Part 19

Bizonyára önmegtagadásunknak s a szerző iránti figyelmünknek adtuk jelét, midőn a fennebbi cikket e folyóiratba fölvettük. Senkitől sem vesszük rossz néven, legkevésbbé a megbírált írótól, ha a _Budapesti Szemle_ nézeteiben nem osztozik, bírálatait nem helyesli, sőt ellenbírálatra fakad. De hogy ez ellenbírálatokat éppen mi adjuk ki, amidőn annyi más lap van, amelyek örömest fölvesznek mindent, ami a _B. Sz._ ellen szól; hogy dolgozótársaink ellen írt és meggyőződésünkkel ellenkező cikkek közlését kötelességünknek tartsuk: azt ugyan jogosan tőlünk senki sem kívánhatja. Így lehetetlenné válnék a szerkesztés, nemcsak elvi, hanem más tekintetben is. Az ellenbírálatok kiadása nem a kötelesség kérdése, amint sokan hiszik, hanem csak a figyelemé, amellyel a körülményekhez képest, valamely ügy vagy személy iránt viseltetünk.

Íme az ok, amiért önmegtagadással is kiadtuk Grünwald úr ellenbírálatát. De éppen azért óhajtjuk vala, ha jobban védi saját ügyét, ha ellenvetéseinket pontonként cáfolja, ha kevesebbet beszél magáról s többet arról, ami a dologra tartozik. Grünwald úr, mint író, egész áldozatnak képzeli magát, pedig még eddig írói pályáján sokkal több méltánylattal találkozott, mint gánccsal; személyeskedésről panaszkodik, holott a _B. Sz._ bírálója csak munkájáról, írói egyéniségéről szólt s benne a magánszemélyt még távolról sem érintette; nagy önérzettel emlegeti, hogy a valót, a reális életet akarja _bevezetni_ publicisztikánkba, mintha eddig minden magyar publiciszta léha álmodozó lett volna; senkit sem tart jogosultnak munkája bírálatára, aki közvetlen tapasztalatok után nem ismeri a felvidéki viszonyokat, de ugyanakkor munkáját nemcsak a Felvidék, hanem az egész ország ismertetésének hirdeti, amelyet nem közvetlen tapasztalatok után ismer; némi úrias szenvelgéssel hánytorgatja, hogy ő nem professzionátus író, nem keres irodalmi sikert, nem kedveli a banális dicséreteket, nem bosszankodik a kedvezőtlen bírálatért, mintha bizony a bírálatot az író kedvéért írnák s nem a közönség számára valamely eszme vagy ügy érdekében.

Nem háborgatva Grünwald úr fennhéjázó képzelgéseit, áttérünk arra, ami ellenbírálatában inkább a dologra tartozik.

Grünwald úr először is azzal vádolja a _B. Sz._ bírálóját, hogy ferdített, mondatait megcsonkította s olyasmiket fogott reá, amiket nem mondott vagy nem úgy mondott. Mi figyelmesen összehasonlítottuk a röpiratot a bírálattal, de Grünwald úr vádját nem találtuk alaposnak s minthogy vádja támogatására ő maga nem hoz fel semmit, fölmentve érezzük magunkat a további fejtegetéstől s mint ő, a figyelmes és elfogulatlan olvasóra bízzuk az ítéletet.

Grünwald úr másik fontos vádja az, hogy a _B. Sz._ bírálójának lelkét nem kapta meg ellenállhatatlanul az a nagy tény, amely a munka tárgyát képezi s a helyett, hogy ezzel foglalkozott volna, holmi kicsinyeskedésre vetemedett. E vádnak, ha van valami értelme, nem lehet más, mint az, hogy a bíráló nem a tárgyat bírálta, hanem a tárgyalást, hogy nem a tárgyalás szabatossága, ereje határozza meg valamely munka becsét, hanem a tárgy fontossága. E szerint igen könnyű volna a tudomány és irodalom bármely ágában kitűnő és remek munkákat írni s a kritikának nem volna más tiszte, mint vizsgálódni: vajjon elég fontos, nagyszerű-e a tény, amelyet valamely munka tárgyal, aztán lelkesülni rajta és lemondani a tárgyalás megítéléséről, mint kicsinyeskedésről. De vajjon a _B. Sz._ bírálója nem ismerte-e el a munka tárgyának fontosságát s vajjon nem éppen azért hibáztatta-e a tárgyalás modorát, túlságait, ellenmondásait, tévedéseit, mert méltatlanok a tárgy fontosságához s károsak éppen arra a célra nézve, amelyet a szerző el akart érni?

