Part 9

Nem hiszem, hogy lehessen a népköltészetnek oly ellensége, ki ne érezze e nyolc sor költői nagy szépségét. A fájdalom és keresztyén rezignáció hangja ez. Mély fájdalom s az Isten akaratjába való mély megnyugvás olvadnak benne össze. Mily eszmeiség s mily plasztikailag kifejezve! A virágos kert az anya ifjúsága, az első raj méhnek gyönge lépe az első gyermek, ki már halvány, beteg, mint a lép viasza. A földön futó füst a halandó test, az égbeható láng a halhatlan lélek. S az anyai érzés e megindító sóhaját mily fönségesen fejezi be ama három sor, melyek a leány mennybeszállását festik s az olvasót a menny titkai, sejtelmei közt hagyják.

Az ily szép helyek a népköltészetben nem tartoznak éppen a legritkábbak közé. Az Erdélyi, a Kriza s a magam kézirati gyüjteményéből nem egyet hozhatnék föl. Például a börtön iszonyát sehol sem láttam oly erős színnel festve, mint Kriza gyüjteménye egyik balladatöredékének e soraiban:

Siratozza magát a szegény rab-asszon: «Ma hét esztendeje, têjes harmad napja, Hogy estem rabságra, szörnyű nagy fogságra, Hol husomat értem, husomat mėgöttem, Hol ezt nem tehettem, kégyók, békák ötték Hol vérömet értem, vérömet mėgittam, Karomból, lábomból véröm sokszor szíttam. A ki nėköm adná kinyerének héját Biz az is mėglátná mėnnyeknek országát; A ki nėköm adná poharának vizét, Az is mėgkostôná a ménnyország izét.»

S a gyűlölet minő szenvedélyes kifejezése az, mi válaszkép a rab fülébe dördül:

«Mintsem neki adnám kinyeremnek héját, Inkább oda vetném küssebb komondornak, Mintsem oda adnám poharamnak vizét Inkább megitatnám palotám fődivel. Fogjátok vigyétök a fővövő hejre!»

Talán elég. Talán ennyi is képes megingatni azokat a nézeteket, melyek nemcsak a Toldy és Kazinczy G. uraké, hanem [melyeket] egy egész irodalmi nagy párt vall magáéinak. S lehetett-e jobb alkalmam ostromlásukra, mint éppen most, midőn népköltészetünk egy pár kitűnő termékét volt szerencsém bemutatni. Azonban midőn a népköltészet esztétikai nagy becse mellett küzdök, midőn költészetünk úgynevezett népies mozgalmának védelmére kelek, nem a népköltészet puszta utánzására utalom költőinket, sem népies mozgalmunk nagy visszaéléseit nincs szándékom még távolról is mentegetni. A közelebbi tíz év alatt talán senki sem küzdött hevesebben e visszaélések ellen, mint én; jól vagy rosszul, sikerrel vagy siker nélkül, de küzdöttem. Azt is tudom, hogy a költőnek kora eszméi színvonalán kell állania, hogy a népköltészetnek sem köre, sem felfogása nem elégítheti korunkat s a költészet sohasem kötheti magát egy genrehez, egy iskolához s legkevésbbé lehet az egész nemzet helyett, egy osztály csatlósa, legyen ez akár az úri rend, akár a nép. De mélyen fölindít, midőn a népköltészetet, esztétikai szempontból, annyira becsméreltetni hallom s költészetünknek úgynevezett népies mozgalmát a sülyedés korának bélyegzik. Amely esztétikus nem tudja élvezni a népköltészetet, az a műköltészet némely remekeiben is igen keveset fog találni s ellensége lesz mindannak, ami friss, eredeti és sajátságos. Aki képzelhet oly valóban nemzeti költészetet, melynek legalább egyik alapja nem a népköltészet, az csak az idegen irodalmak utánzásában keresi a nemzeti költészet dicsőségét. Csodálatos, hogy kritikusaink némelyike költészetünk mindenik iskoláját tudja méltánylani, csak a népiest tartja Isten csapásának. E sülyedés kora alkalmasint azért van oly élesen kijelölve, hogy annál inkább feltűnjék az aranykor, melynek Kisfaludy K. és Vörösmarty kiváló képviselői. Toldy úr, úgy látszik, restelte oly költészetnek írni meg történelmét, melynek nincs oly aranykora, mint például a németnek, azért oktrojált egyet a magyarnak is. Nem vette tekintetbe, hogy itt másnemű a fejlődés s a német sablon éppen oly kevéssé illik a magyar, mint az angol irodalomra, pedig ott ugyancsak nagy költők vannak ám. Különben az aranykort nem azok szokták kijelölni, akik benne élnek, hanem az utókor. Aztán az az úgynevezett népies mozgalom csak folytatása költészetünk ama nemzetibb átalakulásának, melyet Kisfaludy és Vörösmarty kezdeményeztek. Tulajdonkép egy korszak ez, a fejlődés különböző stádiumán s éppen nem lefelé. Egy s másban ellentétben vannak ugyan, de egymás kiegészítői. A népies kifejezés csak pártnév s mint ilyen, éppen oly kevéssé fejezi ki a lényeget, mint a romantika pártneve. A népies iskolára, amint némelyek meghatározzák, csak annyit adok, mint más iskolára, de sokat, mindennél többet adok ám arra, hogy uralkodóvá tette költészetünkben a formát illetőleg a nemzeti ritmust, a tartalomra nézve a nemzeti életbe mélyedést, szóval a nép-nemzeti elemnek a művészettel összeolvadó fejlődését. Ezt nem lehet többé kiküszöbölni, a legkülönbözőbb szellemű költők sem fognak menekülni hatása alól. Aranykor ide, aranykor oda: én egyre-másra 1811–1830-ig éppen annyi jeles költőt és kitűnő művet ismerek, mint 1830-tól napjainkig. Igaz ugyan, hogy sem itt, sem ott, nem tudunk felmutatni oly nagy művet, mely a világirodalom elsőrendű remekeivel versenyezzék, sem oly magas tökélyre fejlett műprózánk még nincs, melyet valódi magyar klasszikainak lehetne nevezni, de én mindezt a jövőtől várom s ha csalódni fogok is, nem csalódom annyira, mint Toldy az ő kicirkalmazott aranykorával.

