Part 7

E balladán mindjárt szembeötlik a strófaszerkezet és rím hiánya. Hanem ez nem valami nagy ritkaság. A Királyfi, Oláh Gerő, Szép Ilon, Molnár Anna és Barcsai egy vagy más részben mind ilyenek s éppen azért legrégibb népballadáink, mert eléggé be van bizonyítva, hogy költészetünk eredetileg csak a ritmus báját ismerte s minden afféle, mint rím és mérték, csak esetlegesek lehettek. Ezt elég hát csak röviden megjegyeznünk. Sokkal nevezetesebb jelenség az, hogy e ballada nem oly körben játszik, mint többi népballadáink, melyeknek színhelye csak a kunyhók és puszták, mint Fehér László, Csomor Danyi stb. címűeknek, vagy pedig a mesék világa, mint a Királyfi és Szép Ilon. Itt várurakról, lovagokról van szó, kikről eddig ismert népballadáink mélyen hallgatnak. Bátori Boldizsár ugyan nem a történelmi Báthori, de mégis várúr, ki le akarja nyakaztatni nejét s hatlovas hintón viteti a fővevő helyre, az erdélyi kapitány szintén nem Zsigmond fejedelem, de alkalmasint erdélyi vajda vagy fővezér, ki elég hatalmas kedvesét megszabadítani. Íme, egyetlen népballadánk, mely a lovagkorból maradt fenn. Ott a sötét és kegyetlen várúr, ki élet és halál felett rendelkezik, ott a szenvedő nő, ki titkon szeret, ott a kalandor lovag, aki a helyett, hogy amint az apródok és trubadurok szoktak, elvérezzék a férj kardja alatt, győzedelmeskedik felette. Ez utóbbi körülmény figyelemreméltó. A népköltészet egy pár nagyon erős indok nélkül nem szokta pártját fogni a hűtlen nőknek és csábítóknak, mint ahogy az újabbkori regény- és vígjátékköltőknél divatos. A népköltészet, a szofizmák és társadalom-ellenes elméletek helyett a hagyományos morált követi, s kivált a férj és nő közötti viszony előtte a legszentebbek egyike. Hogyan lehet hát megegyeztetni balladánk alapeszméjét és költői igazságszolgáltatását a népköltészet e jellemvonásával? A magyarázat nem éppen a legbajosb, bárminő eseteket vegyünk is föl. Először is, lehet e ballada csak töredék, bár némi önálló töredéke egy nagyobb költeménynek. Akkor az egész költeményt kellene ismernünk, hogy e tekintetben határozottan ítélhessünk. A mese egész szövedéke s mindenekfelett a bevégzés, bizonyosan minden kétségünket eloszlatná. De ha mint egészet vesszük is, úgy amint van, úgy sem igen akadhatunk föl. E ballada alkalmasint, mint a legtöbb népballada, valóságos történet alapján keletkezett. Akik számára készült, jól ismerhették Bátorit és Judit asszonyt, tudták például, hogy Bátori rabolta nejét, vagy a szülők nagy erőszakkal adták hozzája. Éppen azért a népköltő nem tartotta szükségesnek mindezt megemlíteni, megelégedett azzal, hogy az ily házasságot számba nem véve, a szeretők pártjára álljon s oly férjet rajzoljon, kihez ne fordulhasson a hallgatónak semminemű részvéte. S valóban így is van. Bátori csak egy hallgatózó, kegyetlen, sőt gyáva férj és semmi egyéb. A megcsalt szerelem vagy sértett becsületnek egyetlen hangja sem lebben el ajkáról. Mintha kapna az alkalmon, hogy feleségét lenyakaztathassa s még vívni sem kíván becsületéért, midőn nejének kedvese megjelen. Mit a költemény róla elhallgat, sokkal inkább ellene szól, mint amit elmond.

A másik költemény ím ez, szintén tájszólás szerint:

_Julia szép leány._

(A Fejér-Nyikó-mellékiről.)

