Part 24

Ily módon Szarvas a szók igen nagy tömegétől akarta megfosztani nyelvünket, azonban érezte, hogy az így támadt ürt valahogy be kell tölteni s ha nem akarunk kevert nyelven írni, a rossz új szókat helyesebbekkel kell pótolni. Megkezdette a pótlást, de amily gyors és leleményes tevékenységet fejtett ki a rombolásban, oly lassú és tehetetlen volt az alkotásban. Az ortológok egész tábora éveken át fáradozott a pótlás nagy munkájában, de bizony csekély eredménnyel s így kénytelenek voltak visszafanyalodni az üldözött rossz új szókhoz. Ekkor azzal vigasztalták magokat, hogy csak addig élnek velök, míg az idő folyamán pótolhatják. De maig sem pótolták s nincs valami furcsább, mint az, midőn ortológjaink szidják a nyelvújítást, de használják szavait. Íme a tanáregyesület, mely emelte és leleplezte Szarvas szobrát, közgyűlése programmjában ily Szarvastól kiátkozott szókat is használ: _elnök, titkár, tanár, keret_.

A tanár és hirlapíró urak egy kissé őszintébbek és szerényebbek lehetnének. Az a nagyhangú dicsekvés nem mutat jó ízlésre. A mai magyar nyelv nem Szarvas Gábor nyelve, hanem a magyar nemzeté, mely századokon át fejlődött s melyen Kazinczy és társai kiirthatatlan nyomokat hagytak. A nyelvújítás tévedései mellett is nagy mozgalom volt nemcsak nyelvi és irodalmi, hanem társadalmi és politikai tekintetben is. Semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy új ellenségei akaratlanul is hatása alatt vannak s kénytelenek szavait használni.

A PETŐFI-HÁZ.[87]

Ezelőtt másfél évvel, a Petőfi-ünnepélyek idejében, valaki a Petőfi-Társaság tagjai közül, talán éppen maga az alelnök, azt indítványozta, hogy a fővárosban egy házat kellene szerezni vagy építeni közköltségen, mely a Petőfi-ház nevét viselné, hol a Petőfi-ereklyék őriztetnének s a Petőfi-Társaság ülései tartatnának; sőt más szépirodalmi társaságok ülései is: egyszóval e ház a szépirodalom háza lenne, mint a tudományé az Akadémia palotája. Az indítvány visszhangra talált a sajtóban. Senki sem vizsgálta a szükségét és kivihetőségét. A Petőfi-Társaság gyüjtőíveket bocsátott ki s adakozásra szólította föl a közönséget. Azonban az adakozás gyéren folyt s mindenki beláthatta, hogy ily módon bajosan fog fölépülni a Petőfi-ház. Belátta ezt maga a társaság is s amint a lapokban olvassuk, küldöttséget indított mind a kormányhoz, mind a városhoz segély kieszközlése végett.

Nemzeti kegyeletre hivatkozott az indítvány, nemzeti kegyelet ösztönözte az adakozókat. De vajjon van-e szüksége Petőfi emlékének ilynemű kegyeletre? Petőfinek két szobrot emelt a nemzet: egyet a fővárosban, hol élt, mást Segesvárott, melynek közelében elesett. Ily kegyeletes kitüntetésben még egyetlen magyar költő sem részesült. E mellett Petőfi művei újabb meg újabb kiadásban jelennek meg, mindenki veszi, olvassa s énekli dalait. Az ily kegyelet legszebb koszorúja a költő emlékének. Nekünk úgy tetszik, hogy nem Petőfinek, hanem a Petőfi-Társaságnak van szüksége ily kegyeletes házra, hol kényelmesen elhelyezkedjék s a magyar szépirodalom vezérszerepét kísérelje meg játszani, amelyre nem igen látszik hivatottnak.