BUDAPESTI SZEMLE.[41]

Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. XLVIII. és XLIX. füzet. Pest, 1862. Emich Gusztáv.

Még egy füzet s a Szemle bevégzi ötödik évi folyamát is. A szerkesztő öt év alatt mindent megtett arra nézve, hogy vállalata tájékozza a nemzet értelmiségét mindazokról az eszmékről, amelyek világszerte foglalkodtatják a szellemeket s közvetítőül szolgáljon a külföldi irodalmak és a hazai tudományosság közt egyfelől, a szaktudósok és a művelt közönség közt másfelől. S valóban, ha végigtekintünk az öt évi folyamon, meggyőződünk, hogy a szerkesztő, irodalmi körülményeinkhez képest, a lehető legjobbat adta mind tartalomban, mind formában. Sokat tett különösen arra, hogy a tudományos előadás ízléssel párosuljon s az eddig irodalmunkban egyedül divatos értekezés az essay vagy tanulmány élvezhetőbb formájához alkalmazkodjék. Vannak a Szemlének cikkei, melyek a külföldi «Revue»-k cikkeivel is kiállják a versenyt s ha nem mindenik írója is találja el a formát, ha némelyik essay helyett könyvet vagy értekezést ír, ez csak azt mutatja, hogy bármily vállalat, mely úgyszólva irodalmunkba egészen új genre-t honosít meg, csak lassanként találja meg és növeli íróit. A hatodik évi folyam megindultával, mint halljuk, a szerkesztő még érdekesebbé kívánja tenni vállalatát. Negyedévenkint irodalmi szemléket fog közölni, melyek kritikai átnézetét adják valamely irodalmi ágnak, kivált szépirodalmunknak, a főbb irányok bírálata mellett ismertetve a nevezetesb írókat és csoportosítva körülök a csak valamennyire is figyelemreméltó jelenségeket.

