Part 17

Az Akadémia legközelebbi Teleki-pályázatán Szász Károly volt a bíráló-bizottság előadója. Jelentésében megtámadta a hírlapokat, amelyek élesen szokták megróni az Akadémiát bírálatainak részint túlszigora, részint kíméletlen hangja miatt s egyszersmind kimutatni igyekezett, hogy az akadémiai jelentések a tehetséget, a művek egyes jelességeit mindig elismerték és kiemelték s ha az egésznek koszorút nem nyujthattak is s ha kénytelenek voltak olykor aranyok mellé töviseket is tűzdelni a koszorúba: tehettek-e róla, ítéletöket nem igazolta-e a következés, a pályázatok többségét tevő silányságok ellen pedig lehet-e igen éles bármely modor? Hiszen minden gimnázista, sőt ha a jelek nem csalnak, sok merész suszterinas vagy legalább borbély- és szabólegények, egyszóval oly egyének is pályáznak, akikben az írói tehetségnek szikrája sincs, akik irodalommal és esztétikával komolyan egy percig sem foglalkoztak, kiknek nemcsak a drámáról, hanem általában a költészetről sincs fogalmok. Az ily pályázók nem érdemelnek kíméletet, nem jutalmat és koszorút, arról szó sincs, hanem ostort érdemelnének és huszonöt pálcát. S ezt kimondani s mert tényleg csakugyan nem szolgáltathatjuk ki nekik, legalább erkölcsileg éreztetni velök, nemcsak szabad, hanem helyes is, annyival inkább, mert a teljes ismeretlenség miatt nem válhatik személyes sértéssé. Azután elmondotta Szász Károly, hogy alig volt pályázat, amelyen annyi bírálaton alul lévő mű pályázott volna; a sok selejtes között a még talán szóba jöhető is gyönge s a legjobb is igen középszerű. A pályázat egyetlen darabja, amely mégis irodalmi színvonalon áll, a _Jóslat_ című. Ennek van öntudatos alapeszméje, számítással szőtt meséje, nyomait mutatja a drámai forma és a fejlesztés iránti érzéknek, jellemek helyett nehány alakot bír felmutatni, nyelve pedig bár legkevésbbé drámai, itt-ott legalább költői s általában irodalmi nyelv. A részletekre térvén, kifejtette, hogy a mű tulajdonkép nem is vígjáték, mert csak a mellékszemélyekben van komikai elem, mint dráma is elhibázott s legfeljebb az oly közönség előtt víhat ki némi tetszést, amely a mellékcselekvények és epizódok tarkaságával, mellékszemélyek hóbortjaival is megelégszik s drámai összhatást nem követel. Mindezeknél fogva a bírálók többsége, bár elismeri, hogy a _Jóslat_ pályatársai között határozottan a legérdemesebb mű, sőt egyetlen, mely általános irodalmi színvonalon áll s így kénytelen azt az Ügyrend 109. szakasza értelmében a jutalomra ajánlani, de egyfelől, mert csak külsőleg és mellékszemélyeiben ismerheti el vígjátéknak, mert általán csak igen relatív becset tulajdonít neki s mert másfelől színszerűség tekintetében is alig hiszi, hogy közepes sikert is arathasson, feltétlenül a jutalomra még sem ajánlhajta s az Ügyrend 110. szakaszának alkalmazását kéri, mely szerint a jeligés levél csak akkor bontatik fel, ha a szerző jelentkezik. Az Akadémia elfogadta a bírálók többsége határozatát, bár egyik bíráló, Tóth Kálmán, különvéleményt adott be, Toldy Ferenc pedig felszólalt, hogy nem vígjátéknak nem lehet kiadni a jutalmat, midőn a pályázat tiszta vígjátékot követel, de az Akadémia megmaradt határozata mellett, mert a bírálók kijelentették, hogy a többi pályaművek, amelyek inkább vígjátékok, oly gyengék, hogy bármelyik megjutalmazása valóságos botrány lenne.

Szász Károly jelentésén a felolvasás előtt némi javítást tett. Ahol a minden kritikán alul lévő pályaművekről szól, a _suszterinas, borbély- és szabólegények_ kifejezéseket _tanulógyerekek és éretlen ifjoncokkal_ cserélte föl s ahol azt mondja, hogy az ily pályázók _ostort és huszonöt pálcát érdemelnének_, következőkép módosította: _az ily, Petőfi szerint, mezítlábas suhancok egyáltalában nem érdemelnek kíméletet_. Így is jelent meg az _Akadémiai Értesítőben_, azonban némely hírlap tévedésből vagy akaratból a kihúzott helyeket is kiadta.