A kegyeletnek az a módja, melyet a Petőfi-Társaság a Petőfi-házzal akar elérni, éppen nem szokásos Európában. Arra van példa, hogy egy-egy nagy költő házát hol élt és meghalt, az állam, város vagy község fönntartja s odahelyezi ereklyéit; így keletkezett Shakespeare- és Goethe-ház, de azt nem igen hallottuk, hogy valamely nagy író emlékére ház épüljön. Jut-e eszébe az olasznak, hogy Rómában Dante-házat, a németnek, hogy Berlinben Goethe- vagy Schiller-házat, az angolnak, hogy Londonban Shakespeare-házat, a franciának, hogy Hugo Viktor-házat emeljen? Bizonyára nem. Miért akarnánk hát mi Petőfi-házat építeni vagy venni kegyeletes emlékül? Hiszen a Petőfi-ereklyék legbecsesebbjei, kéziratai a Nemzeti Múzeum birtokában vannak, ha van más egyéb is, azt is szívesen veszi a Múzeum s akár egy Petőfi-szobát rendezhet be. Mire ennek egy egész palota? Vagy mi túl akarunk tenni más nemzeteken, megmutatva, hogy csak mi tudjuk becsülni költőinket. Fölösleges gond, hivságos lelkesedés!

De ha a Petőfi emlékének kegyelete nem kívánja meg a Petőfi-ház építését, nem kívánják meg vagy legalább nem teszik-e óhajtandóvá a Petőfi-Társaság nagy érdemei a multban s remélhető nagy szolgálatai a jövőben? – kérdheti valaki a Petőfi-ház pártolói közül. Amíg erre felelnénk, jó lesz visszapillantanunk a Petőfi-Társaság alakulásának körülményeire.

A Petőfi-Társaság ezelőtt mintegy huszonöt évvel alakult meg, mint a Kisfaludy-Társaság versenytársa. Némely írók panaszkodtak a Kisfaludy-Társaságra, hogy nem ad ki elég eredeti művet, mert a műfordításokat éppen nem mellőzi, továbbá tiszteletdíjat sem fizet eleget, mert egy kiadótársulattal van szerződése s így az üzleti nyereség jelentékeny része annak a zsebébe foly. Ezért szükség volna egy oly társaságot alapítani, mely csak eredeti művet ad ki s nem szerződik semmi kiadótársulattal vagy könyvárussal, maga vezeti az üzletet s a nyereséget az íróknak juttatja. Az ily alapon indult Petőfi-Társaság csakhamar megkezdte kiadványait, de sehogysem boldogult velök. A vége az lett, hogy se pénz, se posztó. E miatt a társaság visszavonult mindennemű kiadástól. Jelenleg nem is ad ki semmit, csak ünnepélyes ülései programmját.

A másik ok, mely a Petőfi-Társaságot létrehozta, az a körülmény volt, hogy a Kisfaludy-Társaság tagjai megválasztásában egy kissé válogatósnak mutatkozott. A fiatal, sőt az idősb írók közül sem választott meg olyanokat, akiknek munkásságát nem találta elég komolynak. Az elégedetlenség, különösen a fiatal írók táborában meglehetősen nagy volt s a tásaságot nem egyszer erősen megtámadták. Hangoztatni kezdették, hogy szükség volna egy oly társaságra, mely buzdítná a fiatal írókat taggá választással és műveik kiadásával. De a Petőfi-Társaság e második létoka is mindinkább veszti jelentőségét. Néhány év óta a Kisfaludy-Társaság alább szállította színvonalát, megválaszt tagjául nem egy oly írót, kit régebben meg nem választott volna, sőt újabban a Petőfi-Társaság tagjai, akik egyszersmind a Kisfaludy-Társaság tagjai is, döntőleg kezdenek befolyni a Kisfaludy-Társaság ügyeibe, nemsokára fölöslegessé teszik saját társaságukat, ami nem igen fog a Kisfaludy-Társaság javára és dicsőségére szolgálni.