Julia szép lėány ėgykoron kimöne[32] Búzavirág szödni a búzamezőbe, Búzavirág szödni, koszorúba kötni, Koszorúba kötni, magát ott mulatni. Föl is fő’tekinte a magoss egekbe, Egy szép gyalog ösveny hát ott jődögel le, Azon ereszködék fodor fejér bárány, A napot s a hódat szarva között hozván; A fényös csillagot a homlokán hozta; Két szép arany perec, aj! a két szarvába, Aj! a két ódalán két szép égő gyertya; Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta. Szóval mongya neköm fodor fejér bárány: Mėg ne ijeggy töllem Julia szép lėány! Mett most esött héja szüzek seröginek, Ha eljőnél velem, én oda vinnélek A mėnnyei karba, a szönt szüzek közi, Hogy bételnék veled azok kegyös rendi; A mėnnyei kócsot adnám a kezedbe; E’ső[33] kakasszókor jőnék nözésödre[34] Másod kakasszókor tégöd mėgkérnélek, Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek.

Az anyjához fordul Julia szép lėány, Szóval mongya neki: anyám, édös anyám! Én is csak kimönék búzavirág szödni, Búzavirág szödni, koszorúba kötni, Koszorúba kötni, magamot mulatni: Föl is fő’tekinték a magoss egekbe, Ėgy szép gyalog ösveny hát ott jődögél le, Azon ereszködék fodor fejér bárány, A napot és hódat szarva között hozván; A fényös csillagot a homlokán hozta; Két szép arany perec, aj! a két szarvába, Aj! a két ódalán két szép égő gyertya: Mennyi szőre szála, annyi csillag rajta, Szóval mongya neköm fodor fejér bárány: Mėg ne ijeggy töllem Julia szép lėány! Mett most esött héja szüzek seröginek: Ha elmönnék vélle, hogy oda vinnének

A mėnnyei karba, a szönt szüzek közi, Hogy bételnék velem azok kegyes rendi; A mėnnyei kócsot a kezembe aggya, E’ső kakasszókor jőnek látásomra, Másod kakasszókor ingömöt mėgkérnek, Harmad kakasszókor ingömöt[35] elvisznek. Sirass anyám, sirass, éltömbe hadd hajjam, Hadd hajjam éltömbe, hogy siratsz hótomba.

Lėányom, lėányom! virágos kertömbe E’ső raj méhömnek gyönge lépecskéje, Gyönge lépecskének sárguló viassza, Sárog[36] viasszának fődön futó füstye, Fődön futó füstye s mennybe ható langja!

A mėnnyei harang húzatlan szólalék. A mėnnyei ajtó nyitatlan mėgnyilék. Jaj! az én lėányom oda bévezeték.

Ilynemű költeményt sem találunk eddigi gyüjteményeinkben. A vallásos hang s némi miszticizmus nem ismeretlen ugyan a magyar nép lírájában, sőt népköltészetünk régibb termékeiben a hazafiság is majd mindig a vallással összeolvadva jelent meg, de még eddig egyetlen verses népi legendát sem ismerünk, sem oly verses mondát vagy éppen balladát, mely az isteni hatalomnak az emberi dolgokba való beleelegyedését tárgyalná, vagy a keresztyén és nemzeti hagyományokat olvasztaná össze egy költői cselekvénybe. Íme fontossága e balladának. Benne a keresztyén hagyomány nemzeti szellemben van felfogva. A beteg leány látomása, melyben Krisztus menyasszonyának jegyeztetik el, eszmében éppen oly keresztyén, mint amilyen népi és magyar az előadásban és kiszínezésben. Szintén ilyen az anya fájdalma is haldokló leánya felett, melyben a keresztyén rezignáció oly szépen olvad össze a népi gyöngédséggel. Nagybecsű költemény ez s éppen oly becsületére válik a magyar nép szívének, mint alkotó fantáziájának.