Vajjon a közönség részvéte hasonló arányban emelkedik-e a szerkesztő és dolgozótársai buzgalmával? Éppen nem. Bár a Szemlének minden évben tíz-hússzal több előfizetője akad s így lassacskán növekedik, de még távol van attól, hogy anyagilag csak valamennyire is virágzó állapotban legyen. Mi nem igen szoktunk kemény vádakat szórni a közönség részvétlensége ellen, mint azok a lapok, melyeknek meglehetős számos előfizetőjök van, saját sebeinket is takargatjuk, nem mintha szégyenlenők, mert van annyi önérzetünk, hogy ha nem is nagyra, de többre becsüljük magunkat némely eléggé léha vállalatnál, mely a közönség részvétének örvend, hanem mert nem akarjuk összezavartatni panaszunkat azokkal a panaszokkal, melyek az irodalom ügyének ürügye alatt úgyszólva magoknak kéregetnek. Azonban itt mégis lehetlen elnyomnunk egy megjegyzést: nincs-e széles Magyarországon 300 olvasótársulat vagy közkönyvtár és 5–600 oly ember, kinek valamivel több szellemi táplálék kell, mint amennyit még a legjobb néplap is nyujthat? Íme, 8–900 előfizető elég volna arra, hogy a Szemle még inkább megközelíthesse föladatát, többször jelenjen meg, politikai szemlét is adjon s lassanként Magyarország Revue des deux Mondes-jává váljék.

De térjünk a jelen füzetre, melyet _Verulami Baco_ ismertetésének második közleménye nyit meg _Erdélyi Jánostól_. Az első Baco életét ismertette, ez munkáit ismerteti, amennyire lehet, Baco saját szavai szerint. A harmadik, mint a cikk végszavaiból kivehetni, az Erdélyi véleményét fogja tartalmazni Baco műveiről. «A jelen egész közleményben, – mond Erdélyi – Baco beszélt, a következőkben illő, hogy mi beszéljünk – műveiről.» Nagybecsű monográfia, az egyetlen alapos dolgozat irodalmunkban Bacoról, kiről oly jól jegyzi meg Erdélyi: «Hozzá köti az új tudományosság történeti szálait, újjászületése folyamát s még ma sem futott ki rajza határaiból az idő.» Bár az első közlemény, mely Baco életiratát tárgyalta messze marad Macaulay művészi és ragyogó essay-jétől, de Erdélyi tanulmánya egészben véve, úgy látszik, tudományosb mű s nemcsak nagy körvanalakban, mint Macaulay, hanem részletesen is tárgyalja a nagy angol bölcs szellemét és műveit. Reánk, mint esztétikai lapra kiválón érdekesek Baco nézetei a költészetről, melyet Erdélyi szerint a következőkben közlünk is:

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Íme, Shakespeare kortársa egy pár találó és mélyreható megjegyzése mellett is mily hiányosan és hibásan elmélkedik a költészetről. S ami különösen feltűnő, a parabolákat becsüli legtöbbre az egész költészetben. Ily körülmények közt ugyan hogy történhetett meg, hogy vannak angolok, kik komolyan hiszik, sőt könyvet is írnak mellette, hogy tulajdonkép Baco írta volna Shakespeare drámáit? Egyébiránt nem újság, hogy a legnagyobb filozófusok sokszor meglehetős gyönge esztétikusok. Plato ki akarta zárni a költőket respublikájából, Kant nem sokra becsülte a verset, mert nincs benne elég logika, Baco a parabolákat becsüli legtöbbre s némi megvetéssel kiált fel egy helyt: «Ideje fölemelkedni e földről (tudniillik a költészetről) a bölcsészet és tudomány tiszta levegőjébe». Ha csodálatosnak látszik is e jelenség, megvan azért az oka. A legabsztraktabb valami, minő a filozófia s a legkonkrétabb valami, minő a költészet, bajosan egyeznek meg egymással. Az is természetes, hogy a tisztán műfilozóftól, ki leginkább csak a művészetet vagy a művészet valamelyik szakát tűzte ki tanulmányai tárgyául, több valódi esztétikát tanulhatni, mint a filozófok legnagyobbikától is, ki a szépet csak általánosan vizsgálja. Bizonyosan a drámaíró több hasznát veheti Lessingnek, mint Hegelnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

SZAVALMÁNYOK.[42]

Növendék leányok számára. Összeállítá Réthy Lajos. Kolozsvár, 1862. Kiadja Stein János.