A hírlapok felzúdultak a bírálat éles hangja ellen, bár ez _csak_ az oly művekre vonatkozott, amelyek minden bírálaton alul voltak s melyeket hírlapjaink teljességgel nem ismertek s maig sem ismernek; megtámadták az akadémiai Ügyrend 110. szakaszát, mely szerint, ha a bírálók egy művet sem találnak jutalomra érdemesnek, minthogy a jutalmat mindenesetre ki kell adni, a jeligés levél nem bontatik fel mindaddig, amíg a szerző ki nem jelenti abbeli szándékát, hogy a rosszaló ítélet dacára is fel akarja venni a jutalmat; az író prostituálásának nevezték az ily eljárást s a szakasz eltörlését követelték. Pedig e szakasz nem a drámaírók ellen, sőt érdekökben hozatott s ha a rosszalásnak a műre nézve némi élesb kifejezést kölcsönöz is, a személy iránt éppen finom kíméletet tanusít. Az Akadémia tekintélyét eléggé védi azáltal, ha szigorú ítéletében kimondja, hogy a jutalmat csak azért adja ki, mert kénytelen kiadni az alapító akarata szerint. Az illető szakasz 1861-ben az írók érdekében az Eötvös indítványára hozatott, aki azt hitte, hogy az író akkor van prostituálva, ha a kedvezőtlen bírálat dacára is jeligés levele az ő megkérdezése nélkül felbontatik s neve átadatik a nyilvánosságnak. De amint a példák tanusítják, a mi drámaíróink és drámaíró színkritikusaink egy kissé híjával vannak a finom érzületnek s a meg nem érdemelt aranyakat meg nem érdemelt dicsőséggel akarják fölvenni. Hogy e szakaszt az Akadémia esetenként helyesen alkalmazza-e vagy nem, az lehet vita tárgya, de hogy az magában véve helyes és éppen nem prostituálja az írót, azt minden értelmes ember belátja, akit önérdeke el nem vakít.

Az ismeretlen szerző, Csiky Gergely kath. pap jelentkezett, művét kinyomatta s a Nemzeti Színház igazgatósága kitűzte azt előadásra is. Minden jel oda mutatott, hogy bizonyos körülményeket felhasználva, a drámaírók egész hadjáratot intéznek az Akadémia ellen, amelyre okuk van neheztelni. Szigligeti a szokottnál nagyobb buzgalommal fogott a mű szcenirozása- és javítgatásához. Az előadás előtt néhány nappal a Pesti Napló jelt adott az ütközetre egy heves cikkben bevádolva az Akadémiát s hízelegve a közönségnek egész a nevetségig. Elmondotta, hogy érdemesebb kézbe ritkán juttatott az Akadémia száz aranyat színdarabért. Egy vonzó, ihlettel és ízléssel írt művet jutalmazott meg a vak tyúk, ami nem sűrűn esett meg eddig rajta, egy hivatott s hozzá képzett tehetséget avatott fel, szándékán kívül ugyan és kényszerűségből, de fölavatta s megírta neki az útlevelet a dicsőséghez. Az Akadémia a jó színművektől meg szokta tagadni a jutalmat. Neki ez sem tetszett, de tetszeni fog a közönségnek, amely ritka önállósággal s éppen oly egészséges, mint öntudatos ízléssel és tapintattal ítél a színházi újdonságokról. A mi közönségünknek ebben alig akad valahol mása Európában. A _Pesti Napló_ ily s ezekhez hasonló ömlengései csak nyegle kortesfogások voltak, de azzal már együgyűséget árult el, midőn komolyan vitatta, hogy a kérdéses művet egy a középfajokat kizáró tisztán vígjátéki pályázaton éppen azért kellett volna megdicsérni, mert nem vígjáték, az pedig valóságos erkölcstelenség volt, _midőn ráfogta Szász Károlyra, hogy mindazt, amit a minden kritikán alul álló pályaművekre mondott, a Jóslatról is mondotta és szerzőjét pellengérre, korbácsra s Isten tudja még mire ítélte_.