Ami egyébiránt mindkét költemény alkatát és más szépségeit illeti, legyen szabad kiindulásom pontjául Toldy Ferencnek és Kazinczy Gábornak egy a népköltészetre vonatkozó állítását fölvennem. Ők Gaal meséi harmadik kötetéhez, mint kiadók, egy előszót írtak, melyben a többek közt így szólnak:[37] «Azt is látjuk e mesékből, mily mesteri kézzel tudta Gaal a nép igénytelen s egy és más részben tökéletlen összeállításaiból – mert a népi elbeszélők hol feledve holmit, hol toldva, majd egy előzmény, majd következmények hiányzanak nálok s így a kompozíció ritkán mutatja azon épséget és kerekdedséget, mely után a műköltészet öntudatosan törekszik – mint tudott, mondjuk, elhagyás, kiegészítés által oly kerek egészeket összeállítani, melyek aztán a művészi eszme követelményeinek is megfelelnek. A művészi átdolgozó főfeladása, hogy a feltalálás, melyhez gyakran folyamodnia kell, a népmesészet szellemében történjék, az előadásban nézetünk szerint éppen azon szabadsága, sőt kötelessége van, mellyel más tárgyak kezelésében bír. Nem a népnek dolgozván, hanem költői míveltséggel bíró olvasónak, tárgyainak érdekét mindazon eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül a mesének végre is csak etnológiai becse van. S így vajmi rosszul fogná fel például Homér hirdetett «népköltőségét» az, ki úgy gondolkodnék, hogy midőn a görög összes népmondáit éneklé, kompozícióban és előadásban az alnép álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Műköltő ő is, és népies csak amennyiben eszme és tárgy a néptől vétetett: előadása a herosokat, nem a földmívelőt és rabszolgát tartotta szem előtt. Ezek legyenek itt érintve azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve nyernők meg a Gaal valóban költői s a népmesei naiv felfogástól el nem távozó kidolgozásait, bár valahára a Majláthéit is, melyek Kazinczy Ferenc kezétől több, mint harminc év óta készen hevernek kéziratban, de azért is, hogy szünnénk meg a népies költőnek, ki mindig műköltő, mint Kisfaludy K. és Czuczor «Népdalaik és népmondáikban», Vörösmarty a «Tündérvölgyben» stb. jogait a népköltőére szállítani le s oly irodalmi faj felállítására törekedni, mely éppen a valódi népköltészetnek nemcsak szépségeit, mik a naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a nép szellemi fejletlenségéből származnak, tehát alkotási hiányait, nyerseségeit, ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit szentesíteni törekszik s így költészetünket versben és prózában, elsülyesztéssel fenyegeti.»

Nem hiba, sőt érdem, hogy a kiadó urak az előszóban is, úgy mellesleg, egy kis leckét tartanak az újabb költőknek és kritikusoknak. Azonban baj, hogy a mi céljokra tartozott, sőt kötelességük lett volna, arra nézve egy kissé zavarban hagyják az olvasót. Nem tudja az ember kivenni, hogy a nép tökéletlen alkotásaiból, mikép állított össze Gaal kerek egészeket. Amit kihagyott, oda nem tartozók, más mesék részei voltak-e s így kritikailag járt el, vagy csak tisztán esztétikai szempontból indult ki, pusztán ízlését követte, mi nem igen lett volna szabad. A kiegészítést valamely mese különböző variansaiból eszközlötte-e, vagy saját fantáziájából, mi lehet költői érdem, de sehogy sem gyüjtői. Minderre nem ad felvilágosítást a harmadik kötet ez előszava s ennyiben meglehetős ellenkezésben áll az első kötet előszavával, hol a többek közt ezt olvassuk: «Gaal összes gyüjtései nyolcvan mesét tartalmaznak, részint általa megfigyelve és leírva, részint magyar közvitézektől tollba mondva, vagy magok által számára leírva, úgy, mint azt otthon a nép körében hallották s magok is elbeszélni szokták».[38] A második kötet előszavában megint: «A mi kiadásunkat az is jellemzi, hogy azokat (t. i. a meséket) nem csak a tartalomra nézve illetetlenül egészen, úgy, mint egy s más nép embere által közöltettek, adjuk, de híven tartva meg a kifejezés egyes sajátságait is».[39]