«Egy tiszteletreméltó nevelőnőtől hallám egykor, – mond Réthy előszavában, – semmi sem nevetségesebb és boszantóbb rám nézve, mint midőn leánykáimtól ilyeket hallok szavalni: «Kardot kötök oldalamra.» «Összeverem sarkantyúmat», stb. Mondám, hogy irodalmunk elég gazdag leánygyermekek kedélyéhez és korához mért költeményekben, csak meg kell választani. Elhiszem, felelé ő, csak ott a bökkenő, hogy azok, kik a leányok nevelésével foglalkoznak, nem mindnyájan ismerik tüzetesen az irodalmat, vagy ha ismerik, nincs idejök utánjárni. Ezért óhajtanék egy kis gyüjteményt, mely éppen e célból legyen készítve. E rövid párbeszéd következtében állítám össze a jelen gyüjteményt. Tekintettel voltam az összeállításnál alakra és tartalomra egyaránt. Igyekeztem olyat adni, mi alakjával egyszerre megnyerjen, mintegy ösztönözzön a szavalásra, tartalmával fejtse a _nőt_ és _honleányt_.»

Az irányt csak helyeselhetni, éppen ezért sajnálnunk kell, hogy megvalósítása nem igen sikerült. Valóban e gyüjtemény nem jobb, sőt olyan sincs, mint Vachott Sándorné hasonló irányú gyüjteménye, pedig ebben is elég hiány van, s az írónő inkább csak ösztöne után indult, mint elvek, kiszámított terv szerint szerkesztett. Először is nem hagyhatjuk megrovás nélkül azt, hogy Réthy gyüjteményében a régibb irodalom egészen mellőzve van. Tudjuk, hogy Réthy csak a többi antológia szerkesztőit követte, kik nem szoktak fölvenni oly költeményt, mely Vörösmarty előtt volt írva. Vajjon elvből történik-e ez vagy csak a régibb irodalombeli jártasság hiányából? Bárhogy álljon a dolog, mindenesetre nagy hiba. Nem említve egyebet, régibb költőink a költészet némely oly fajait is művelték, melyeket mai költőink nem művelnek s mind a formát, mind a tartalmat illetőleg, igen alkalmasak arra, hogy minél több oldaluvá tegyenek valamely antológiát. Réthy is sok becses adalékot találhatott volna céljára nézve a régibb irodalomban, kivált Kisfaludy Sándor műveiben. Hát még ha a tanköltészetet nem zárja ki egészen gyüjteményéből, noha ez kivált ifjúságnak szerkesztett antológiából kimaradhatlan, mennyi jó darabot szemelhet vala ki Kazinczy, Kis János stb. műveiből.

Részint innen foly az is, hogy gyüjteménye meglehetős egyhangú, kivált oly költemények hiányoznak belőle, melyek a természet szépségei élénk érzésének szüleményei, mi annyival feltűnőbb, mert e nemben újabb irodalmunk is elég gazdag s a gyüjtemény célja is mellette szól. Réthy a hazafias költeményekre helyezte a legnagyobb súlyt, nem vitatjuk, helyesen-e, vagy nem, de óhajtottuk volna a jó megválasztást. Az oly költemények, mint _Miatyánk, Nemzeti színek, Új év napján_, melyek nem egyebek, mint versbe szedett prózai frázisok, nem igen hathatnak a fiatal nőszívre. A _Ki volt nagyobb_ című költemény is kimaradhatott volna. Tudjuk, hogy ez népszerű költemény, legalább színészeink sokat szavalják, de a mellett, hogy nem ment némi közhangú nemzeti dicsekedéstől, vajjon illik-e nevendékleány szájába az, hogy azért büszke nemzetére, mert Botond beütötte a nagy érckaput, Lehel még halálakor is főbevágta kürtjével ellenségét, Kinizsi félkézzel hengergette a malomkövet, két karddal küzdött s holtak hátán ett és ivott? Vajjon az ilyesmi nem olyan-e, mint «kardot kötök oldalamra» mire annyira megbotránkozott Réthy nevelőnője? Azt sem helyeselhetni, hogy egy pár sötétebb színezetű lírai mű is becsúszott a gyüjteménybe. Ily gyüjteményekben az esztétikai cél mellett sohasem kell feledni a pedagógiait is s kár követni a Szabó Rikhard Gyermekbarátját, mely még Byron világfájdalmas költeményeit is közli növendék olvasóival. Kimaradhattak volna még bizonyos ismeretlen költő (–s) versei is, nem azért mert ismeretlen költő írta, hanem mert gyöngék.

