani kritikusokkal, mert mindjárt utánaveti: «Ez a valódi nagyság, mely nem félti saját dicsőségét; tündöklő nap, mely a ragyogó csillagok mellett még jobban feltűnik, s rátok gondolva nagy szellemek, mindig eszembe jutnak napjaink romboló démonai, ama bősz irígy had, mely a bitorlott bakó-bárddal, miután a jobbak bírószéke ellen el nem ítélheti, legalább nyakát igyekszik szegni a valódi tehetségnek s fennen kürtöli, hogy az ész, esztétika törvénye szerint, melyhez ő éppen annyit ért, mint czigányhóhér a Corpus Jurishoz, küldte áldozatát a semmiségbe. Pöffeszkedő holdnak tartalak én titeket, mely nagyobbnak hiszi magát, mint ama fölötte millió mértföldekre levő csillagok s mely elsápadva búvik a bérczek ormai mögé, midőn közelében teljes dicsfényében kel fel a nap.» Mi örvendünk, ha kritikusokra jó szatirát ír valaki, úgysem igen van irodalmunkban jó szatira, nem haragszunk meg egy-egy elmés célzásért sem, óhajtjuk, hogy érdemleges cikkek keletkezzenek kritikusaink tévedései ellen, hanem az ily frázisoktól valóban iszonyodunk. Egy kis pöffeszkedés érzésben és gondolatban: ennyi az egész. Nem érdemli a papirt és tintát. Egyébiránt jó lesz Szokolynak megtekinteni, hogy az akkori irodalom Hölgyfutárai, Gombostűi stb. fiatal humoristái és költői milyennek tartották Bajzát. Látni fogja, hogy éppen oly démonnak, bakónak, tudatlannak, mint ő tartja a mostani nem tudni kiket, csakhogy egy kissé elmésebben s jobb stíllal írták meg az ilyesmit.

Szokoly művéről, mint regényről, sem nyilatkozhatunk kedvezőn. Valóban, ha mint beszély vagy regényke sikerült volna, nem vennők oly szorosan az életirat valótlan adatait. Költőnek sok szabad, csak tudja az embert elragadni, noha egy bizonyos pontig a történelmi hűség egyik része a költői illuziónak. De ily nagyon is szegény invenció, ily meglehetősen gyönge jellemzés, nem igen képes hatni. Az egész regényke megtörténhetett volna Petőfi nélkül is. Színésztársa Színi egyedül sokkal jobban rászedhette volna Kánya tanár uramat, inkább is illett volna hozzá, különben is a cselszövényben ő a fő, a Petőfié inkább csak az Eszter megmentésének gondolatja. Így már azért is inkább sikerült volna a mű, mert legfeljebb egy pár íves beszélyre olvad le s a forma a tárgyhoz mért lesz vala. Azonban Szokolynak nyujtani kellett a tésztát, mert meg akart felelni a címnek: «Petőfi életéből.» Csakhogy ha már fölléptette Petőfit, ne rajzolta volna olyannak, amilyennek Petőfit senki el nem ismerheti. Ki hallotta valaha, hogy Petőfi színészkorában nagyon élelmes ember volt? Szokoly egyedül hagyatja Székesfehérvárott a ruhatár és díszítmények megmentése végett a hitelezők kezéből. Kecskeméten diszítményeket festet, ruhatárt teremtet vele a semmiből, szóval az ilyesmikben a társaság lelkévé teszi, a legélelmesebb színigazgatónak tünteti föl, ki megérdemli, hogy valóban is az legyen. Aztán fordít egyet a dolgon s ekkor előáll Petőfi a költő, Petőfi a szerelmes, ki meg akarja menteni kedvese családját és lemond kedveséről. Az egész szerelem-história nem illik Petőfi jelleméhez. Petőfi, ha szeretett, szenvedélyesen szeretett s nem mondott le oly könnyen a barátság kedvéért, éppen úgy, hogy ő juttassa barátja eszébe: te, szeresd el tőlem ezt a lyányt, mert én csak a dicsőség útján akarok haladni. A német írók kedvenc szokása, nevezetesb íróikról beszélyt vagy regényt írni. Leginkább azért teszik, hogy mélyen és szellemdúsan okoskodhassanak az illető író munkáiról, céljairól, műveltségtörténeti küldetéséről. Mi is elővesszük néha nevezetesb íróinkat vagy szónokainkat. Kalandokat fogunk rájok s mindent elkövetünk, nehogy híven rajzoljuk, mert ez nem volna elég regényes. Egyik mód sem ér egy fabatkát, de a németeké legalább kegyeletes.

