Part 10

Midőn ez előfizetési felhívást a legmelegebben ajánljuk olvasóink figyelmébe, nem tehetjük, hogy az előszóra egy pár megjegyzést ne tegyünk. Jókai mentegetőzik, hogy ismét irányregényt kell írnia s e kénytelenséget viszonyainkból igyekszik kimagyarázni. Nem értjük eléggé, hogy a mi viszonyaink miért volnának inkább irányregényre teremtve, mint a más nemzetekéi. Azok az okok, melyeket Jókai felhoz, szintúgy illenek más nemzetekre is, mert a közélet mozgalmai, a politikai viszonyok mindenütt befolynak a családi és magánéletre, az abszolutizmus alatt éppen úgy, mint az alkotmányos életben. A költészet, kivált a regényköltészet, fölveheti magába mindezt, mert felölelhet minden gondolható emberi viszonyt, politikait és vallásit egyaránt, de ezáltal még nem válik irányköltészetté. Az érzelmes német, az elmés francia, a praktikus angol legalább egészen mást ért az irányregény alatt, pedig ezek ugyancsak tudhatják, hogy mi az, mert néhány évtized óta, szegényeknek elég irányregényt kell nyelniök. Jókainak annál kevésbbé volt szüksége a mentségre, mert, hála Istennek, még eddig egyetlen irányregényt sem írt. A _Magyar nábob_ és _Kárpáthy Zoltán_ oly kevéssé irányregények, mint a _Szegény gazdagok_. A _Régi jó táblabírák_ című regénye sem az, mert nem a megyei rendszer üdvös voltát bizonyítja be, szemben a parlamentáris rendszerrel, hanem csak táblabírákat rajzol s egy történetet mond el abból a korból, amikor még a megyei élet virágzott. Jókai, úgy látszik, a politikai és társadalmi viszonyok rajzát, melyet a regényekben különben is ritkán kerülhetni ki, a nemzeti életbe mélyedést, a nemzeties felfogást, melynek minden nemzeti költőben meg kell lenni s más ilyesmit nevez itt irányregénynek. Örvendünk rajta, mert jó, ha a költő inkább az alkotásban szabatos, mint az elméletben. Az irányregény nem valami derék genre, legalább az esztétika folyvást tiltakozik ellene, mert rendesen valamely politikai párt vagy vallásos felekezet érdekében készül, valamely rendszert, vagy reformot akar reánk vitatni s eszméi kedvéért az esztétikai célt mellékessé, a költői cselekvényt az absztrakció szillogizmusává, a személyeket pusztán eszmék hordozójává alacsonyítja. Megtörténik ugyan néha, hogy némi politikai, vagy társadalmi irány jól egyezik a művészi céllal, beleolvad az egész mű organikus kényszerűségébe, de ekkor aztán többé már nem is úgynevezett irányregény, hanem csak jó regény, mint a többi. Hisszük, hogy Jókainak a «Politikai divatok» című regénye is ilyen lesz, éppen azért még egyszer ajánljuk olvasóink figyelmébe.

JÓZSA.[46]

Költemények. Írta Ponori Thewrewk Emil. A költő arcképével. Pest, 1862. Kiadja Kilián György.

Sajnáljuk, hogy fiatal hellenistánk, ki maga iránt már is érdeket gerjesztett, elég gondatlan volt föllépni e kötet költeménnyel. Egészen más, kísérleteink némely sikerültebbjét közölni a lapokban s ismét más, egy kötet gyönge kísérletet adni ki, kivált azzal a követeléssel, mint Thewrewk, ki egyszersmind arcképét is oda mellékeltette s megengedte kiadójának, hogy könyvét oly magasztalással hirdesse, mely őt legalább is elsőrendű költőnkké oktrojálja.