A kettő közül melyik már az igaz és helyes? Illetetlenül hagyni-e a népmesét, mint ahogy a nép szokta beszélni, vagy bizonyos, nagyon tágan értelmezhető kiegészítés és elhagyás által oly kerek egészet állítani össze, mely az úgynevezett művészi eszme követelményének is megfeleljen? Gyüjtő és kritikus volt-e Gaal, vagy művészi feldolgozó s így költő, ki tárgyának érdekét mindazokkal az eszközökkel emelte, melyek nélkül a kiadók szerint a mesének végre is csak etnológiai becse van? Miért beszélnek a kiadók kétfélekép, miért dícsérik Gaalt egyszer így, másszor úgy? Az ember elvégre is kénytelen az utolsó nyilatkozatban nyugodni meg, ha nem is éppen Gaalt, de legalább a kiadókat illetőleg. A harmadik kötet nyilatkozata nemcsak utolsó s így érettebb megfontolás eredménye, hanem terjedelmesb, indokoltabb s így némileg az elmélet tekintélyével lép föl. Azonban mindezt bővebben vizsgálni nem célom. Azt is szó nélkül hagyom, vajjon Homér műköltészetét sokan és nagy tekintélyek hirdetik-e úgy, hogy csak tárgyat és eszmét vett a néptől s egyebet semmit. Azt sem veszem rossz néven költészetünk úgynevezett aranykorának kritikai bajnokaitól, hogy Kisfaludy K., Czuczor és Vörösmarty mellé a «stb.» helyett miért nem illesztették oda legalább a Petőfi nevét. Szintén azt sem vizsgálom, vajjon azok az újabb költők Petőfin kezdve napjainkig, kik a jól-rosszul, de úgynevezett népies csoportozatot alkotják, minden kivétel nélkül elsülyesztéssel fenyegetik-e költészetünket s köztök egyetlen valamire való költőcske sincs? Csak arról akarok szólani, mi tisztán célomra tartozik. Toldy és Kazinczy oly véleményben vannak, hogy a népköltészet egész szépsége csak a naiv felfogásban áll, valami kerek egészet, valami művészit alkotni képtelen, nyers és üres. Fennebb megengedik ugyan, hogy nagy ritkán a népköltészetben is találhatni egy-egy ép kompoziciót, de később mintegy megsokalva, visszaveszik ezt is, sőt a népmesére nézve egyenesen kimondják, hogy művészi feldolgozás nélkül csak etnológiai becse van. Mindez összevéve körülbelül annyit tesz, hogy a műköltészet poézis, a népköltészet nem poézis, legfeljebb csak a poézis anyaga, mint a történelem, a közélet, melyek szintén nyujtanak nemcsak tárgyat, de egyszersmind költői mozzanatokat is. Ily állítás nagyon megpróbálja az ember béketűrését, én pedig, legalább az irodalomban, nem tartozom a béketűrők közé, sőt éppen nagy barátja vagyok a viszálykodásoknak.

A mű- és népköltészet csak egymás mellé rendelt fogalmak, a költészet alárendelt fogalmai. Nagy különbséget köztük még magában az sem tesz, hogy egyik a szellem úgynevezett öntudatlan, a másik pedig öntudatos nyilatkozványa. A legnagyobb műköltő teremtésében is nyilatkozik némi öntudatlanság, vagy ha jobban tetszik, önkéntesség s bajos állítani, hogy a nép ismeretlen költői a szó teljes értelmében öntudatlanok lettek volna. Nem hiszem, hogy Shakespeare oly öntudatosan írta volna drámáit, mint ahogy kritikusai felboncolják, nem hiszem, hogy a népmeseköltők meg ne tudták volna különböztetni a jól bonyolított mesét a rossztól s már az a körülmény, hogy egyik a másikén változtatott, toldott hozzá, hagyott ki belőle, némi öntudatosságot bizonyít. Erre ugyan azt mondhatni, hogy ez csak ösztön s tapintat, tehát éppen az öntudatlanság. Jól van, de az ösztön és tapintat mindig bizonyos homályos érzések és eszmék eredménye s vajjon a műköltő nem követi-e olykor, sőt talán legtöbbször csak ösztönét s tapintatát, melyeket sok esetben semmi sem pótolhat. Mindemellett sem állítom, hogy több vagy kevesebb öntudatlanság ne volna a népköltészet egyik jellemvonása szemben a műköltészettel, csak nem helyezek reá nagy súlyt. A főkülönbség köztök az, hogy a népköltészet máskép származik, mint a műköltészet s a származásánál fogva meglehetős szorosan meghatározott köre és stílja van, melyekben mintegy megállapodik s melyektől még a legnagyobb hanyatlás korszakában sem igen tér el, amíg a műköltészet szintén származási körülményeinél fogva, szakadatlanul és nagyban hullámzik, minden kört és stílt felölel, magát a népköltészetét is. E különbségek részletezése legjobban megmagyarázza a kérdést.