Kánya tanár jelleme is elhibázott, pedig ezen fordul meg az egész cselekvény. Egy tanár még a legkorlátoltabb eszű és ismeretű is, csak tud annyit, hogy meg képes különböztetni egy rossz tintával írt éppen iskolai kéziratot egy Mátyás-korabeli kódextől. Aztán Kánya fösvénységével hogy egyezik meg az, hogy oly könnyen kidobja a pénzt, noha különben sem szenvedélyes régiségbúvár s e mellett gyanakodó és gyakorlati ember? A többi jellemek is mind ilyenek s csak annyival jobbak, hogy nincsenek ily részletesen rajzolva s nem untatják annyit az olvasót. Azonban van e könyvnek egy oly része is, mely helyenként tanuságot tesz Szokoly elbeszélő tehetségéről. Kár, hogy e rész oly dologra vonatkozik, mi a regény kezdete előtt történt. Így tulajdonkép csak holmi a multat illető epizód sikerült az egész regényben. Itt az elbeszélés egyszerűbb, az alakok jellemzőbbek s az egészen némi bensőség ömlik el. Kivált Dudás Antal házassága s Dudás Mihály gyermekévei és elszegényedése érdekesen vannak leírva, bár holmi anakronizmust s egy kis járatlanságot a hazai földiratban itt is tapasztalnunk kellett.

Hadd végezzük be cikkünket némi méltánylat mellett némi jó tanáccsal is, noha mi ritkán szoktunk az írókhoz fordulni, mert a kritika nem annyira a bírált íróért van, mint inkább az irodalomért és közönségért. Jó lesz Szokolynak felhagyni ezzel a mauvais genre-ral. Az ne vezesse félre, hogy egy pár jeles írónk is műveli s az ily könyvek második kiadást is érnek. A jeles írók is szoktak botlani kivált nálunk, s amit sokan vesznek, nem mindig szokott jó lenni. Ha már íróról akar beszélyt írni, tegye legalább szükséges személlyé s jellemezze úgy, amint életéből és munkáiból ismerjük. S végre azzal a «Korpusz jurisz»-féle ortográfiával hagyjon fel. Valami jobbat is lehet tanulni a Hölgyfutártól, mint ilyen ortográfiát.

KÉT Ó-SZÉKELY BALLADA.[25]

Akiket a népköltészet érdekel, alkalmasint emlékezni fognak ama két ó-székely balladára, amelyek egyikét Nagy Lajos közlé a Kolozsvári Közlönyben, a másikat pedig én a Budapesti Szemlében. Amazt Erdélyi egy egész cikkre méltatta, emettől a magam részéről szintén nem sajnáltam a szót. Mindkettő nem mindennapi figyelmet keltett és méltán, mert mind esztétikai, mind másnemű tekintetekből olyanok, hogy népköltészetünk legritkább jelenségei közé tartoznak. Valami olynemű zamat érzik rajtok, minő a Percy-féle ó-angol balladákon, miért bátran reájok illeszthetni az ó-székely ballada tisztes címét.

Sokszor gondoltam, ha én legalább vagy harminc ilyet összegyüjthetnék. Bizonyára gazdagítanám irodalmunkat annyi, ha nem több, jó balladával, mint amennyit műköltészetünk fel bír mutatni. De hiába minden fáradságom, ha ugyan fáradságnak lehet nevezni olynemű kutatást, amelyhez idő és eszközök egyaránt hiányzanak. Az óhajtott és remélt harminc számot még háromig sem vihettem föl. Azonban egyszer-másszor csak cseppen valami. Íme két új ó-székely balladát van szerencsém bemutatni, nem ugyan a magam, hanem, ami egyébiránt tökéletesen mindegy, a _Kriza János_ székely népköltési gyüjteményéből. De mielőtt ezt tenném, nem lesz fölösleges egy pár szót szólanom magáról a gyüjteményről.