De Grünwald úr nemcsak kicsinyeskedéssel vádolja a _B. Szemlét_, hanem könnyelműséggel, tájékozatlansággal és nyegleséggel is. Mélyen sértve érzi magát, hogy rajza hűségét kétségbe hozta a bíráló; csodálkozik, hogy oly viszonyokról és állapotokról mert írni, amelyeket közvetlen tapasztalat útján nem ismer, amelyekkel abszolute nem foglalkozott; hibáztatja a szerkesztőt, aki ily bírálatot nem átallott kiadni s azt hiszi, hogyha egy író, aki Afrikában nem járt, valamely afrikai híres utazó könyvéről így írna, bírálatát bizonyára visszautasítanók. Grünwald úr túlozni, kicsinyleni szeret mindent s ha heve elragadja, éppen úgy elfeledi a következetességet, mint nem tud különböztetni. Mondotta-e csak egy szóval is a bíráló, hogy Grünwald úr ez vagy amaz adata azért nem való, mert ő közvetlen tapasztalat útján, vagy más forrásból máskép tudja a dolgot? Nem. A bírálatban egyetlen egy oly állítás sincs, amelyhez a Felvidék viszonyainak részletesb ismerete volna szükséges, mint amennyi a Grünwald úr könyvében is található. A bíráló a való tényállást kereste. Ezt nem lelte meg a könyvben, nem azért, mintha a szerző valótlant akarna mondani, ezzel nem is gyanúsította, hanem azért, mert modorában van annyira túlozni, hogy ahol valamit fehérnek akar feltüntetni, ott mindent fehérré, a hol feketének ott mindent feketére fest. A bíráló a munka belső ellenmondásaiból indult ki s e szempontból hozta kétségbe a rajz hűségét s így bármely afrikai híres utazó könyvét is bírálhatja oly ember is, aki sohasem járt Afrikában. Grünwald urat elragadta az izgatói hév, ahol könyvében a magyar kormány gyámoltalanságát akarta bebizonyítni, oly nyomorúltnak, tehetetlennek rajzolta a pánszláv pártot, amely egy csapással megsemmisíthető, ahol pedig a párt veszélyességét szándékozott kimutatni, oly ügyesnek, befolyásosnak és áldozatra késznek tüntette föl, hogy megsemmisítése éppen nem látszik oly könnyűnek. A párt terjedésének indokait is ily ellenmondóan magyarázza; hol tagadni, hol elismerni látszik a nemzetiségi eszmék és demokráciai intézmények hatását, sőt fennebbi nyilt levelében is egy tényt annyira általánosít, oly rózsás színben tünteti föl a dolgokat, mintha nem ő volna az, aki egész erejéből kongatja a vészharangot.

Ez ellenmondásokat hibáztatta a bíráló Grünwald úr könyvében s egyszersmind megrótta modorát, amely dúslakodik az elégedetlenségben, amelynek örömet látszik adni a zúgolódás korlátlan kiöntése, felfogását, amely az intéző férfiakban csak képtelen és tehetetlen bábokat lát, amely nem akar ismerni nehézségeket, nem törődik az akadályokkal, könnyűnek hiszi minden magában helyes gondolat kivitelét s nem veszi semmibe azt a hosszú utat, amely egy helyes eszmét, ennek a politikai intézményekben megvalósításától elválaszt. A bíráló ez állítását indokolni is igyekezett és példát hozott fel a felekezeti kérdések kényességére nézve, amelyekkel a szerző könnyen szeretne elbánni.