Thewrewk sokban különbözik legújabb lírikusainktól, más a tanulmánya, hajlama, ízlése, de azt a közös vonást, mely egy pár év óta, lírai gyüjteményeink nagy részét kiválóan jellemzi, benne is föltalálhatni. Mit értünk e közös vonás alatt? Amaz erőtlenséget, mely nem képes valamely eszmével vagy érzéssel megtelni vagy azt összpontosítva kifejezni, amaz aprólékosságot, mely minden csekély benyomásnak dalt szentel, ama költői gyermekeskedést, mely szalmaszálon szappanbuborékot fú s emez, az olvasó kedélyére nézve nyom nélküli játékban találja legfőbb gyönyörét. Nem tudjuk, tehetlenségből foly-e mindez vagy elvből. Annyi bizonyos, hogy legújabb lírikusaink legtöbbjében a lelkesülésnek még szikrája is alig csillámlik és semmit sem kedvelnek jobban, mint holmi kis reflexiót vagy rajzot némi érzelmi mártással föltálalni. Thewrewkben is hiányzik a lelkesülés, soha sincs annyira meghatva, mennyi csak egy dalra is szükséges, de azért mindig talál valami leírni valót, ha az mindjárt semmiség is, mindig készen áll fejében egy kis reflexió, egy-egy köznapi ellentét vagy hasonlat trópusát keresve. Oly neme ez a költészetnek, mely ellehet nemcsak lelkesülés, de fölindulás nélkül is. A fantáziának és kedélynek csak annyi munkássága szükséges hozzá, mennyi elég, hogy beszélgetés közben, sétáláskor, egyre-másra, mi előnkbe akad, egy-egy rövid megjegyzést tegyünk.

Valóban Thewrewk költészete nagyrészt nem egyéb, mint egy utcán vagy szobájában sétáló ember megjegyzéseinek, ötleteinek összege. Csodáljuk, hogy csak egy kötetre telt. Ilyesmit sokat lehet írni egy év alatt. Nincs oly nap s a napnak oly órája, mely meg ne ajándékozhatná az embert ily nemű ihlettel, csak legyen elég türelme versbeszedni és leírni. Thewrewknek, ha nem is a legkitartóbb, de mégis elég türelme van. Lát egy szomorú legényt s nem rest feljegyezni róla legalább ennyit: annyi leány van a világon, mint virág, ha egyik hervad, virul más, kaphatsz még szeretőt, csak ne búsulj. (18. k.) Örvend, hogy kitavaszodott, az ifjak vigadnak és felkiált: boldog az ember a lét tavaszán. (20. k.) Megvallja, hogy szenved, mert kedvese beteg, de csak gyógyítsa meg az Isten, majd ép lesz ő is. (22. k.). Lát egy öreg kintornást, ki egy udvaron sokáig játszik hangszerén, egy leányka nagyon gyönyörködik benne, de sem ő, sem más egy fillért sem vet neki, mire költőnk felsóhajt: gyönyörködnek zenéjén s róla megfeledkeznek. (26. k.) Elmondja, hogy a lepke, ha kéjelegni akar, csak pillanatra száll a virág kelyhére, az élet is csak pillanat, azért töltse vele azt a lyánka és aztán repüljön szabadon. (29. k.) Egy pár furcsa történetet is följegyez magáról; például: egy leány állott a kapuban, tüstént beszaladt, ahogy őt meglátta, de költőnk csakhamar utólérte, megölelte, megcsókolta, a lányka kezdetben vonakodott, de később még ő lett a csalogató. (30. k.). Vigasztalja kedvesét, kitől búcsút vesz; ő csak távozik, de el nem távozik s mert kedvese hűn szereti, mindig és mindenütt meg fogja találni képét, ha keblébe tekint. (39. k.) Borús az ég, hull a zápor, kedvese mindjobban símul hozzá a lugasban, szívének lángjai mindinkább nőnek s a zápor nem bírja oltani. (40. k.) A nap lemegy, a viola harmatos, de jő a hajnal, fölszárad a harmat, vajjon fölszáradnak-e könnyei is. (43. k.) A nap leszáll, vagy mint a költő mondja, leszendereg, búcsúzni látja kedvesét, de eljő a reggel s kedvese elébe tűnik; a nap ismét leszáll, az ég komor, sötét; ő is bús, amint búcsúzik, de ismét eljő a reg, megint nála van s így hogy lehetne bús. (40. k.)