Mind e hibák mellett is e kis antológia a Vachott Sándornéjéval együtt némi hézagot pótol irodalmunkban s nevelőnőink egy kis kritikával használhatják.

NEMZETI HÁRFA.[43]

Magyar költőnők műveiből összeállította Farkas Albert. Pest, 1862. Kiadja Geibel.

Nemrég írónőink arcképcsarnoka jelent meg, most műveik antológiáját vesszük. Az arcképcsarnokról azt kell hinnünk, hogy csak az írónői pályától való elrettentésre volt számítva. Ugyan kinek lesz kedve írónővé lenni, ha arcát, melyre minden nő, még az írónő is ad valamit, elcsúfítva adják át az örökkévalóságnak? Ez antológia talán írónőink vigasztalására jelent meg, mintegy kárpótlásul az arcképcsarnokért. Valóban külseje nemcsak csinos, hanem éppen díszes. A kiadón semmi sem mult. A költemények megválogatását már kevésbbé dicsérhetjük, a szerkesztő előszava pedig éppen tintafolt, mely elcsúfítja a díszes könyvecskét.

Már maga a cím is rossz. A «Nemzeti hárfa» inkább csak hazafiúi dalok gyüjteményére illik, vagy pedig oly gyüjteményre, mely költőinknek a nemzeti szellem szempontjából legjellemzőbb műveit tartalmazza. Az előszótól azt vártuk, hogy a szerkesztő a női költészetről mond el egyet-mást vagy pedig költőnőinket jellemzi egy pár rövid, de találó vonással. E helyett mintegy hat lapon mind arról okoskodik, hogy irodalmunkban nem szokták kimondani az igazat, kimondani valakinek véleményét büntetlenül a civilizált világban csak nálunk nem szabad s több efféle átalánosságokat szór jobbra-balra elég dagályos és rossz nyelven. Aztán nagy hősiességgel elszánja magát, hogy ő már most igazán megmondja az igazat írónőinkről.

Quid dignum tanto feret hic promissor hiatu? Parturiunt montes nascetur ridiculus mus.

Valóban e _hat_ lapnyi bevezetés után csak három lapnyi fejtegetés következik. Nagyobb a kapu, mint a város. Csakhogy aztán hallanánk valami okosat. Azonban szerkesztőnk e három lapon leginkább azon tünődik, hogy Idunát vagy Ferenczy Terézt tartsa-e nagyobb költőnőnek s miután összehord egy csoport badarságot, például, hogy Ferenczy Teréz minden szenvedély iránt fogékony (ilyesmit legfeljebb Shakespeareről lehet mondani), hogy költészete pantheon, egekbe nyúló hatalmas és terjedelmes szentegyház dicső romja (e szerint a görög és a gót stíl ugyanegy volna), elvégre is Ferenczy Teréznek adja az elsőséget. Szendrey Juliát azzal dicséri meg, hogy eszméi kerekdedek s jótékony nyiltsággal fejezi ki érzelmeit. A kerekdedséget nem az eszméről, hanem a kompozicióról, kidolgozásról s több effélékről szokták mondani. A nyiltság pedig csak nyiltság, de magában még nem költői érdem. Megköszöni a költőnő az ily dicséretet. Szőllősy Ninának «A kert utolsó rózsája» című költeményében a «magos világnézetet» magasztalja. Aki e versben akár magos, akár magtalan világnézetet fedez föl, az az üres erszényben is pénzt fog találni. Flórának pattogó eszmeszikráit emeli ki s költészete be nem fejezettségét rója meg. A költészet be nem fejezettsége megint csodálatos kifejezés. Annyi bizonyos, hogy amíg Flóra meg nem szűn írni, addig költészete sem lesz befejezett. Izidórának fájdalmát mély tengerhez hasonlítja, mely sok szép gyöngyöt adhat az olvasóközönségnek, ha a formára és egyöntetűségre több gondot fordít (már t. i. a tenger). Bányai Ágnesben a lelki állapotok gyöngéd festését, az átmenetek és árnyalatok hű visszatükröződését méltányolja s óhajtja, hogy elbeszélő költeményeket írjon, hihetőleg azért, mert nagy objektivitással tudja felfogni a kültárgyakat, például:

Nyugodt leszek, mint a szikla, Melyből (t. i. a sziklából) a szív kiszakítva.