Mindezt Grünwald úr mellőzi válaszában s cáfolat helyett gúnyos csodálkozását fejezi ki, hogy mily furcsa bíráló a _B. Szemle_ bírálója, aki nem emel kifogást a munka alaptételei ellen, az orvosszereket is helyesli s mégis hibáztatja a munkát s éppen nem magyarázza meg azt a magasabb álláspontot, amelynek hiányát megrótta a szerzőben. Grünwald úr szerint, úgy látszik, csak a teljes méltánylat vagy a teljes hibáztatás a valódi kritika s azt a kritikát, amely a körülmények szerint hol méltányol, hol hibáztat, egészen haszontalannak hiszi. Valóban a bírálat helyeselte a munka alaptételeit és javaslatait, tudniillik, hogy a felvidéki tótságnál a nemzetiségi kérdés nem vált oly veszélyessé, mint az oláhok és rácok között, hogy elfajulásának elejét venni inkább lehet kilátásunk, hogy e célra elsősorban a közigazgatás erélyesb vezetéséről kellene intézkednünk s aztán a jövőre gondolva az elemi iskolákat és tanítóképző-intézeteket magyar szelleműekké alakítanunk át, de egyszersmind hibáztatta a felvidéki viszonyoknak zavart, egymásnak ellenmondó rajzait s azt a túlzást és szenvedélyességet, amelyet szerző egész munkáján elönt. Vajjon e két dolog ellenkezik-e egymással? A bíráló nagyrészt egyetértett a szerzővel az orvosszerekre nézve is, de hibáztatta a módot, amely szerint a szerző azokat alkalmaztatni kívánja, a részletekkel nem törődve, az akadályokat nem tekintve. Vajjon e két dolog nem összeegyeztethető-e? Vajjon nincs-e bennök kifejezve az a magasabb szempont is, amelyeket Grünwald úr teljességgel nem akar megérteni, tudniillik bizonyos tárgyilagosság, amely kiemelkedik a helyi tapasztalatok és érzelmek köréből, bizonyos behatóbb és nyugodtabb fölfogás, mely nem esik hol a pesszimizmus, hol az optimizmus zsákmányául.

Grünwald úr sokat emlegeti a reális életét, a tényleges viszonyokat, amelyekből kiindul és szánakozva tekint reánk, akiket ideológoknak tart. De nekünk úgy tetszik, hogy ő sokkal inkább ideológ, mint mi s Magyarország reális viszonyait, legalább egy pár főpontra nézve, éppen nem veszi tekintetbe. Mindnyájan óhajtjuk a rendszeresebb nemzeti politikát s a magyar állam eszméjének erősb érvényesítését, amennyiben viszonyaink közt lehetséges. De Grünwald úr szemei előtt mindig külföld leghatalmasb államai lebegnek s ami ott lehetséges, nálunk is lehetségesnek hiszi. Hajlandó oly politikát javasolni, aminőt Bismarck követ Elszászban s a vallásfelekezetek iránt is hasonló eljárást követel, de igenis kirívó egyoldalúsággal csak a protestánsokra nézve. Grünwald úr tapasztalván, hogy a felvidéki pánszlávok a protestáns autonómiát saját céljokra zsákmányolják ki, az 1791: XXVI. törvénycikket módosíttatni kívánja s fennen hirdeti, hogy mennél nagyobb veszély a protestáns autonómia az államra nézve, az állam annál nagyobb veszély a protestáns autonómiára nézve. De, habár hasonló jelenséget tapasztal a katholika egyházban is, habár elmondja, hogy a pánszláv párt befolyást gyakorol a bécsi Pazmanæumban, kezében van a primás nagyszombati tanítóképző-intézete, hogy az esztergomi és nyitrai egyházmegyék tót részeiben akadálytalanul foly a pánszláv izgatás, mindamellett nem az illető püspököt támadja meg, hanem csak a kormányt, hogy miért nem figyelmezteti őket kötelességökre s éppen nem hajlandó Bismarck-féle rendszabályokat ajánlani a katholikus püspökök irányában. Következetes politika-e ez s vajjon a protestánsok irányában annyira ki van-e merítve minden eszköz, hogy bajainkat még felekezeti viszályokkal is sokszorozzuk?

Nem akarunk Grünwald úr nyilt levelének minden pontjára válaszolni, csak a legfőbb pontokban védjük e folyóiratot és bírálóját.