Még sok ily verset idézhetnénk, mert amint mondottuk, szerzőnknek elég türelme van majd minden semmiséget versbe szedni. Nem akarunk félreértetni. Nem azt hibáztatjuk Thewrewkben, hogy nagy eszméket, emelkedett érzé eket nem énekel. Jól tudjuk, hogy látszólag semmiségből gyöngéd dal állhat elő s a köznapi dolog a felfogás és alakítás által mély jelentőséget nyerhet. Legalább Goethe nagyon tudott az ilyesmihez, noha nemcsak ebben telt kedve s éppen nem csinált belőle professziót. Hanem ide egy kis fantázia és kedély kell, mindenekfelett pedig önkénytesség és meghatottság, mi Thewrewkben egészen hiányzani látszik. Soha sincs megtelve tárgyával, nem képes azt költői oldalról felfogni, innen egyszerűsége mindennapiság, naivitása gyerekesség s a ritmus a helyett, hogy emelné gondolatait, ellenkezőleg még inkább kitünteti az értelem ama rideg mesterkedését, mely költészetnek akar hazudni némi reflexiót, hasonlatot, ellentétet vagy élcet és sokszor a legízetlenebb modorban. Például, lehet-e ennél valami költőitlenebb? (85. k.):

Jég a szőlőt elverte, Nincsen remény szüretre. Nem lesz új bor, lesz majd ó: Van még elég fogadó!

Az én bajom egész más, Dehogy van még kárpótlás! Elhagyott a kedvesem, Oda minden örömem.

Nem mondjuk, hogy az egész kötet csak ilyenből áll, de a legtöbb hasonló ehhez. Thewrewk legsikerültebb dalocskáiban sem tud feljebb emelkedni egy-egy oly ellentétnél, hasonlatnál vagy élcnél, melyek a közönségesbnél csak valamivel jobbak. Íme, itt közlünk egyet a jobbak közül, talán a legjobbat. (25. k.):

Felhő vonul át az égen És a napot elfödi. Hamar vonulj irigy felhő! S nap kezdj ujra fényleni!

Megbántottam szeretőmet; Vigan rég nem láthatám! Vonulj tovább komoly harag! S lányka mosolygj ismét rám!

Még azt is meg kell adnunk Thewrewknek, hogy kerüli a dagályt, nem vadássza, halmozza a képeket s éppen nem bőbeszédű. De e negatív tulajdonnal nem társul semmi pozitív: e negativitásban nem annyira költői érzék vagy műgond nyilatkozik, mint inkább az érzelmi sekélyesség és értelmi ridegség. Mindamellett még ez értelemben se lehet szabatosaknak nevezni költeményeit. Nem egyszer hallunk tőle erőltetett élcet, nem találó hasonlatot s oda nem illő kifejezést. Például egy helyt azt mondja: «A rózsa, mely rejtekben áll, mily gyorsan elvirul». Nincs benne igazság; éppen a napnak nagyon kitett rózsa az, mely a leggyorsabban elvirul. Más helyt így kiált föl:

Ha tudnék festeni, kis házat föstenék. Körötte volna kert, fölötte nyájas ég. A háznak ablakán Etelka nézne ki, S én elfutnék oda rá csókot hinteni.

Ennyi az egész költemény. Vajjon meggondolta-e a költő, hogy a futásnak egy mozzanatát le lehet ugyan festeni, de benne azt, hogy valaki éppen csókolódás végett fut az ablakhoz, még Rafael sem festhetné vásznára.