A népköltészet terem, ismeretlen szerzők teremtik, maga az egész nép. Legvirágzóbb korszaka akkor van, midőn mindenki még nép s inkább csak a rang és tehetség különböztetik meg az embereket, nem egyszersmind a míveltség is. A királynak ugyanazon hite, előítélete van, ami a koldusnak, a vezér eszmeköre nem más, ha nem is éppen a hadakozásra, de egyebekre nézve, mint a közvitézé. A társadalmi viszonyok egyszerűek, a fantázia despotizmusa határtalan, történelem, vallás, filozófia, a tudás és tapasztalat minden ága a költészetbe van olvadva. Vándordalnokok támadnak, néhol egy egész testület, mint a nép költészetének ápolói és mívelői. Ezek is olyanok, mint maga a nép, legfeljebb csak abban különböznek tőle, hogy nem szántanak, vetnek, nem rendes harcosok, de néha még abban sem. Mindnyájan hallottunk valamit a rapszódról, skaldról és bardról. Hagyományaink emlegetik a hegedősöket és regeseket s tudjuk, mily kedvencei voltak a népnek. E vándor dalnokok némi tekintetben hasonlítanak mostani cigányainkhoz, kik minden tudományos zeneismeret nélkül tartják fenn és mívelik a néptől vett nemzeti dallamainkat. Sohasem nagyobb a költészet hatása, mint e korban, mi igen természetes. A teljes hit erejét, a korlátlan fantázia szárnyalását nem gyöngítheti a kérlelhetetlen analizis, minden eszme, tény, ismeret költői alakban jelen meg, a nyelv szegény a tudósnak, vagy filozófusnak, de a költőre nézve véghetetlen gazdag, nem szabatos, de oly erőteljes és plasztikai, mint később soha. Sehol az elmékben általánosítás, absztrakció, mindenütt konkrét közvetlenség. A naiv korszakból lassanként emelkedik ki a nép s ekkor is inkább csak egyesek és osztályok, mint az egész. Az emelkedésnek különböző lépcsői lehetnek, e lépcsők valamelyikénél, kivált midőn írni kezdenek a nép bölcsei és dalnokai, kezdődik már némileg a műköltészet. Azonban a műköltészet kezdete nem egyéb, mint a népköltészet folytatása, szerencsés körülmények közt tetőpontra emelve egy pár nagy tehetségű vándordalnok, egy pár hatalmas genius által, kik úgyszólva befejezik a nép valamely nagyobb művét, melyen századok dolgoztak. Ez a Homérok, ez a valódi nemzeti eposz kora, természetesen, a körülmények különböző változatai szerint, néhol teljes erőben kifejlődve, másutt a fejlődés bizonyos fokán maradva, néhol külső vagy belső körülmények miatt megzavarva, elcsenevészve, vagy mint nálunk, feledségbe temetve. E korszak termékeit néha el akarják vitatni a népköltészettől. Annyi igaz, hogy lehetlen oly határvonalt húzni, mely minden nép költészetére illjék. Például a görög aránylag míveltebb volt, midőn az Iliász jelen alakját nyerte, mint a német a Nibelungenlied keletkeztekor; az Iliász a nép- és műköltészet csodás vegyülete, bár amaz túlnyomóbb benne, amíg a Nibelungenliedben csekély vagy éppen semmi nyoma a műköltészetnek. Az is bizonyos, hogy a nemzeti eposz kifejlésének e végső stádiuma a nemzeti szellem bizonyos emelkedési fokán történik, azonban e fokot a műveltség és műköltészet korának tartani nagy tévedés. A műköltészet némi nyomai még nem elegendők arra, hogy Homért oly műköltőnek oktrojáljuk, mint aminők Virgil, Tasso, Zrínyi, még akkor sem, ha ezek a műköltészet úgynevezett naiv eposza felé hajolnának is.