Vohl Jankáról azt jegyzi meg, hogy oly téren verdesi szárnyait, hová ő nem követheti. Megvalljuk, nem értjük, ha csak azt nem teszi, hogy Vohl J. szárnyas angyal, a szerkesztő pedig Platonnak szárnyatlan, tollatlan embere. Úgy látszik, hogy Vohl Jankára nagyon haragszik, mert csak egy verset vesz föl tőle, azt is megcsillagozza holmi gúnyos felkiáltójellel. Ha rossznak tartja, miért vette be? Atalát sem szíveli, monoton lantjától kevés tiszta hangot vár. Monotonia és monotonia közt nagy a különbség. Byron is monoton. Általában írónőink mindnyájan monotonok, de ezzel még nem sokat mondtunk.

A szerkesztő az _abc_ majd minden betűjére talált egy-egy írónőt, kik között csakugyan hemzseg a sok, legalább előttünk ismeretlen, Theodóra, Eleonora, Bianka. Önkénytelen eszébe jut az embernek az a régi bohózati dal, melyben az eladó lyányok versbe vannak szedve: Sári, Fáni, Háni, Máli stb. Elég lett volna kevesebb költőnő is. Egyébiránt a kiadás elég díszes s habár a válogatás nem a legjobb, mégis mint egyetlen antológia költőnőink műveiből, hézagot pótol, nőlírikusaink némi átnézetét adja.

A NEMES FÉSZEK.[44]

Turgenyev után fordította G. Pest, 1862. Lauffer és Stolp tulajdona.

Örvendünk, hogy fordítóink az orosz irodalom iránt is kezdenek érdeklődni. Ezelőtt egy évtizeddel a magyar irodalom alig tudott valamit az oroszról, pedig ez irodalom kitűnő költőket mutat föl. Puskin, Lermontov, Gogoly, Szollogub, Turgenyev a legműveltebb nemzetek figyelmét is megérdemlik. E mellett a mi irodalmunk és az orosz között, a különböző viszonyok ellenére is, sok hasonlóság van. Ott is, mint nálunk, csak néhány évtized óta vált nemzetibbé a költészet; a népnemzeti elem nálok is hasonló körülmények közt vívta fel magát; az orosz költő éppen úgy küzd a fensőbb körök franciás műveltségével, mint ahogy mi legműveltebb köreink németességével. A politikai és társadalmi viszonyokkal való elégedetlenséget éppen úgy megérezhetni az orosz költőn, mint a magyaron, csakhogy az orosz költészetben több a melankólia és az epés humor.

Turgenyev egyik legkitűnőbb képviselője az újabb orosz beszély-irodalomnak. Ő is, mint Gogoly, kiválón az orosz társadalmat rajzolja. E jelen regénye is, ahogy mondani szokták, egy darab Oroszország. Koncepciója nem valami nagyszerű ugyan, kompoziciója sem tartozik a legkitűnőbbek közé, de elbeszélése nagyon sikerült, valamint jellemrajza is. Turgenyev könnyed, élénk, kellemes elbeszélő, de sohasem édeskés vagy üres, egyénei élesen jellemezvék, erős realista, de sohasem sülyed a fotográfiáig; a kedélyesség és gunyor bizonyos különös vegyülete vonul végig majd mindenik munkáján, amely úgy látszik, az egyéni különbségek változatai közt, majd minden orosz újabb novellistának sajátja.