Verselését sem dicsérhetjük, bár el kell ismernünk, hogy az valamivel gondosb a szokottnál. Jambusra néha trocheust vagy spondeust rímel s oly nemű rímek, mint _viharok_ és _csapások_, nem éppen a legritkábbak nála. De mindezt örömest eltűrnök, ha némi bájt tudna önteni verseibe. Csak a mértéket igyekszik megtartani, a dallamossághoz nincs érzéke. Nem átall ily monoton sorokat leírni: _szabadba vágytam látni a tavaszt, Mit vétettem ellened én Istenem_. Sokszor absztrakt kifejezéseket használ konkrétok helyett s néha egész a hirlapi stílusig száll le; például: _szép ha szilárd előtörekvéssel döntve döntjük számos gátjait; Gyászolja őt az összes magyarság_ stb… Sokkal otthonosb szerzőnk az olasz szonettben és a görög disztichonban, mint a magyar vagy német dalformában. Szonetteiben sem sok ugyan az eszme és érzés, de legalább megvan bennök a gondolatnak bizonyos haladása s némi törekvés valami művészit adni. Valamennyire érti, hogy mikép kellene, ha nem is tudja megvalósítani. Görög modorban írt epigrammái a legsikerültebbek mind a tartalmat, mind a formát illetőleg. Itt is van ugyan elég gyönge, de mégis többet érnek dalainál s van köztök jó is. Ha fiatal költő első kísérleteiből biztosan lehetne jósolni jövőjére, ki mernők mondani, hogy Thewrewktől legfeljebb csak epigrammokat várhatunk. Éppen azért csodálkozunk, hogy műfordítmányai közt, mert ilyenek is vannak e kötetben, egyetlen epigrammot sem találhatni. Homérból veszünk egy pár töredéket, Bionból Adonis halotti énekét s Anakreonnak mintegy húsz dalát. Méltányoljuk e törekvést és sajnáljuk, hogy nem mondhatjuk: Thewrewk felülmulta elődeit. Homért illetőleg nemcsak hogy Kölcseyt nem multa felül, de Szabó Istvánt sem, anakreoni dalai jobbak, mint némely más kísérletek, de nem jobbak a Szabó Károlyéinál.

Még csak a címre van egy pár megjegyzésünk, hogy azzal végezzük be cikkünket, amin talán kezdenünk kellett volna. Józsa a szerző szerint annyit tesz, mint Josephine, vagy ahogy régebben mondották Józéfa. Legyen. De mi szükség volt éppen nőnévről nevezni el e könyvet? Az igaz, hogy van benne egynéhány Józsához írt vers, de több van olyan, mely sem Józsára, sem Rózsára nem illik. Az ember, amint a könyvre néz, azt hiszi, hogy az költői beszély, melynek hősnője Józsa. Semmi sem igazolja e címet, egy kis különc szeszély az egész, mely az olvasót már előre lehangolja, amit fájdalom, maga a könyv teljességgel nem képes eloszlatni.

APRÓ POLÉMIÁK.[47]

– A «Nővilág» szerkesztője legközelebbi számában így sóhajt fel: «A «Nővilág» eddigelé békés egyetértésben élt laptársaival; nem bántott senkit, őt nem bántá senki. Az első eset most is áll, de az utóbbi nem, mert majd egyik, majd másik kolléga ront neki e lapnak, hogy miért, e talány megfejtését a közönségre bízzuk». Nem hisszük, hogy mívelt olvasó valami különöst találjon abban, mi a legmindennapibb dolog a világon, t. i., hogy egyik lap a másikra, mikor szükségét látja, egy pár megjegyzést tesz. Sokkal különösebb az, midőn valaki azt panaszolja, hogy őt bírálják, pedig ő békés, jámbor ember, éljünk békességben, ne szóljunk egymásról, legfeljebb dicsérőleg. Leben und leben lassen. Így lehetlen a kritika. Ily elvet, legalább tudtunkra és nyilván, még senki se hirdetett irodalmunkban s azt legkevésbbé a Nővilág szerkesztőjétől vártuk, ki lapjában maga is közöl bírálatokat.