De talán a Petőfi-Társaság a Petőfi életrajza megírásában vagy a reá vonatkozó adatok összegyüjtésében s tisztázásában és munkái esztétikai méltatásában fejtett ki nagy munkásságot? Bizony jó lélekkel ezt sem mondhatni. E tekintetben igen keveset tett; éppen a Kisfaludy-Társaság igyekezett ebbeli mulasztását pótolni, ha többet nem, legalább kiadott egy három kötetes munkát, mely tisztázni törekedett a Petőfi életére vonatkozó adatokat s mindeddig legjobb életrajza Petőfinek. Másutt valamely nagy író nevét viselő társaságok azt tartják legfőbb föladatuknak, hogy összegyüjtenek mindennemű adatot az író életére nézve, kutatják és kiadják levelezéseit, lappangó műveit s tanulmányokban világítják meg összes munkásságát. A Petőfi-Társaság megelégszik Petőfi nagy neve hangoztatásával s azokkal a nagy, rímes és rímtelen frázisokkal, melyekkel koronként megtiszteli emlékét.

Azt a kérést, melyet a Petőfi-Társaság elébb a közönséghez s most a kormányhoz és a fővároshoz intéz, semmi sem igazolja. Régibb és nagyobb érdemű irodalmi és tudományos társaságoknak, minők a Kisfaludy-, természettudományi és történelmi társaságok, eszökbe sem jut ily kéréssel előállani, pedig inkább hivatkozhatnának multjokra. Megelégszenek azzal, amit munkásságukkal összeszereznek s legkevésbbé házra van szükségök a kormány vagy város kegyelméből. Ott van az Akadémia, mely örömest kölcsönzi oda termeit az irodalmi társaságoknak ülések tartására s bizonyára a Petőfi-Társaság képzelt háza nem lenne oly alkalmas ülésekre, mint az Akadémia két szép terme. Azonban némely szépirodalmi író, hogy orvosi műszóval éljünk, az önérzet túltengésében szenved s nem csoda, ha az elragad egy egész társaságra is. S éppen most kérni segélyt kormánytól és várostól, mikor a pénzügyi viszonyok oly kedvezőtlenek! Hiszi-e a Petőfi-Társaság, hogy a főváros sietni fog áldozatot hozni a fölösleges Petőfi-háznak, súlyos pénzügyi bajai közepett? Fölteszi-e a kultuszminiszterről, hogy megfeledkezve felelősségéről, segélyezni fogja a sehogy sem igazolható Petőfi-ház fölépítését, midőn tárcája legszükségesebb kiadásaira sincs elég pénze?

Föltünő s éppen nem örvendetes jelenség közéletünkben, hogy egyesek és testületek mennyire az államra akarnak támaszkodni, mennyire igénybe veszik pénzerejét. Hát senki sem képes magán segíteni, mindenütt az állam segítsen s a Petőfi-házat is ő építse föl? Szó ami szó; a Petőfi-Társaságnak nem annyira házra van szüksége, mint inkább komoly munkára, költői ihletre és egy kis önbírálatra.

GIROFLÉ ÉS GIROFLA.[88]

Regény két kötetben. Írta Ambrus Zoltán. Budapest, 1901. Singer és Wolfner.

E könyv nem felel meg egészen címének. A benne szereplő két színésznő nem sokat hasonlít a _Giroflé és Girofla_ hősnőihez, maga a mű pedig inkább beszély, mint regény. A szerző ugyan igyekszik regénnyé kinyujtani könyvét, amennyiben fölösleges személyeket is léptet föl, részletesen rajzol ott is, ahol nem kellene, de mindez csak külsőleg, nem bensőleg izmosítja a regényt. Jellemző az egész műalkotásra nézve, hogy a szerző a bonyodalom legérdekesebb pontján eltünteti főszemélyeit és sorsukról csak másoktól hallunk némi száraz adatokat.

A mű meséje egyszerű, éppen nem bonyodalmas s ezt nem hibáztatáskép mondjuk. Lehet igen egyszerű meséből is igen érdekes regényt írni, ha a lelki állapotok és társadalmi viszonyok rajza beható és eleven s jól be tud olvadni a bonyodalom fejlődésébe. Mindez e regényben nagyrészt hiányzik. A szerző elég jól tud elbeszélni, egy pár sikerült rajzot is nyujt, de leleménye szegényes, a részek közt nincs arány s a bevégzés elhibázott. Úgy látszik, a szerzőnek nem volt elég ideje megérlelni regénye alapeszméjét és tervét s a kidolgozásra is kevés gondot fordított. A rögtönzés nyomai látszanak rajta; hirlapi cikket lehet rögtönözni, de hosszabb költői művet bajosan.