Grünwald úr azt mondja, hogy mi rossz néven vettük Bittóval, Szapáryval és Tiszával való megelégedését. Ez nem áll, mi csak Andrássy torzképét nem helyeseltük. Ha csak abból ítéljük meg államférfiainkat, hogy a Felvidékre nézve mit és mit nem tettek, akkor Deák bizonyára éppen úgy eltörpül Grünwald úr szerint Bittó előtt, mint Andrássy szemben Szapáryval. De hogy Andrássy miniszterelnöksége alatt is történt valami a Felvidék érdekében, azt a Grünwald úr könyvéből is kimutathatni. A felvidéki középiskolák hazafias szellemét általában dicséri Grünwald úr is és elismeri, hogy mindjárt a magyar minisztérium megalakulásakor elmozdíttattak belőlök a pánszláv érzelmű tanárok, azt is elismeri, hogy a kiegyezkedés tette lehetővé a nemzetibb politikát s így Andrássynak e tekintetben is érdemei vannak. De Andrássy mint közös miniszter szintén befolyt arra, hogy Bécsben a föderáció felé hajló államférfiak felül ne kerekedhessenek, amit bizonyára a Felvidék érzett volna meg leginkább.

Egyébiránt mi nem védjük államférfiainknak se mult, se jelen mulasztásait a felvidéki ügyekre nézve, a közigazgatás erélyesb vezetését is óhajtjuk, de azt hisszük, hogy különbség van az erély és erőszak között, valamint a tevékenység és meggondolatlanság között is s a nehézségek megvetése nem egy legyőzésökkel. Szívesen elismerjük Grünwald úr könyve jó oldalait, méltányoljuk tehetségét és buzgó hazafiságát, sőt őszintén köszönjük, hogy a kérdést szőnyegre hozta s nagy körben figyelmet ébresztett iránta. De újra ismételjük, ha rossz néven veszi is Grünwald úr tanácsainkat, hogy bizonyos tárgyilagosság, némi nyugodtabb felfogás nem fog ártani neki, ha akár író, akár államférfiú, akár csak izgató akar is lenni. S ha Széchenyire hivatkozik, mi is ugyanezt tesszük s ajánljuk figyelmébe Széchenyinek 1842-ben az Akadémiában elmondott beszédét, amely szintén a nemzetiségi kérdésről szól s az óvatosságot és eszélyt teljességgel nem tartja ideológ kozmopolitizmusnak.

A SZERKESZTŐ JEGYZETEI VOLF GYÖRGY VÁLASZÁRA.[69]

Minden csonkítás nélkül, egész terjedelmében veszi itt az olvasó Volf úr válaszát, amelyet éppen oly gőgös önteltség és durva hang jellemez, mint majd minden polémiáját. A dolog érdemére nézve V. jegyű bírálónk bizonyára meg fogja tenni észrevételeit, ha szükségesnek látja, azonban a magunk részéről egyet-mást addig sem hagyhatunk szó nélkül.

Volf úr nagy ortológus és évek óta a legharsányabb hangon hirdeti a _Nyelvőr_ben: ne újíts, magyar, de úgy látszik, hogy más tekintetben nagy kedvelője a gyökeres újításoknak. Meg akarja változtatni nemcsak a magyar, hanem a külföldi irodalmaknak egy régi szokását, amúgy könnyedén elítélve az irodalmi névtelenséget és Schopenhauerrel gyávának, nyomorultnak, becstelennek nevezve mindenkit, aki névtelenül írt, ír és írni fog. S ez még nem elég. Úgy látszik, a polémiában is némi új szokást akar meghonosítni. Szerinte először is szükséges, hogy a polémikus dicsérgesse a maga nagy szellemi erejét, tudományát; másodszor másban némely nem teljesen szabatos kifejezést, de amelyek a dolog lényegén mit sem változtatnak, ráfogásnak, hamisításnak bélyegezzen, azonban magát följogosítva érezze a valóságos ráfogásra is; harmadszor ellenfelét folyvást bosszúállónak, személyeskedőnek, igazságtalannak, illetéktelennek nevezve, csak arról szóljon, amit fölvilágosítani vagy megcáfolhatni vél, de a sokkal számosabb és lényegesebb ellenvetésekről teljesen hallgasson s mintha azok figyelemreméltók sem volnának, packázva vesse oda: minderre nem érek rá, inkább ráhagyom, hogy neki legyen igaza. Íme, az ósdi és újító Volf kettős arca! De úgy hisszük, hogy Volf úr ortológiája minden ízetlenségével együtt hamarább válhatik a stiliszták katekizmusává, mint irodalmi újításai a kritika kodexévé.