– A «Gombostű» is panaszkodik s egyenesen a Figyelőre. «Szebben senki sem igazolta az Önbírálat állítását, hogy nálunk a zsurnaliszták gyanúsítni szeretnek, mint G. P., aki a Gombostűt, mivel nem osztja G. P. úr nézetét, azzal gyanúsítja, hogy azért említi az alföldi viszonyok némely árnyoldalát, mivel az Alföldön nincs előfizetője. Valóban magas műítészi szempont. Ha ily okok vezetnék a zsurnaliszták tollát, akkor a Figyelőnek nemcsak az Alföld, de a Felföld ellen is ki kellene kelni». Nem árt a Gombostűnek, a többek közt, két dolgot megtanulni, ha író s illetőleg polémikus akar lenni. Először, az anonymitas tiszteletben tartása rég elfogadott elv minden irodalomban. Az Önbírálatnak a Figyelőben megjelent bírálata alá (-i). van írva s nem G. P., tehát nem G. P.-t, hanem (-i)-t kellett volna feleletre vonnia, vagy pedig magát a Figyelőt. Másodszor, a valódi író védeni vagy visszavonni szokta állításait, nem pedig megmásítani. A Gombostű úgy tesz, mint az egyszeri peres ember, ki «az ütlegből sokat elvesz és a joghoz egy tallért tesz». A Gombostű az alföldi viszonyok nemcsak _némely_ árnyoldalainak kiemelését dicsérte az Önbírálatban, hanem azt is, hogy az _Alföldön, oly kezdetleges ősállapotban van minden, mint nagy Árpád apánk idejében_. Erre mondta aztán a Figyelőben megjelent bírálat: Rózsaági úrnak alkalmasint azért tetszett annyira ez a hely, mert talán a Gombostűből éppen oly kevésszámú példány jár az Alföldre, mint Árpád apánk idejében. Ez nem gyanúsítás akart lenni, hanem csak gúny. Azt kívántuk kifejezni, hogy józan ítéletű író nem írhat alá ily badar állítást, csak oly szubjektív indokból, mely nem tartozik a dologhoz. Mondhattunk volna más indokot, furcsábbnál furcsábbat, mindegy lett volna. Mi nem tudjuk, hogy a Gombostűnek mennyi előfizetője van az Al- vagy Felföldön, nem is szokásunk az előfizetők számából megítélni az írókat. Mi örülnénk legjobban, ha a Gombostű szépirodalmunknak oly szolíd, jól berendezett és nagy jövedelmű uradalma lehetne, aminőket a barbárnak nevezett Alföld nem egyet tud felmutatni.

TÖRÖKORSZÁG FŐVÁROSA.[48]

Írta Br. Horváth Miklós. Pest, 1862. Engel és Mandello tulajdona.

Útirajzról bírálatot írni oly kritikusnak, ki sohasem utazott az illető országban, meglehetősen nehéz feladat. Saját tapasztalásából nem ítélhetve, kénytelen könyvekhez, azaz: más útirajzokhoz, folyamodni. De kérdés: vajjon az a másik utazó hűbb, igazságosb-e, mint az, akinek éppen munkáját akarjuk bírálni? S ha hű és igazságos is, vajjon azóta nem történtek-e változások, melyek hol lényegesen, hol módosítólag befolynak egy és más viszonyra? Aztán az utazóknak hajlamaik, műveltségök s helyzetök szerint, hol erre, hol arra van éles érzékök. Amiben az egyik erős, a másik gyönge lehet, amit egyik jól látott, a másiknak elkerülte figyelmét. Szóval a kritikus vég nélkül kétkedhetik s mégsem fog oly erős támaszpontot találhatni, hova megvetve lábát, határozottan merhessen ítélni. A történelmi munkák bírálójának egészen más a helyzete. Ő okmányokból ítélhet, sokkal több különböző forrást vethet össze s kmi legfőbb, mindig csak bevégzett multat vesz bonckés alá. Az útirajzok a jelent tárgyalják, mely naponként változhatik, hiszen a műveltségi viszonyok, még magukra a tájakra, az országok e legváltozhatlanabb emlékeire is gyakorolhatnak némi módosító befolyást. Némely útirajz nagy tévedését vagy ráfogását észrevehetni ugyan, sőt néha azt is kiérezhetni, vajjon a szerző könyvekből dolgozott-e vagy saját szemével vizsgált mindent, de a szokottnál valamivel nagyobb gond sokat elfödhet s a legélesb szemű bírálót is megjátszhatja, ha csak maga nem utazott s nem látta mindazt, melynek leírását bírálja. Ily helyzetben a kritikus kénytelen leszállani triposzáról, olvasóinak csak kalauzként ajánlkozni, nem annyira bírálatot, mint könyvismertetést írni s legfeljebb ott bírálni határozottabban, hol tisztán irodalmi szempontokból indulhatni ki.