E korszakon túl a nép- és műköltészet mindinkább elválnak egymástól. Amint a míveltség terjed, a népköltészet azon arányban sűlyedez. A míveltség nagyobb válaszfalat von az emberek közé, mint bárminemű rang és hatalom. Az eszmekör és gondolkodásmód változtával, változik a költészet is. A míveltséget majd mindig idegen és míveltebb nemzetekkel való érintkezés eszközli s ritka az a nemzet, mely amit mástól kölcsönzött, tüstént vérébe vegye át. A műköltészet csakhamar idegen példányok után indul s a legtöbbször úgy jelenik meg, mint a míveltség, sőt a nemzeti műköltészet kifejlődésének egyik föltétele. A műköltők többé nem vándordalnokok, nem a nép előtt szavalják, éneklik költeményeiket, hanem szobatudósok, kik könyveket írnak. A közönség többé nem naiv hallgatóság, hanem tanult, reflektáló fők választott népe. A műköltők és míveltek büszkeségöket helyezik abban, hogy semmiben se hasonlítsanak a néphez. S valóban az már lehetlen is. Azonban a lenézett, együgyű nép híven őrzi a századok hagyományait, még mind azokat a mondákat, dalokat énekli, amelyeket apáitól hallott, átadja maradékainak, sőt folyvást újakat is alkot. De a hanyatlás nyomait már észrevehetni. A régiek romlanak, az újabbak csak a régiek ismétlései, a legjobb esetben új dolgok régi alakba öntve. Valami nagyobb mű nem igen áll elő, legfeljebb csak egy-egy dal, egy-egy ballada az, melyben még a régi erő nyilatkozik. A népköltészet mélyen érzi, hogy a nép két felé szakadt, míveltek- és míveletlenekre, hogy tehetségesb fiai egy jó részét mindennap veszti, de leginkább azt, hogy az előre haladó, felvilágosodott kor mindinkább romlására törekszik. Amíg a népköltészet így hanyatlik, a műköltészet mind emelkedőben vagy legalább nagy mozgalomban. Egy-egy nagy költő ugyan jó darab időre megszabja folyamát, de egy mederben sokáig soha sem maradhat. Törekvésre törekvés, irányra irány, túlságra túlság következik. Azonban valahányszor megúnja az idegen nemzetek utánzását, vagy igen mesterkéltté válik, vagy a filozófia hektikájában fulladoz, koronként le-lehajlik megújhodást, felfrissülést keresni a népköltészet ifjító forrásánál. Hogy többet ne említsek, Goethe a népköltészet hatása alatt teremtette meg a német dalt és balladát, Burns az ó-skót népköltészet karján lépett föl, végkép megbuktatta a francia iskolát, csak azóta van ismét szó angol líráról, sőt Walter Scott, Moore, Byron az ő vállain emelkedtek, mert az ilynemű mozgalom, bárminek nevezzék is el, nem a népköltészet utánzása, bár abból indul ki, hanem a fantázia győzelme a reflexió, a nemzeti szellemé az idegen iskolák felett és többé-kevésbbé visszatérés a természethez a túlhajtott vagy ferde elmélet és gyakorlat tömkelegéből. Vajjon ami másutt koronként jótékonyan hatott, nálunk veszéllyel fenyeget-e? Vajjon egy három évtized óta fejlődő iránynak erősb lüktetése sülyedés-e? Vajjon egy csoport középszerű költőnek bűneiért el kell-e ítélnünk a jobb költőket is? Vajjon bizonyos árnyoldalakért pálcát kell-e törnünk az egész irány felett? Csodálatos, hogy Toldy és Kazinczy Gábor urak, kik oly jól ismerik a külföldi irodalmak történelmét, a mi költészetünk úgynevezett népies mozgalmát valami hallatlan, egészen különálló ténynek látszanak tekinteni. És Toldy úr mennyire megváltozott húsz év alatt! Ő a Kisfaludy-Társaság 1843-ik nagygyűlésén így szólott: «Nem fájlalom a nyelvünktől idegen s rátolt görög mérték és szkémák mellőztetését, költészetünk e legszebb virágai az iskolai neveltetésű férfiúk tanulószobáikból a nemzet szabad ege alá ki nem hathattak, a tömeghez beutat nem nyerhettek, de fájlalom, hogy még eddig a nyelvünkben, mint minden nyelvben meglevő saját mértéket és ritmust ki nem lestük, nem szabályoztuk verseinket minnyelvünkhöz s lelki halló érzékünkhöz illőbb lejtéssel nem kezdtük alkotni». Íme, Toldy kívánata teljesült. A közelebbi húsz év költői vagy legalább egy pár költője egyszersmind nemzeti ritmusunk bajnokai, nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is. Ha egyebet nem, ennyit legalább megadhatni nekik, megadhatja kivált Toldi, ki egykor annyira óhajtotta a nyelvünkben meglevő saját ritmust, hogy e tekintetben még költészetünk úgynevezett aranykora költőinek is mert szemrehányást tenni. De menjünk tovább.