Volf úr az irodalmi névtelenséget gyalázatos visszaélésnek tartja s azt mondja, hogy ezért mindeddig csak korlátoltságot vágtak a fejéhez, de igazi, elfogadható okot egyetlen egyet sem tudtak mondani. Nem tudjuk, hogy Volf úr mikor és hol fejtette ki elméletét a névtelenségről, de azt tudjuk, hogy a névtelenség védelmére nálunk is, másutt is sok mindent összeírtak s hoztak föl oly okokokat is, melyeket ha Volf úr bölcsesége nem fogadhat is el, de megcáfolásuk nem ellenkeznék méltóságával. De vajjon ő maga mily okokat hoz föl a névtelenség ellen? Szerinte a névtelenség mindig gyanús, a bírálók rendesen azért hallgatják el nevöket, mert az olvasó ítéletén erőszakot akarnak elkövetni vagy egyenesen nem igazat, vagy csak módjával igazat szeretnének vele valóságos és teljes mértékű igazság gyanánt elfogadtatni, vagy ha az igazságot tiszteletben tartják is, azt nem magáért, hanem valami mellékes célból szolgálják s éppen azért rejtik el nevöket, mert jól tudják, hogy szíve szándéka ítéli el az embert. Szerinte a névtelenség káros mind az irodalomra, mind az íróra nézve. Annak silányítja tartalmát, mivel gondolatok helyett pajtáskodással és személyes herce-hurcával tölti meg, ennek tompítja és sokszor megrontja erkölcsi érzékét, mivel fölmenti a személyes felelősség alól. Egyszóval a névtelenség valóságos átka az irodalomnak, mert csak a pajtáskodásnak, személyes bosszúnak s minden néven nevezendő egyéb alávalóságnak szolgál menedékül. Volf úrban a névtelenség gyűlölete valóságos mánia. Neki a névtelen bíráló hiába szolgálja a teljes igazságot, már névtelenségénél fogva gyanús és szándéka nem lehet tiszta, ellenben, aki aláírja nevét, ha nem szolgálja is az igazságot, bizalomkeltő és tiszta szándéka minden kétségen felül áll. Azt látszik hinni, hogy a hirlapirodalom és kritika minden bajának a névtelenség az oka s mihelyt aláírja nevét az író, megszűnik minden fölületesség, igazságtalanság és pajtáskodás. De vajjon van-e valami lényeges különbség a legkitűnőbb magyar kritikusok és hírlapírók aláírt és névtelen vagy álnevű dolgozatai között s ha van, a névtelenség-e ennek az oka? Kölcsey, Vörösmarty, Bajza, Erdélyi, Arany stb., gróf Dessewffy Aurél, báró Eötvös, Kemény, Deák Ferenc stb. mindnyájan írtak névtelenül vagy álnévvel s névtelen és aláírt cikkeik ész és jellem tekintetében általában véve egyértékűek. Hiába nevezi el őket Volf úr Schopenhauer szájával gyáváknak, nyomorúltaknak, becsteleneknek, e tekintetben már ítélt fölöttük az idő. S vajjon, ha a jelent tekintjük, bölcsebbé válnék-e báró Kaas Ivor, ha mindig aláírná cikkeit és dühöngőbbé-e Verhovay, ha eltitkolná nevét? Szana Tamás és Irmei Ferenc több együgyűséget írnának-e névtelenül, mint írnak nevök alatt s vajjon magának Volf úrnak fönnebb közlött és aláírt cikke, bárminő tekintetben, fölötte áll-e V. jegyű dolgozótársunk bírálatának? Azt a bűverőt, amelyet Volf úr a névaláírásnak tulajdonít, mi sehol sem tapasztaltuk.