E rágalmat elhitték a többi lapok, a közönség is, amelyek rég elfeledték az akadémiai bírálatot vagy talán nem is olvasták. Ez volt a mű hatásának egyik oka. A közönség, amely különben is hajlandó ellenzékeskedni szemben az irodalmi és tudományos testületek ítéleteivel, azt hitte, hogy egy legméltatlanabbul meggyalázott írónak kell igazságot szolgáltatnia. Ezért elfogultan kereste és megtapsolt a _Jóslat_ban minden olyast, amit csak lehetett: egy pár lírai szebb helyet s nehány burleszk alakot. Ide járult még az aránylag elég jó előadás, a szép görög öltözetek, az ünnepélyes menet fénye. Az est némi demonstráció színét viselte magán. Azonban a demonstrációban a közönségnek csak zajosb és kevésbbé mívelt része vett részt, a másik rész hidegen maradt s ízetlennek találta a művet. Mi legalább az előadás végével nem egy embertől hallottuk, hogy a mű száz krajcárt sem ér, nemhogy száz aranyat. De a hatás legfőbb okát mindamellett nem a rágalmazott Akadémia ellen való visszahatásban kell keresnünk. Legtöbbet tett arra az a körülmény, hogy a szerző katholikus pap s műve alapeszméjéből és tárgyából bizonyos irányt magyarázhatni ki. A mű tudniillik Delphiben játszik, Apolló főpapnőjének nem szabad szeretni, férjhez menni és férjhez megy, a papok pedig megházasodnak. A közönség a mult leple alatt célzást vélt a jelenre s kitapsolta a szerzőt. A vásottabb rész gyönyörködni akart egy pap drámaíró hajlongásaiban s midőn a harmadik előadáskor nem jött ki, egy páholyban meglátva, megéljenezte, hogy legalább kihajlásait élvezhesse.

Íme, a különben sem igen zajos hatásban mily kevés része van a drámai művészetnek. A hírlapok, amelyek mindenáron ünnepelni akarták e művet, többé-kevésbbé kénytelenek bevallani, hogy nem vígjáték, igen sok hibája és fogyatkozása van, de azért mégis költői mű, egy kitűnő tehetség terméke s az Akadémia nem ért a dramaturgiához. Valóban alig van valami mulatságosabb, mint hírlapjaink kritikája e műről, amelyet mindenkép magasztalva, tulajdonkép elítélnek. «A mű cselekvénye kevés – úgy mondanak a _Fővárosi Lapok_ – a dikciók kedvéért egy eszmét sokszor és hosszadalmasan összevisszaforgat és ismétel; sok jelenetben szembeszökőn emlékeztet _Aesopusra_ és más darabokra, egy-két alakja tökéletlenül vázolt, úgy, hogy ezekkel a darab végéig sem jöhetünk tisztába; a vígjátéki légkörből sokszor igen is zord vidékre téved, sőt alapjában a mű nem is vígjáték s végül igen is kurtán bánik el és nem is valami eredeti módon a szerelem apoteozisával. Szerkezete némileg laza, cselekvénye kuszált, bonyodalma mesterkélt.» Mindebből természetesen az következik, hogy a mű rossz. Teljességgel nem. A _Fővárosi Lapok_nak egészen más logikája van: a művet jelesnek hirdeti, mely megszégyenítette az Akadémia ítéletét, költői nyelve és szembeötlő szépségei által. Az ily tehetséget fel kell keresni s nem elnyomni, ha napfényre kerül. A hiányok (tehát már hibák nincsenek is a műben), amelyek a _Jóslat_ban jelentkeznek, nem a szerző tehetségének rovandók fel, hanem színpadi járatlanságának, papi állásának. A _Nemzeti Hírlap_ szintén ily sajátságos logikával szólott a darabhoz. Kifejtette, hogy a mű bonyodalma mily gyarló, a drámai élet egészen hiányzik benne, de a szerző ért az egyénítéshez, valódi költő, a mű egészben véve nyereség irodalmunkra nézve s az Akadémia blamirozta magát. Az _Ellenőr_ igaznak találta az akadémiai bírálatot, de hozzátette, hogy mégis igaztalanul bántak a darabbal, mert az határozott tehetség műve, habár nem is szorosan a vígjáték és tragédia szabályai szerint nyilvánul, amaz akadémiai szabályok szerint, amelyeket az író-arisztokrácia talált föl. A műnek sok jó tulajdona van, amelyek között legfőbb az, hogy költői és vonzó. Azonban azt nem említi, hogy mik benne azok a vonzó és költői tulajdonságok, valamint azt sem, hogy ha már nem tud a szerző se vígjátékot, se tragédiát írni, vajjon tud-e drámát, az íródemokrácia szabályai szerint. A _Kelet Népe_ három tényezőben kereste a mű hatása okait: először, mert az Akadémiának nem tetszett, másodszor mert szerzője pap, harmadszor, mert valóban költői mű, de hogy mennyiben költői mű, azt később elég hosszas és zavaros bírálatában sem fejti ki. A _Hon_ nem igen meri dícsérni társainak e magasztalt kegyencét, de annál inkább szidalmazza az Akadémiát, hisz valamit csak szidalmaznia kell, ha már a kormányt nem szidalmazhatja. Megvallja, hogy a mű bizony gyönge, a közönség veszett híre miatt mit sem várván tőle nagyon alacsony katonamértéket alkalmazott hozzá. Meséjét bajos elmondani, mert a mű szerencsétlen technikája miatt nehéz megtartani az elbeszélő filumot. Nagy baja a műnek, hogy alakjait nem egyéníti s nem tudja irántok felkölteni a néző érdeklődését. De azért a szerzőre, mint drámaíróra szép jövő vár, mert jó nyelven ír, költői emelkedettségű helyei vannak s nehány sikerült dialógja. Hisz ennyit Jámbor Pál drámáiban is találhatni s csodálkozunk, hogy a _Hon_ miért nem sürgeti Szigligetit ezeknek is színre hozatalára. A pesti német lapok szintén megbámulták a _Jóslat_ot s csodálkoztak az Akadémia együgyűségén. A _Pester Lloyd_ különösen kiemelte, hogy a mű helyenként lángoló, de egészséges érzékiséget lehet (a vén pap szerelmét értette-e ez alatt vagy az ifjú papnőét, azt nem mondja meg), de egy pár nap mulva megbánta lelkesülését s egy terjedelmes behatóbb bírálatban igazat adott az Akadémiának.