A nép- és műköltészet származási körülményeiből könnyen megérthetni a jellemző különbségeket is. A népköltészet nem ismer költői egyéniséget. Mintha minden műve egyetlen költőtől származnék, most lelkesültebb, majd kevésbbé lelkesült, még erőteljes vagy már hanyatló, de ugyanegy költőtől. Valóban itt a nép maga szól s csak olyat, mi az egésznek lelkéből forrott ki. A hagyomány és közérzés háttérbe szorít mindennemű kiválón alanyi és egyéni felfogást. Tárgya nem előre kigondolt, hanem megtörtént, átélt, mely századokon át észrevétlen képződik, alakul költőivé. Nem arra törekszik, hogy másokra hasson, hanem, hogy kibeszélje emlékeit, fájdalmát, örömét. Ezért se nem ismeri, se nem keresi a hatás eszközeit s legtöbbször a valódisággal legnagyobb egyszerűséget párosít. Távol van tőle minden mesterséges ékítmény, hosszan kivitt hasonlat, gondos színezés, hatásra számított fordulat. Minden idegen tárgyat és formát eltol magától vagy amit valaha átvett, annyira megváltoztatta, átidomította, hogy egészen vérévé vált. Felfogásában naiv, előítéletes, babonás, előadásában plasztikai, jellemző s tele idiotizmussal. Az elbeszélő nemben nyugalom, célratörekvés s némi töredékesség jellemzik, a lírában pedig merész szökdelés s inkább belső, mint külső kerekdedség s mindenek fölött az énekelhetőség. Megvannak hagyományos formái, melyeket sohasem vet el. Tárgyban és formában konzervatív s csak annyiban újít, amennyiben a régin részben változtat vagy újat ékel be a régibe. Innen minden népköltészetben a tömérdek varians, innen különböző tárgyú költeményekben ugyanazon kezdő és bevégző sorok s másnemű ismétlések. Folyvást egy körben mozog a mythos, hőskor és falusi élet körében, folyvást ugyanazon eszményei, meggyőződései és előítéletei vannak. Egyszerű primitív viszonyokat tárgyal és sohasem komplikált, de annál erősb szenvedélyeket. Nem illemes, de szemérmes, nem finom, de gyöngéd, nem választékos, de annál természetesb. Sohasem akar semmit bebizonyítni, de azért mindig megvan alapeszméje. A fantázia és érzés leánya, kit nem vénít a reflexió. A költészet négy nemei közül csak kettőt mível: az epikait és lírait, a drámai- és didaktikainak rendesen inkább csak elemei vannak meg benne. Az eposz s mi ezzel rokon, mint ballada, népmese, a felé hajlik legnagyobb előszeretettel. E téren nem versenyezhet vele a műköltészet. Az eposz, a monda neki történelem, melyben hiszen, mint valami igazban s e hit elősegíti lelkesülését. A népmesét, legalább részben, már nem hiszi, némi iróniával áll vele szemközt, miből aztán humora fejlődik. Lírája tulajdonkép tánc és zene. Együtt születnek, sokszor elébb a tánc és dallam, mint hozzá a vers. E legszubjektivebb nemben is a nép szubjektivitása nyilatkozik s nem az egyéneké. Amit más néptől vesz át, szintén nem egy-egy kiváló egyéniség műve. Események szivárogtatják át, idő és benyomások készítik elő, az egész dolgozza föl. Szóval a népköltészet sokban hasonlít a nyelvhez, melyet szintén az összes nép, szintén míveletlen korszak állít elő, de azért az emberi szellemnek egyik legbámulatosb, legfönségesb műve.