Azonban nem akarjuk félreérteni Volf urat. Állításaiból ugyan logikaian következik mindaz, amit megcáfolni igyekeztünk, de ő tulajdonkép nem ezt akarta mondani, hanem azt, hogy mindennemű írói és kritikai fogyatkozás, tévedés, sőt bűn kifejlődésére sokkal kedvezőbb a névtelenség, mint az ellenkező, mert az írót fölmenti a személyes felelősség alól. De vajjon a névtelen cikkért, bírálatért vagy könyvért senki sem felelős-e s a szerkesztő és kiadó felelőssége sok tekintetben nem korlátozóbb, mérséklőbb-e, mint magáé az íróé? Minden szerkesztő és kiadó sokkal nehezebben ád ki névtelen, mint aláírt cikket vagy könyvet, mert ezért kevésbbé felelős, amazért pedig a felelősség egész súlya reá nehezedik. Éppen azért szerkesztő és kiadó sokkal szigorúabbak minden ily esetben, az írók pedig engedékenyebbek s könnyebben állnak reá módosításokra, sőt kihagyásokra is. Mindez a névtelenség természetes következménye, amelyet Volf úr éppen nem vesz tekintetbe. Éppen azért, ha a névtelenséget elítéljük, vagy éppen törvénnyel tiltjuk, elegendő ok nélkül korlátoljuk a vélemény szabadságát. Nemcsak arra van jogunk, hogy gondolatainkat, véleményünket szabadon közöljük, hanem arra is, hogy oly módon és alakban közöljük, ami természetünknek, ízlésünknek és körülményeinknek leginkább megfelel. Azt, aki névtelenül akar írni, ugyan miért korlátolja az állam és társadalom, midőn sértett érdekeiért mindig feleletre vonhatja a szerkesztőt és kiadót, akik az íróért teljes felelősséget vállaltak? Az írók részint azért írnak névtelenül vagy álnév alatt, mert nem bíznak eléggé magokban, félnek a szégyentől, bár néha váratlan nagy sikert vívnak ki, részint pedig azért, mert mint politikai cikkírók és kritikusok, természetök miatt vagy állásuk és körülményeiknél fogva nem akarják magokat kellemetlenségnek, bajnak vagy éppen veszélynek kitenni. Már Bajza megmondotta, hogy vannak éles, mélyítéletű, nagy tudományú emberek, de mindemellett is tartózkodók, félénkek, néha pedig túlságig szerények, kiktől önszemélyökben vagy nem hallhatni semminemű ítéletet, mert hallgatnak inkább, hogysem valakivel összeütközzenek vagy legalább való, őszinte ítéletet nem. S vajjon az ily férfiaktól Schopenhauernek Rousseautól kölcsönzött paradoxonai kedvéért megfosszuk-e az irodalmat? S ha a névtelenség elítélésével el tudnánk is nyomni némely léha és nem tiszta forrású cikket, nem nyomnánk-e el komoly és nemes törekvéseket is? De mit használna az elnyomás, midőn az aláírt léha és rosszakaratú cikkekben azután sem volna hiány? Volf úr szűk ajtót akar nyitni a komoly és nemes törekvésű íróknak, ellenben tág kaput tár a léháknak és rosszakaratúaknak, akik rendesen tolakodók és szemérmetlenek. Minden korban írtak névtelen vagy álnevű könyveket, cikkeket, kritikákat s írni fognak ezután is s ami a dolgok kényszerűségéből foly, azon nem vehet erőt semminemű filozófusi önkény vagy rossz kedv szülte szofizma.