Kriza még 1840 körül kezdette meg a székely népdalok és mesék gyüjtését, tehát oly időben, midőn ilyesmivel nálunk tüzetesen senki sem foglalkozott. Egy pár év mulva, 1843-ban, aláírási ívet is bocsátott ki «Vadrózsák» címe alatt megjelenendő gyüjteményére. Kevés részvét mutatkozott, a terv dugába dűlt. Midőn 1846-ban a Kisfaludy-Társaság megindítá gyüjteményét, Kriza újra hozzálátott a gyüjtéshez, remélve az ügy iránt fölébredt érdekeltségben. Azonban részint a közbejött forradalom, részint hivatalos foglalatosságai megakadályozták gyüjteménye rendezésében és közrebocsátásában. Ezelőtt három évvel, gróf Mikó Imre felszólítására, újonnan, harmadszor is neki kezdett a gyüjtésnek. A gróf maga is nagyban elősegítette a vállalatot, mert feles számú népmesét és táncszót gyüjtetett számára s egyszersmind nagylelkűen elvállalta a kiadás költségét. A gyüjtemény első kötete, mely mintegy 30–35 nyomott ívet tesz, e folyó évi március elején már sajtó alá ment s az ősz folytán alkalmasint meg fog jelenni. Az első kötetet egy második fogja követni, mely leginkább népmeséket tartalmaz. Nagyrészt ismerem e gyüjteményt s oly gazdagnak és sokoldalúnak találom, hogy egy pár pontban a Kisfaludy-Társaság által kiadott Erdélyi-féle gyüjteményt is felülmúlja. Kriza szélesebb körben gyüjtött, mint eddigi gyüjtőink; nem elégedett meg a balladák, dalok, mondák és népmesék gyüjtésével, hanem egyébre is kiterjesztette figyelmét. A táncszók, találós mesék, népsajátságok, minők a szólásmódok, szokások, ünnepélyek, babonák, család-, hely- és állatnevek, nevezetes részét teszik gyüjteményének. E mellett a székely tájszólásra is nagy figyelmet fordított, mit annál könnyebben tehetett, mert maga is székely. A gyüjteményben minden székely tájszólás szerint lesz közölve, egész a legapróbb változatokig, a vidékek szerint, mit aztán a könyv végén jegyzetek s egy kis tájszótár fognak megmagyarázni. Így e gyüjtemény nyelvészeink figyelmét is méltán igényelheti.

Engem esztétikai szempontból a gyüjtemény néhány balladája és népmeséje lepett meg leginkább. Magyar népmesét úgy elbeszélve, mint ahogy itt van egy pár, még se nem olvastam, se nem hallottam. A balladák közt szintén van egy pár, «Kádár Kata», «Budai Ilona» címűek, melyek alkalmasint a legjobb magyar népballadák. Egy hosszabb, száz soros, «Kőmíves Kelemen» című költői beszéllyel is találkozunk, mely népköltészetünkben a maga nemében egyetlen. Szóval e régies maradványok tanuságot fognak tenni a mellett, hogy népköltészetünk az epikai nemben is gazdag volt s kivált a világtól rejtettebb vidékeinken még most is találhat némi maradványokra a fáradhatlan kutató. Szívesen közölném itt mind e kitűnő balladákat, de a gyüjteményt legbecsesb gyöngyeitől nem lehetett megfosztanom. Amiket közlök, szintén kitűnők. Ím, itt következik az egyik, az udvarhelyszéki tájszólás szerint:

_Bátori Boldizsár._

Asztalnál ül vala, gyönge Judit asszon, Lábánál röngette szép arany böcsőjit: «Beli fijam beli! szép futkosó fijam! Mett[26] neköd nem apád Bátori Bódizsár;

Im az a te apád erdéji kapitány, A ki atta neköd szép arany böcsőjit, Annak négy szarvába négy arany pereczöt, Osztán a fejedre bozsonyi[27] süvegöt.»

Hát ajtón hâgassa[28] Bátori Bódizsár «Mėg[29] ne tagadd asszon mostan beszédödöt!

«Bizon nem tagadom, lelköm jámbor uram, Lėányokat szidom, a rosz lėányokat, Virágomnak szépit nyílatlan leszötték, Bokretába kötték, legenyeknek tötték.»

«Megtagadád asszon mostan beszédödöt; Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszon feleségöm!»

«Minnyát[30] nyitok, minnyát, lelköm, jámbor uram, Hadd huzzam lábomba karmazsin csidmámot, Hadd vessem nyakamba vont arany szoknyámot.»

De nem győzé várni, berugá az ajtót: «Készű’j asszon, készű’j hónap álló dé’re A rózsa-piacra, a fővövő hejre.»

«Hol vagy édös szógám, legkedvesebb postám, Készitsd elé neköm, hat lovam, hintómat.»

Ők êkészülének, el is indulának, El is indulának, oda is jutának.

«Várj kicsit, várj kicsit, te feteke[31] hóhér! Mett a halottnak is hármat harangoznak, Lám árva fejemnek ėgyet sem konditnak.

Azomban érközik erdéji kapitány, Eccör megforditsa, keccör megcsókôja Keccör megforditsa, százszor megcsókôja: «Enyim vagy, nem másé, te asszonyi állat!