Őszintén megvalljuk, hogy mi is a fennebb rajzolt helyzetben vagyunk. Sohasem jártunk Törökországban, nem ismerjük fővárosát, sőt még könyvekből sem olvastunk annyit róla, hogy a kezünk alatti útirajz tartalmát megbírálhassuk. Szerencsénkre Horváth Miklós sem politikai, sem nemzetgazdasági, sem régiségtani, sem etnográfiai tanulmányokat nem akar nyujtani útirajza keretében. Ő csak világfias turista, ki a maga mulatságára utazik s olvasóit is inkább mulattatni, mint tanítani kívánja. Kiválón semmi sem fekszik szívén; oly kevéssé szenvedélyes politikus, mint régiségbúvár s a társadalmi viszonyok, művészet, természet iránt nem érdeklődik mélyebben, mint minden más műveltebb ember. Mindezt nem is titkolja, nem folyamodik tudós könyvekhez, hogy hol innen, hol onnan kiírva egy pár lapot, történelmi, politikai vagy természettudományi ismereteit fitogtassa, vagy pedig nagy fontosan leírjon olyasmit, mit nem látott, vagy, ha látott is, nem vizsgált. Elszóródásból utazik, látni, hallani, mulatni, élvezni szeret s átadni magát a különböző benyomásoknak. E benyomások rajzát vesszük e könyvben, mely leginkább esztétikai hatásra törekszik s ennélfogva annál bátrabban hozzá szólhatunk.

Éppen nem hibáztatjuk a könnyed, világfias modort s még kevésbbé az esztétikai hatásra törekvést. Az útleírónak a legnagyobb szabadsága van az írók között, mind a tárgyra, mind a formára nézve. Itt minden genre jogos, csak tudjon az író hűn és elevenen rajzolni s érezzék rajzán a tapasztalás közvetlensége. E kettő az, mi nélkül nincs valódi útleírás, akár tudós írja, ki új hódítmánnyal akarja gazdagítani a tudományt, akár gondtalan turista, ki csak kedvtelésből utazik. S ha ehhez még formai csín járul, ha az író, tárgyához mérve, tud vonzón, az érdeket ébren tartva, elbeszélni, ahol szükség hangulatot, érzelmeket költeni föl, szóval van benne valami a költőből: előttünk állanak az utazónak, mint írónak, leglényegesb tulajdonai. Horváthban megvan egy és más e tulajdonokból, de inkább csirában, mint kifejlődve, inkább csak elszórva, egyes lapokon nyilatkozik, mint az egész műben. Nagy egyenetlenségeket találunk művében mindenütt, oly egyenetlenségeket, melyek nem a tárgyból, hanem az íróból folynak s éppen azért nem olvadnak belé az egész összhangjába. Nem mindenütt érzik a tapasztalás közvetlensége, vagy a benyomás volt bágyadt, vagy az írónak nem volt elég ereje azt kellőn kifejezni. A rajz mindenütt eleven akar lenni, de néhol nem biztos vagy bevégzetlen, más helyt pedig csak a szín erős, avagy e helyett is csak frázist veszünk. Elbeszélése nem báj nélküli, de itt-ott kapkodó, vannak benne kitűnő szakaszok, de az egésznek nincs kompoziciója.