A regény hőse Vidovics Feri, egy ifjú bácskai földesúr, gavallérember, aki pártolja a színészetet, szeret udvarolni a színésznőknek s általában nagy szerepet játszik egy bácskai város társaséletében; sem elég típus, sem elég egyén, de van benne egy pár jól eltalált vonás. Beleszeret egy fiatal kezdő színésznőbe, Mirába, aki ikernővérével, Lolával, éppen akkor lép föl a Vidovics városa színpadán. Mira is szereti udvarlóját elébb titkon, aztán elég nyiltan is. Azonban Vidovics visszariad attól, hogy Mirát akár nőül vegye, akár pedig szeretőjévé tegye. Küzdelme önmagával, lelkiismeretével a regénynek legsikerültebb része mind tartalomra, mind formára nézve s tanusítja a szerző nem mindennapi tehetségét. Végre a színésztársaság elhagyja a várost, a két szerelmes megválik egymástól, hónapokig nem látják egymást, levelet sem írnak egymásnak. Vidovics szenvedélyét a távolság csak fokozza, látnia kell őt, találkozni vele és fölkeresi azt a vidéki várost, ahol a színésztársaság tartózkodik. Csakugyan találkoznak és Vidovics elszökteti a leányt.

Itt aztán a szerző megszakítja elbeszélése folyamát s nem rajzolja tovább a fejleményeket. De szerencsénkre egyik bácskai nőt egy Párizsban élő barátnője értesíti a szeretők sorsáról. Így megtudjuk mi is, hogy Vidovics Párizsban a Madelaine-templomban oltárhoz vezette Mirát, hogy a házasságot egy fiúgyermek születése előzte meg, aki igen hasonlít anyjához. Vidovics bácskai ismerősei csodálkozva hallják e hírt s azt jegyzik meg reá: biz’ ezt korább is megtehette volna. Ezt mondhatták a bácskaiak, akik nem ismerték Vidovics küzdelmét, de mi nem mondhatjuk, akiket a szerző beavatott szilárd elhatározásába, hogy se szeretőjévé nem teszi Mirát, se nőül nem veszi. S éppen az lett volna a regény föladata, hogy rajzolja azt a lelki átalakulást, melyen Vidovics átment a próbaházasságtól a valóságos házasságig. De úgy látszik, ezt a szerző vagy nehéznek tartotta, vagy az ívek túlhaladták volna a kiszabott terjedelmet s ideje volt bevégezni a regényt.

S ezzel mi is befejezhetnők rövid bírálatunkat, de legalább egy pár szóval sajnálatunkat kell kifejeznünk, hogy a szépirodalmi írók is kezdik követni némely hirlap helyesírását. Ambrus is az _a ki_-t, _a mi_-t egy szónak írja. Olvasta-e Arany Jánosnak erről a kérdésről írt rövid értekezését, amelyet összes munkái közt is megtalálhatni? Olvassa el s meg fog győződni, hogy az Akakiak Arany fejtegetéseit mindeddig nem tudták megcáfolni. E mellett Ambrus a meg nem magyarosodott idegen szókat is magyarosan írja. Vagy ez talán nem az ő, hanem a Singer- és Wolfner-cég hivatalos helyesírása, mint a Légrády-cégé a puszta _c_? De van még egyéb is, ami megbotránkoztatja az embert Ambrus nyelvében: ott is, ahol szabatos magyar kifejezéssel élhetne, örömest használ nem egyszer idegen szót. Például: «_apró passioi_» elárulták (_szenvedélyei_ helyett); Orlovszky herceg nem éppen tündér _szoarejá_ban (estély helyett); az egész világ _gracia_ját (kegye helyett); a gyémánt-_collier_ (nyaklánc helyett) stb. Ha a szépirodalmi írók sem törekesznek nyelvtisztaságra, ugyan kiktől várjuk azt?