A műköltészetben a költői egyéniségek nyomulnak előtérbe. Nem annyira az egyesek vannak a tömeg hatása alatt, mint inkább az egyesek uralkodnak a tömegen. Különböző irányok és iskolák alakulnak. Minden osztálynak megvan a maga kedvenc költője, minden költőnek a maga kedvenc eszméje, tárgyai. A hagyomány nem szent, a közérzést néha maga a költő is bátorkodik teremteni. A jelesb műköltőket is jellemzi ugyan az, hogy együtt éreznek nemzetökkel, a hagyományokból dolgoznak s többé-kevésbbé osztoznak még nemzetük előítéleteiben is. Azonban egyéniségök mégsem enyészik el, csak összeolvadni törekszenek nemzetökkel, egészen nem olvadnak belé s a legtöbbször éppen annyit adnak magukból, mint vesznek a közszellemből. Goethe és Schiller például a legélesebben fejezik ki a német szellemet, mégis mily különbség van köztök, mindenik megtartja egyénisége sajátságait s mindenik csak részben fejezi ki nemzetét. Néha az is megtörténik, hogy a műköltő megelőzi korát, későre lesz népszerű, aztán ismét feledségbe sülyed s egy új korszaknak kell életre ébreszteni, mi a népköltészetben mind lehetlen. Példa reá Shakespeare és Milton. S a műköltészet e szakadatlan változását nemcsak tisztán politikai változások idézik elő, nagy szerepet játszik benne a reflexió, a tudomány is. A filozófia, történelem, nyelvészet, idegen irodalmak tanulmányai sokképpen hatnak reá s folyásának új-új utat szabnak. Nincs európai műköltészet, mely a klasszikai irodalmak jármát ne viselte volna, aztán az angol éppen úgy meghódolt a francia műköltészetnek, mint a francia az olasznak s a német majd mindeniknek. Dantén éppen úgy megérezhetni a középkor teológiáját és filozófiáját, mint Voltaireon a XVIII. század enciklopédistáit, Schilleren Kantot, az újabbakon Hegelt. A német romantikának a középkori művészet és irodalom iránti érdek adott életet, éppen mint a franciának azok a történelmi és irodalmi tanulmányok, melyek a XVIII. század hatását igyekeztek ellensúlyozni. A műköltészet majd minden idegen eszmét és formát fölvesz, sok ugyan, kivált a formák közül nem válhatik vérévé, de azért míveli, sőt a keresztyén polgárisodás és míveltség szolidaritásánál fogva sokban hasonlít egymáshoz majd mindenik európai nemzet költészete. Ily érintkezési pontok megvannak ugyan az egymással nem igen közlekedő nemzetek népköltészetében is, de ez az emberi szellem őstermészete ugyanazonságából foly, míg amott a míveltség és irodalmi tanulmányok eredménye.