Íme, e bírálatok éppen nem tesznek bizonyságot hírlapjaink logikája s esztétikai míveltsége mellett. Azt hisszük, hogy nemcsak az Akadémiának nem szükség előttök meghajolnia, hanem másnak sem, akinek egy kis ítélőtehetsége van. S ha még csak ennyi volna, hagyján! Szász Károly egy hosszabb cikkben felelt a támadásokra. Elmondotta, hogy éles kifejezéssel csak a bírálaton alul álló műveket illette, hogy a _Jóslat_ban mindent méltányolt, amit lehetett, csak jutalomra nem tartotta érdemesnek, most sem tartja, sőt előadva még élesebben tüntek fel előtte a mű fogyatkozásai és hibái s ezeket újabban is kifejteni igyekezett. S vajjon lapjaink megkísérlették-e megcáfolni Szász Károly fejtegetéseit? Éppen nem. Hallgatnak. De mégsem egészen. Felszólalt a _Pesti Napló_. Bár hallgatott volna, mert amit mondott, valódi botrány. Kinyilatkoztatta, hogy a _Jóslat_ értéke fölött nem kíván vitázni. Sohasem jutott eszébe azt követelni, hogy másnak valami azért tessék, mert neki tetszik, semmi sincs egyénibb, mint az ízlés (pedig első cikkében éppen azt vette rossz néven az Akadémiától, hogy egy vonzó, ihlettel és ízléssel írt művet meg nem dicsért). Senkinek sem jutott volna eszébe az Akadémiát és bírálóit megtámadni azért, hogy a _Jóslat_ nem tetszik nekik, hanem a bántalmazó hang okozta a megbotránkozást (tudjuk, hogy Szász Károly a _Jóslat_ ellen nem használt semminemű éles kifejezést, csak a _Pesti Napló_ fogta reá; élesb kifejezései a minden bírálaton alul levő művekre vonatkoztak). Még egyszer ismételte, hogy mindenkinek a maga dolga, hogy mi tetszik neki s mi nem, írónak, kritikusnak, közönségnek egyaránt; ahhoz nincs másnak szólója. Aztán hozzátette, hogy olynemű kritizálás mellett, aminővel Szász Károly indul a _Jóslat_ ellen, egyetlen darabja sem állhat meg irodalmunknak.