POGÁNYOK.[89]

Regény. Írta Herczeg Ferenc. Budapest, 1902. Singer és Wolfner kiadása.

Regényirodalmunk a mult, a történelem felé kezd fordulni, amelyet néhány évtized óta egészen elhanyagolt; csak a jelennel foglalkozott, csak onnan vette tárgyait, hőseit s mintegy szakított azzal a műfajjal, melyet Jósika kezdeményezett s Eötvös és Kemény annyi jeles művekkel folytattak. Íme Herczeg, a jelen élet rajzolója, egy történelmi regénnyel lép föl, még pedig a magyar történelem legrégibb korszakából, melyet eddig csak eposzíróink mertek rajzolni. Vajjon e téren fog-e annyi sikert aratni, mint a jelen életből vett műveiben? Vajjon a költői leleményt kellő fokon tudja-e összeolvasztani a korrajzzal? Valóban, a történelmi regény lényegét a korrajz s a költői lelemény összeolvadása teszi, vagyis a művészeti cél s a történelmi igazság együttes szolgálata. Ezért a költőnek bizonyos szabadságai vannak szemben a történelmi hűséggel; vehet föl költött személyeket és eseményeket is, de ezekben is a kort kell rajzolnia, csoportokban, egyénekben, viszonyokban és összeütközésekben tüntetve föl a kor eszméit és szenvedélyeit.

E szempontokból tekintve Herczeg regényét, nem mondhatjuk azt sikerültnek. A regény tárgya a Szent István halálát követő korból van véve. Abban az időben játszik, midőn Péter király második királysága utolsó napjait éli, Vatha kitűzi a lázadás zászlaját, Endre és Leventa bújdosásukból visszatérve, a mozgalom élére állanak. Azonban mihelyt győzött a forradalom, Endre megkoronáztatta magát s a keresztyén vallást és Szent István állami intézményeit visszaállította s ezt annyival inkább tehette, mert a forradalmat jórészt az idegen uralom idézte elé. E kort rajzolva tág tere nyílik az írónak a pogány és keresztyén vallás, a régi és újkori intézmények küzdelmét föltüntetni s egyszersmind sejtetni a keresztyén és nyugati szellem végleges győzelmét. Mindezt meglehetős könnyeden veszi Herczeg. Vatha, a pogányság vezére, továbbá Béla és Leventa csak a regény végén jelennek meg; a küzdelmek inkább csak érintve vannak, semmint a regény cselekvényébe forrasztva.

Baj az is, hogy a regény nem az egész magyar nép mozgalmát rajzolja, hanem csak egy kis töredékét, a bessenyőkét, kiknek egy része a honfoglaláskor a magyarokhoz csatlakozott. Hőse Alpár, a bessenyő Thonuzóba fia, ki keresztyénné lett, papnak nevelték, visszavágyik a pusztára s erős benső küzdelem után a pogány bessenyők vezére lesz és Vathához csatlakozik. A bessenyő táborban játszik a cselekvény nagy része. Innen van aztán, hogy a szerző a magyar pogányok szokásai-, vallásos szertartásairól nem tájékozza az olvasót. Föltűnő, mily kevéssé ismeri vagy használja a magyar mythologiai hagyományokat; beszél Holdistenről, Holdlányokról, Göncölistenről, Vadleányokról és Éjasszonyokról, Fuvó királyról, a Szélanya fiáról; említi a Rétszagoló, Kulancs, Szilkehordó és Vérszemű csillagokat; elmondja, hogy a tölgyfa, mint szent fa, tiszteletben részesül stb. Honnan vette mindezt? Talán a bessenyő hagyományokból, ha ugyan ilyenek vannak.