Volf úr el akarná hitetni velünk, hogy az összes külföldi, sőt a magyar irodalom is elítéli a névtelenséget s kiírtására törekszik. Ez éppen nem áll. Az írók most is, mint régen tetszésök szerint névvel vagy névtelenül írnak s a kiadók és szerkesztők nem igen hajlandók, saját érdekök ellen, elvkérdéssé fújni föl e kérdést. A magyar irodalomban most is éppen oly divatos a névtelenség vagy álnevűség, mint ezelőtt negyven évvel s csak egyetlen folyóiratot tudunk, amely elvül látszott kitűzni a névtelenség kiküszöbölését. Ez a _Nyelvőr_, de amidőn kénytelen volt vele, mégis közlött álnevű cikket, sőt újabban nem retten vissza a névtelen cikkek közlésétől sem s így Volf úr saját fészkét gyalázza meg, midőn a névtelenségre a becstelenség bélyegét akarja sütni. Angolországban mindig szokásos volt a politikai cikkek, röpiratok, tudományos és irodalmi bírálatok névtelen írása s bizonyítja, hogy a névtelenség éppen nincs szoros kapcsolatban a sajtószabadság és nyilvánosság kérdésével. Angolország sajtója és alkotmánya régóta a legszabadabb s írói mégis folyvást gyakorolják a névtelenség jogát. Volf úr fölhozza, hogy az _Academy_ és _Fortnightly Review_ mindig megnevezik közleményeik íróit. Senki sem tiltja, ha az íróknak úgy tetszik. De a _Times_on kezdve a legjelentéktelenebb napilapig nem névtelenek-e az angol politikai cikkek? S a szemlék, magazinok, hetilapok legtöbbjében nem találunk-e névtelen közleményeket s a legrégibb és legtekintélyesebb angol szemle az _Edinburgh Review_ minden közleménye nem névtelen-e? A német irodalomról Volf úr azt jegyzi meg: mindenki tudja, hogy itt a kritikusok mindig megnevezik magokat s elég a _Jenaer Literaturzeitungra_ hivatkoznia. Óhajtjuk, hogy Volf úr nyelvtörténeti adatai biztosabbak legyenek, mint az irodalomtörténetiek. Ott a _Literarisches Centralblatt_ s még egy csoport irodalmi és kritikai lap, szemle, melyek számos névtelen bírálatokat közölnek; a német politikai lapok mellékletei és tárcái szintén telvék névtelen cikkekkel. Franciaországban törvény tiltja a névtelenséget, de, ha jól emlékszünk, e törvény III. Napoleon önkényének szüleménye, aki nem elégedett meg a kiadóval és szerkesztővel s az írón is bosszút akart állani. De azért álnevű könyvek és cikkek itt is jelentek meg s olykor nem a szerzők írták alá cikkeiket, hanem oly írók, akik a felelősséget elvállalni készek voltak. Minden rendszabály, amely az irodalom és zsurnalisztika természetével ellenkezik, eredménytelen és megbosszulja magát.

Szint ily alaptalanok Volf úrnak azon vádjai is, melyekben V. jegyű bírálónkat ráfogással, hamisítással igyekszik megbélyegezni. Volf úr a _Nyelvemléktár_ IV. kötete előszavában ezt írja az _Érdy-kódex_ szerzőjéről: «Egy pár adatból azt következtetem, hogy déli Magyarországban élhetett vagy talán oda való volt. Ilyen az, hogy Prologusában Szlavóniát közel helyhezi s a szlavón vallásos irodalmat különösen kiemeli. Ilyen továbbá az is, hogy a _szerencse_ szó néha éppen úgy, mint déli íróinknál mindig _szerencsa_ alakban fordul elő. Ilyen végre még az, hogy egy helyen a _kutya_ szót gunyhó értelemben használja, amit csak valamely délszláv dialektusból sajátíthatott el, mert az éjszakiakban e szó tudtommal nincs meg; a déliek közül magam az illyrből ismerem». Bírálónk e helyre ezt jegyzi meg: «Nyelvészeti ismerete is hiányos lehet annak, ki a IV. kötet előszavában azért gondolja délvidéki írónak az _Érdy-kódex_ íróját, mert _szerencse_ mint mondja, déli íróinknál általában mindig _szerencsa_ alakban fordul elő. Ha az Akadémia nagy szótárába tekint, megtanulja, hogy ez alak Ilosvainál s Szalay 400 levelében is található. Azt pedig tartozott volna tudni, hogy Tinódinál és Illésházynál is megvan. Ezeket pedig déli íróknak nem nevezheti».