Amely lap ily elvet hirdet, az az egyéni önkényt emeli a kritika főelvévé s lemond arról, hogy az irodalmi komoly közlönyök közé számíttassék. Ez elv szerint minden ízlés, ítélet jogos, nincs különbség a jó és rossz ízlés között. Bizonyára bárki félre vethet bármily remekművet, megtapsolhat bármily gyarló drámát, a nélkül, hogy okát tartoznék adni. De egy kritikustól, aki ítélőbíró akar lenni az ízlés dolgában, mást várunk. Hallani akarjuk okait, ítélete kifejtését, vizsgálódásai és tapasztalatai eredményét. Az ízlés ösztöne nem esetlegesség, a művészet törvényei nem konvencionális szabályok, hanem oly igazságok, amelyek a természeten, emberi szíven, a különböző művészetek és műfajok sajátságain és céljain alapulnak. A lángész oly kevéssé teremti e törvényeket, mint a kritikus; amaz csak kinyilatkoztatja s erejéhez képest betölti többé vagy kevésbbé teljesen, emez pedig csak nyomozza több vagy kevesebb szerencsével. Aki ezt tagadja, lehet a _Pesti Napló_ dolgozótársa, szerkesztője, de bizonyára nem oly író, aki esztétikai kérdésekhez szólhatna. A _Pesti Napló_ huszonöt év óta nemcsak politikai, hanem irodalmi lap is; Erdélyi Jánoson kezdve koronként ide dolgoztak a jobb magyar kritikusok, akik nem hitték, hogy az ízlés dolga magánügy, sőt nemzeti ügynek tartották, amely szoros kapcsolatban van az állam és társadalom igen fontos erkölcsi érdekeivel. Íme a _Pesti Napló_ nemcsak multja hagyományával szakít, hanem egyszersmind egy gyarló mű kedvéért meggyalázza az egész magyar drámairodalmat, egy sorban tevén a _Jóslatot_ legjobb drámáinkkal, amelyek szerinte éppen úgy nem állják ki a kritikát, de azért mégis tetszenek. Ha az embert megzavarja az indulat, úgy látszik, nem retten vissza semminemű abszurdumtól.

Mi nem kívánunk se az Akadémia, se Szász Károly mellett ügyvédkedni. Való, hogy az Akadémia pályázati jelentéseit és jutalmazásait bizonyos egyenetlenség jellemzi, de ez természetes. Nem mindig ugyanazon egyénekből alakíttatván a bíráló-bizottság, némi eltéréseknek kell mutatkozni. De általában e bíráló-bizottságok inkább engedékenyek, mint túlszigorúak. Hogy oda sülyedjenek, ahová az _Ellenőr_ kívánja, hogy minden művet dicsérettel jutalmazzanak, ami a nemzeti színpadon talán előadható, az ellenkeznék az Akadémia méltóságával. A nemzeti színpadon az ujdonság, jövedelem vagy egy pár színész és színésznő kedvéért oly darabokat is adnak, amelyeknek alig van esztétikai becsök. Az Akadémia éppen oly kevéssé hódolhat e szempontoknak, mint a nagyközönség változó szeszélyeinek. Ami Szász Károlyt illeti, ő nem annyira abban hibás, hogy kevésre becsülte a _Jóslatot_, mint inkább abban, hogy nem emelte ki minden hibáját, fölösleges bosszúságot vesztegetett a minden kritikán alul lévő művekre s mellőzte azon drámai irány kritikáját, amely újabb drámairodalmunk egész betegségévé kezd válni s amelynek a _Jóslat_ is egyik szerencsétlen szülötte.