Mindjárt a bevezetés első lapja kissé forszirozott. Egyszerűbben elmondva nem tünt volna ki annyira a bevezető eszme mindennapisága, mellyel, ha jól emlékszünk, különböző változatban, már sok turista kezdte meg rajzát, t. i., hogy valami magyarázhatlan nyugtalanság vonja az embert túl a határokon. A tárgyhoz sokkal jobban illett volna az, mit szerzőnk szintén érint, de nem fektet reá kellő súlyt, hogy megúnta az európai polgárisodást, mely nagyjában mindenütt ugyanaz s vágyik keletre, egy új ismeretlen világba. Általában, midőn szerzőnk hatni akar s nagyon összeszedi magát, kevésbbé hat, mint amidőn gond nélkül ecsetli benyomásait. Így például mindaz, mit a tengerre érkezéséig ír, nagyrészt jól van írva. Rövid jellemző vonások, folyékony, kellemes elbeszélés, éppen annyi, amennyi kell, hogy mintegy nyitányul szolgájon az út főcéljához, amely Konstantinápoly. A tenger rajzával már éppen nem vagyunk megelégedve. «Tengert látni – mond szerzőnk – először vagy tízedszer, mindig megható. Szemeink első tekintete az Istent keresi, ki megvédjen e végtelenség közepett, e fényes haboktól, melyek oly csábítók, e hullámok ölelésétől, melyek oly puhák s mégis oly szilajok, e titkos mélységtől, mely mérhetlen, mint a szenvedély. Az égre tekintünk, mondom, s e két végtelenség hasonlata, e két elem összhangja az, mi megnyugtat. E ragyogó csillagok, hová lelkünk fohásza repül, nem sujtanak le, miért bántanának a síma vizek? A tenger csak addig ijesztő, míg az enyészet medrének képzeljük, míg a halál eszméjével azonos, míg egy hideg sírt, egy nagyszerű temetőt látunk benne. De ha a természetbúvár, vagy csak a vizsgáló elmélet szemeivel nézzük; ha eszünkbe jut, hogy mélysége nem a halál, hanem az élet hazája, hogy itt is, mint a föld színén növények virágoznak, ásványok tenyésznek, ezer élőlény lakik, azzal a különbséggel, hogy e növényzet még frissebb, gyöngédebb, a színezet még élénkebb, festőibb, a kincsek még drágábbak, az élet még rejtélyesb, költőibb, könnyen megbarátkozunk vele.»

Ily rajzot olyan is írhat, ki sohase látott tengert. Szerző a tenger félemletes nagyszerűségét akarja leírni s a fényes habok csábításáról, öleléséről beszél, mintha Goethe halásza volna. S mily mesterkélten van kivive a tenger és ég összhangja az ember megnyugtatására. Minthogy a ragyogó csillagok nem sujtják le az embert, nem félhet a síma haboktól sem. Ez nem közvetlen benyomás, ez az erőtlen reflexió mesterkedése, ez nem rajz, hanem ízetlen frázis. Ellenben mily jól van írva, mindjárt alább, e következő hely, kivéve a fényes habok és harmatos virágok hasonlatát, melyet még purpureus pannusnak sem lehet neveznünk: «Nem tudom, álmodik-e az ember tengeren, midőn a légben csüngve képzeli magát s egy arasznyira felette egy vastag ember nyugszik, kinek lélekzetét érzi, mozdulatait hallja s alatta szintén egy arasznyi távolságra egy más élőlény (sovány vagy kövér, ez semmit sem változtat), ki ízlése szokásait követve álmában beszél, sóhajt vagy köhög, midőn a verejték izzó csöppjei folynak homlokodon s tüdőd már alig működhetik szabadon, midőn mozdulatlanul heversz s mégis úgy tetszik, mintha nyílsebességgel haladnál, midőn minden nyugszik s egy tompa moraj szakadatlan zúg füledben… valóban rémes álom. Körülbelül ezt álmodjuk a hajón. Mily különbség a reggel. A fedélzetet megmosták, mintha az éj köde elhomályosította volna, a tengerészek fölváltották egymást, a lég pompás, illatos, éltető, a nap lanyha sugáraival most ébred, a hullámok tisztán láthatók, a méla morajnak értelme lőn, virágok nem nyílnak, madarak nem énekelnek ugyan, de a fényes habok harmatos virágok s a hullám csattanása zengzetes dal».