Volf úr ezért nagy zajt üt, ráfogást, hamisítást emleget, mert ő nemcsak a _szerencsa_ szóból következtette az _Érdy-kódex_ írójának déli származását, hanem két más körülményből is s ezeket bírálónk mellőzte. De vajjon megtámadta-e a bíráló Volf úrnak két más bizonyítékát, nemcsak e harmadikat hibáztatta-e s nemcsak e harmadikból következtette-e nyelvészeti ismerete hiányos voltát? Megengedem, hogy bírálónk szabatosabban szól vala, ha így ír: Volf úr azért _is_ gondolja déli írónak stb., de az is, ahogy írt, a dolog lényegén mit sem változtat s Volf úrnak éppen nincs joga ráfogást, hamisítást emlegetni.

A második ráfogás, hamisítás a következő volna: Volf úr a _Nyelvemléktár_nak ugyancsak IV. kötete előszavát így végzi be: «Több (hiba) nem igen lehet, mert a kész nyomtatványt még egyszer gondosan betűről-betűre összevetettem az eredetivel. Kérem az olvasót, hogy a kijelölteket használat előtt kijavítani s a netalán észre nem vetteket elnézni szíveskedjék». Bírálónk bővebben kiterjeszkedvén a másolási és sajtóhibákra s különösen megróván azt az eljárást, hogy előbb kinyomatták az első kötetet a Gévay és Jászay másolatai után s csak akkor jutott eszökbe meghozatni az eredetit, így folytatja fejtegetését: «Volf úr a IV. kötet vége felé egész fideliter mondja: több (hiba) nem igen lehet, azután kéri az olvasót, hogy az észre nem vetteket igazítsa ki. Ez kissé nevetséges dolog. Ugyan kérem, miből, micsoda hozzávetéssel igazítsuk ki stb». Volf úr egész méltatlankodva kiált föl: «Az van-e itt mondva, amit a bíráló mondat velem vagy más? És ha más, mit gondoljunk a bírálóról? Nem szándékos hamisítás-e az, ami itt elkövetett?» Bizony nem szándékos hamisítás, sőt szándéktalan sem. Lehet-e valamely másolási vagy sajtóhibát elnézni, ha észre nem vettük s ha észre vettük, nem igyekszünk-e kiigazítani? A bírálónak, Volf úr kérése logikai következményeit kivonva, joga van fölkiáltani: a Volf úr által észre nem vett hibákat miből, honnan, micsoda hozzávetéssel igazítsuk ki?

Jól mondja bírálónk Volfról, hogy nem gondol a kicsiségekkel, ha akarja, de a kicsiségekből nagy dolgot tud csinálni, ha akarja. Íme, kicsiségből mily hamar tud nagy ráfogást, hamisítást fölfújni s mily kicsibe veszi azt, ha maga úgy mellékesen valóságos ráfogást követ el. Válaszában több helyt fitymálón emlegeti bírólónk ítélőtehetségét s a többek közt azt jegyzi meg róla: «Hogy a bíráló írás- és hangtani nézeteket akar a kódexekből elvonatni (198. l.) és mégis úgy szeretné kiadatni, ahogy a _Régi költők tára_ van kiadva (190. l.), tehát a mai ortográfiával, az mutatja, hogy maga sem tudja, mit akar». Bírálónk sehol egy szóval sem hibáztatja a kódexeknek eredeti ortográfiával való kiadását, sőt az ortográfia kérdését föl sem hozza. Amire Volf úr hivatkozik, az egészen mást jelent. Bírálónk azt hibáztatja, hogy a _Nyelvemléktár_ kódexeinknek csak foto- vagy inkább telegráfja, amely közli a megértett és meg nem értett szókat és sorokat, értelmező, magyarázó jegyzetek, szótár stb. nélkül és amaz idézett helyen azon csodálkozik, hogy a Nyelvtudományi Bizottság ezt így akarta vagy eltűrte, holott Sziládyval nem így adatta ki a költőket, hanem _értelmező, magyarázó jegyzetekkel, szómutatóval_ stb. Amint Volf úr fölfogja bírálónk hibáztatását, kétszer is ismételve, az már a dolog lényegébe vág s valóságos ráfogás.