Valóban a _Jóslat_ tisztán irodalmi szempontból leginkább azért érdemel figyelmet, mert mutatja, hogy mind több követőre talál nálunk bizonyos drámai irány, amelyet egy rendszeres pajtáskodó kritika úgy félig-meddig reáerőszakolt közönségre és irodalomra egyaránt. Ez irány Shakespeare tekintélyével fedezi magát. Shakespeare nem egy tévedésre adott alkalmat a francia és német romantikában. Miért legyen máskép nálunk is? Ezelőtt negyven-ötven évvel történelmi drámánk az ő zászlója alatt indult tévútra. Akkori drámaíróink Shakespearenak nem valódi történelmi drámáit vették példányul, hanem történelmi ciklusos műveit, amelyek nagyobb részt inkább csak történelmi rajzok, melyekben erőteljes korrajz, bámulatos egyénítés s részben gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de egészben véve sem drámák, sem tragédiák. Azonban e tévedés nem volt minden haszon nélkül; a mult felé vezette lelkesülésünket s ha nem is drámai, de ragyogó és emelkedett magán- és párbeszédeivel jótékonyan hatott költői nyelvünk fejlődésére. Ez újabb írány aligha fog ennyit is nyujtani. Mintegy kilenc éve már, hogy nehány drámaírónk Shakespeare leggyöngébb műveinek leggyöngébb oldalait kezdi utánozni egy csoport eredeti hóbort kíséretében. Shakespeare idejében az elmés és különc beszédmód Lily útmutatása szerint egész tanulmány tárgya volt; Lily 1579-ben _Euphues_ című művében fejtette ki erről nézeteit s igyekezett utasítást adni az elmés és keresett beszédmód művészetéhez. A nyakatekert, szimbolikus és mesterkélt beszédmód Lily művéről euphuismusnak neveztetett. Shakespeare is hódolt ez iránynak első kísérleteiben, különösen a _Felsült szerelmesek_ című vígjátékában. Új irányú drámaíróink ezt tanulták el tőle; hajhásszák az élcet, szójátékot és mesterkélt beszédmódot; stíljök ízetlenségét még inkább kiemeli az, hogy nem igen jól verselnek s nem levén erős nyelvérzékök némely népies szót vagy fordulatot nem a maga helyén alkalmaznak. Irányuk a műfajra is kiterjed. Nem Shakespeare tragédiáit vagy sikerültebb vígjátékait utánozzák, bár írnak vígjátékot is, de leginkább a középfajú drámákat kedvelik, melyekben tragikai és komikai elemek vegyülnek, azonban nem értik a vegyítés módját, mire Shakespeare e fajta jobb művei elég jó példányok s műveikben a küzdő elemek úgyszólva megsemmisítik egymást. Shakespeare és a korabeli drámaírók bekalandozták a költészet, történelem és fantázia minden zeg-zugát, az e korbeli angol dráma magába olvasztott mindent, amit talált; az emberi viszonyok minden árnyalatát, a fantázia minden szeszélyét, a kedély minden hullámzását s minden kérdést, amelyet a gyakorlati élet vagy filozófiai elmélkedés fölvethet. A dráma e divata és óriási ereje egy ideig mintegy fölemésztette a költészet minden ágát. Drámai alakban jelent meg minden: eposz, beszély, népmese, tanköltemény, szatira. Shakespeare is feldolgozott oly tárgyakat, amelyek nem voltak eléggé alkalmasak drámára s bár kizsákmányolta drámai oldalukat s bár a jellemrajz gazdagságával fedezte a fogyatkozást, neki sem igen sikerült legyőzni az anyag nehézségeit. Azonban bármit dolgozott fel, bárhonnan kölcsönözte tárgyát, tisztelte a hagyományt, mert tudta, hogy az elősegítője a költői hatásnak s ha a képzeleti világhoz fordult, azt nem hamisította meg, sőt a jellemrajz és cselekvény segítségével közelebb hozta a reális világhoz. A mi új drámaíróink éppen nem zsákmányolják ki nem eléggé drámai tárgyok drámai oldalát; megvetnek minden hagyományt, lábbal tapodják a történelmet s a képzelet céltalan korlátlanságát tartják a költői felfogás világának. Bármit kölcsönöznek Shakespeareból az kezökben gyümölcstelenné válik, de azt meg sem kísérlik, hogy Shakespeare jellemzési módját s cselekvényfejlesztése mesterfogásait tanulmányozzák. Valóban ez új drámai iránynak legfőbb baja, hogy elhanyagolja, sőt nem is tartja szükségesnek az emberi szív és viszonyok hű rajzát s a cselekvényt annál költőiebbnek hiszi, mennél inkább hiányzik benne a józan ész. Nem mondjuk, hogy e drámaírók ne tudnának egy-egy érzést erélyesen, sőt költői bájjal kifejezni, de egy jellemet következetesen nemhogy kidolgozni, hanem csak felfogni sem igen törekesznek. Nem éppen szeretetreméltó alanyiságuk könnyen az előtérbe tolul, személyeik helyett szeretnek magok beszélni s fődolguk az élces fordulat és retorikai ékítmény. Azt sem mondjuk, hogy ne tudnának írni egy-egy sikerült jelenetet, de egész művök mesterkélt, erőszakolt s az alapjában mindig van valami, ami a hóborthoz hasonlít. Ide járul még, hogy kevés bennök a finomság, gyöngédség, sőt erkölcsi érzékök sem éppen erős.

E drámai mozgalom megindítója és főképviselője Rákosi Jenő; az ő nyomán indult Dóczy Csókjával, amely annyi nem érdemelt dicséretben részesült, Csepregi a _Vízözön_nel, Ábrányi Kornél a _Rövidlátók_kal – e két utóbbi nem adatott, csak nyomtatásban jelent meg és Csiky a _Jóslat_tal.