Ilyen az egész könyv. Amit a bevezetés e mutatványairól mondtunk, illik az egyes szakaszokra is. Jó és rossz, elevenség és bágyadtság így váltakoznak egész végig. Vannak szakaszok, melyek átalában nem sikerültek. Ilyen a _Bazár, Szent Sófia, Régi viseletek,_ stb. címűek. A bazár rajza csak nagy átalánosság, melyben alig van valami jellemző vonás. Nem tudjuk képzelni s legfeljebb csak annyi nyomul emlékünkbe, hogy egy roppant épület ezer bolttal, melyben sok minden van s hogy itt a kalmárok nem oly kínálkozók, mint Európában. Nem aprólékos részleteket kívánunk, csak néhány jellemző vonást, oly rajzot, mely a legfőbb részleteket a legjellemzőbb oldalról emelje ki. A Szent Sófia is majdnem ilyen rajz. Egy-egy érzelmes felkiáltás, élc vagy jó hasonlat nem elégíti ki az embert, midőn tárgyakról, viszonyokról kívánna olvasni. S e szakaszt mily rosszul fejezi be a mohamedán vallásnak holmi száraz és rövid magyarázata. Ennél a csekély műveltségű ember is többet tud. A «Régi viseletek» című szakasz egy múzeum-félét ismertet, melyben bábok vannak kiállítva, régi török ruházatban, rangfokozat és osztályok szerint. Mily jó, valódi művészi tere lett volna itt szerzőnknek a régibb és újabb török életet és szokásokat külsőségeiben ismertetni, historizálni, festeni, okoskodni, humorizálni, szóval egy egész kaleidoszkópot ragyogtatni előnkbe. Mindezt elmulasztja, bár eleinte kedvet mutat hozzá. Sok dolga van, tovább kell sietnie. Átalában nagy sietséggel ragadja olvasóit tárgyról-tárgyra, hogy mindegyre újabbat és érdekesebbet mutasson. Azért mindig is eléri azt, hogy kíváncsiságunkat felizgassa, de annál ritkábban, hogy egyszersmind kielégítse. Fél, hogy pedáns útleíró hírébe jő, ha kissé részletesb, restel valamibe mélyebben beleereszkedni, mert talán unalmas lesz. Azt hiszi, hogy eleget beszélt már s az olvasónak is oly kevés türelme van elolvasni azt, amit nem látott, mint neki leírni a már látottat, élvezettet. Változatos akar lenni s nagyon töredékes, kerüli az unalmasságot s meglehetős felületes. In vitium ducit culpae fuga. Ezért sok szakasza érdekesen kezdődik, de nem foly vagy végződik egyszersmind úgy is s képei gyakran elmosódnak. Ritkán találja el a középutat a könnyedség és könnyűség közt s csak néha igyekszik párosítni a sebességet körülményességgel s benyomásai rajzát magának a tárgynak rajzával.

Azonban e nem, vagy csak félig sikerült szakaszok mellett vannak sikerültek is. Ilyenek a _Forgó dervisek_, a _Dohány_, az _Ordító dervisek_ stb. Az elsőnek csak az a baja, hogy egy kis affektációval végződik, a másodiknak az, hogy a kief rajzába becsúszott egy pár oly vonás is, mely ellenkezik a többivel. A harmadik a legsikerültebb. Ez egy valódi genrekép, melyben költői invenció is nyilatkozik s nagyon jól is van elbeszélve. Az esztétikai hatásra törekvést sok helyt vehetni észre szerzőnkben. Sajnos, hogy erre ott törekedett legkevésbbé, hol a legnagyobb szükség lett volna reá, értjük, az egész útirajz kompoziciójában. Szerzőnk nem puszta naplót akart írni, ő művészibb feladatot tűzött ki magának, Törökország fővárosa rajzát kívánta adni. Ezért mintegy bevezetéskép csak röviden rajzolja útját a fővárosig. Eddig mind jól megy, de ezután nincs semmi terve és szakaszait minden szerves kapcsolat, művészi cél nélkül írja úgy, ahogy eszébe jutnak. A temetőn kezdi s holmi utcai böngészeten végzi. Sehogy se tudja megtalálni a pontot, honnan beljebb vezesse olvasóit, hogy bizonyos művészi csoportozatban, önkénytelen, természetesen bontakozzanak ki a város titkai. A műnek nincs architektonikája, ez benne a legnagyobb hiba, mit a szerző maga is érez, bár némi elmés mentegetőzéssel eltakarni kíván. «Kiállhatlan unalmas lenne rendezett előadásom» – kiált fel a többek közt. Nem hisszük. A művészi rendetlenség már rend, még pedig egyike a nehezebbeknek. Más a tudományos rendszer s más a kompozició. Itt nyilatkozott volna igazán a szerző teremtő fantáziája s nem egyes, különben szép, lapokon. E mellett szakaszai is alkalmasint inkább sikerültek volna, mert szerzőnk nem tudva, mit hol mondjon el, hol ide, hol oda tett valamit, hova nem illik s nem is sejtve, hogy mennyit fog írni, folyvást sietett, a nélkül, hogy valami célhoz érjen.