E regényének főhőse egy orosz földbirtokos, Lavreczky, kit atyja Rousseau elvei szerint nevelt. Mint tudatlan és tapasztalatlan különc lép a világba, hol egy kacér leány hálójába kerül; nőül veszi s miután Párizsban átél vele egy pár évet, mint megcsalt férj válik meg tőle s tér vissza ősi nemes fészkébe. Itt megszeret egy egyszerű falusi kisasszonyt, Örzsét, egy valódi orosz leányt. Küzd egy darabig szenvedélyével, hiszen házasember, azonban, midőn egy francia lapban azt olvassa, hogy neje meghalt, nyilatkozik a leánynak. Örzse viszonozza szenvedélyét s íme megjelenik a holtnak vélt nő, ki csak terhes beteg volt. Örzse apáca lesz, Lavreczky egyedül marad a világon, a nő pedig férjétől rendelt évpénzből tovább is vígan éli napjait. Rövidbe vonva ez a regény meséje, mely egész végig érdekesen, lélektanilag fejlődik. Nemcsak a főszemélyek, hanem a mellékesek is jól vannak rajzolva. A fiatal bürokrata és világfi Pansin, a hiú, gyönge és jószívű falusi teensasszony Dimitrevna Mária, a nyers, nyelves, becsületes ó-orosz nő, Timotheena Márta, az élhetetlen idealista Michalevics, a meghasonlott kedélyű, de jámbor német zongoramester és zeneszerző, Lemm, mindmegannyi az életből vett alakok, akiken, úgyszólva, érzik az orosz levegő. Míg a főszemélyek egyike, Örzse, van a legkevesebb biztonsággal rajzolva. A szerző regénye vége felé, hol sebesen kellene haladni a cselekvénynek, egy egész szakaszt szentel Örzse gyermekkorának, hogy vallásosságát, zárdába vonulását, mintegy előre indokolja. Bizvást elmaradhatott volna az egész; mindenesetre ez indokot, mely némikép azelőtt is nyilatkozik Örzse jellemében, előbb kellett volna egy pár alkalmas helyt jobban kitüntetni.

Ajánljuk olvasóink figyelmébe a jeles regényt, annyival inkább, mert, itt-ott némi nehézkességet leszámítva, a fordítás eléggé sikerült.

JÓKAI LEGÚJABB REGÉNYE.[45]

Emich Gusztáv Jókai «Politikai divatok» című regényére előfizetési felhívást küldött szét, mely így hangzik: «Jelen regény, melyből szerző előszavát alább közöljük, XII füzetben fog megjelenni, szerző saját kiadósága mellett; az első füzet már sajtó alatt van s f. év október elsején jelenik meg s azontul minden hó 1-én és 16-án egy füzet küldetik belőle szét. Az öt íves füzetek díszes alakban és csínnal lesznek kiállítva, mind a XII füzet előfizetési díja helyben _5 frt 50 kr._ – _postai_ helybeküldéssel bérmentesen 6 frt. Az előfizetési díjak _Emich Gusztáv könyvkiadó hivatalába_ utasítandók. A pontos szétküldésről alólirott kiadóhivatala gondoskodik. Gyüjtőknek (kik hozzájuk küldendő példányokat szívesek lesznek szétosztani) minden 10 példányra egy tiszteletpéldány áll rendelkezésökre s miután az 1-ső füzet október 1-én megjelenik, kérjük az aláírási _íveket_, amennyiben lehetséges, aznapig beküldeni, nehogy a szétküldésben fennakadás legyen. Pest, szept. 1-én, 1862. _Emich Gusztáv_.

_Előszó_ a «_Politikai divatok_» című regényhez. Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magánéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német; praktikusak, mint az angol; elmések, mint a francia költők azok, a nélkül, hogy politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltűnően magyar történet; tele a közélet lármájával, hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is: egyszóval ne írjatok mindig irányregényt. Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az. Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével; az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és sülyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással bírt mindenkor, hogy az alaphangot semmi költő nem mellőzheti, a nélkül, hogy élethűtelen vagy éppen frivol ne legyen. Kérdezzétek meg a családi szakadások okait, – közélet viszályaira fognak visszavezetni. Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását, – politikai katasztrofokat fogtok találni. Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza. Tudakoljátok az özvegyek könnyeit, miért hullanak? az árvák sóhajait, hová repülnek? – azok mind országos bajokhoz fognak elvezetni. S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az; ott is fogjátok érezni, hogy a ki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szívet; s egész embernek azt ismerjük el, aki nem csak magának élt. Saját légkörünk ez. Ezt lehelljük ki, ezt lehelljük be; mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes lapályi kertben. Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását, a tudománynak ez ad vállára szárnyat vagy lábára láncot; a jellem ebben edződik acéllá vagy olvad salakká; ennek saját kultusza van; saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai. Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt, hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk? hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával? _akiknél az több volt, mint divat_ s akik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból. E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek. Pest, augusztus 18-kán 1862. _Jókai Mór_.»