Bizonyára nehéz föladat a pogány magyarság vallásának és társadalmi viszonyainak rajza. Kevés adatunk van rólok, de mégis van annyi, hogy néhány fővonással megeleveníthessük. Íme, példa reá Arany, aki a _Buda halálá_ban a húnok vallását és társadalmát, mint őseinkét, magyar hagyományok alapján rajzolja. Ez úton indulhatott volna Herczeg is, de nem indult. Elvétve, csak egy pár helyt találunk ily törekvést. Midőn a szerző a bessenyő táborban az előkelők lakomáját írja le, a regössel az ó-székely balladák modorát és ritmusát szólaltaja meg. Az elénekelt költemények ugyan nem valami kitűnőek, de a törekvés méltánylást érdemel. A történelmi regényt a korrajz gondja még nem teszi, ne is tegye archeológiai repertoriummá vagy történelmi aprólékoskodássá. A korrajznak csak a költői lelemény emelését kell szolgálnia, mert a főcél, mint minden költői műben, az esztétikai hatás. S vajjon e tekintetben sikerült-e a regény? A cselekvény bonyodalma, a jellemrajz ereje kárpótolja-e, feledteti-e a korrajz hiányát? Sajnálattal kell megjegyeznünk, hogy nem igen.

A regény meséje inkább események tarka sorozata, mint költői cselekvény, melynek főszemélyei fölkeltik érdeklődésünket, bonyodalma gyönyörködtet és katasztrófája meghat. A mű hőse Alpár, Thonuzóba fia, aki csak eleinte érdekelheti az olvasót, azután mind politikai pályája, mind szerelmi története meglehetős érdektelen. Elhagyva a keresztyénséget s a pogány bessenyők élére állva, a Dunántúlra megy s Vatha seregéhez csatlakozik. Hősiesen küzd ugyan, de semmi tekintetben nem foly be a forradalom politikai bonyodalmaira. Endre megkoronázása, Leventa halála után visszatér a Maros partjaira és végre kibújdosik seregével a nem magyarországi bessenyőkhöz, akik Bizánc ostromára készülnek. Ezzel bevégződhetnék a regény, de a szerző jegyzet címén még egy pár lapot csatol hozzá, melyekben beszámol a regényben szereplők további sorsáról. «Alpár sorsa, úgymond, összeforrt a nagy bessenyőkével, neve pedig végleg elmerült a nagy háborúk viharos hullámaiba.» Ez lehet történelmi, de semmi tekintetben sem költői eljárás. Szerelmi története valamivel érdekesebb, de ez sem kelt valódi költői érdeket. Az ember azt hinné, hogy a keresztyénből lett pogány könnyen bele fog szeretni Seruzádba, a bessenyő fejedelemnőbe, aki tárt karokkal fogadja s tüntetően elárulja hozzá való vonzódását. De Alpár érzéketlen iránta; ő már szeret és titkon egy a görög udvarban nevekedett leányt, Zenóbiát, a maros-vári ispánnénak első férjétől való gyermekét, akit Konstantinápolyból hazatértekor még mint pap ő kísért Maros-Várra. Szerelme szótlan, néma; csak titkon szereti és védi minden ellen; kétszer menti meg életét, de semminemű szorosabb viszony nem fejlődik köztök s így nem is hathat a bonyodalomra. A hallgatag bessenyő vezér csak a regény végén nyilatkozik, ezt suttogva fülébe: «Asszonnyá teszlek vezéri sátramban!» Zenóbia, ki a forradalmi harc alatt a görög apácák kolostorában talált menhelyet s ott fölvette az apácafátyolt, kétségbeesve tördelte kezeit és így szólt: «Hát testem és lelkem nem a Boldogasszonyé-e?»

Íme, egy erős összeütközés magva, amelyből semmi sem fejlődik ki, mert Zenóbia, amikor visszatér Maros-Várba s a vidéken egy görög apácakolostort látogat meg, Seruzád ösztönzésére azt a bessenyők földúlják s a szegény leány odavész. Ezalatt Alpár is hazakerül s némely jelekből sejtvén a szomorú eseményt, szíve nagy fájdalmában így fohászkodik: «Jézus Krisztus, hozzád fohászkodom. Te tudsz csodát tenni, hát tégy csodát; tedd meg nem történtté, ami megtörtént. Itt vagyok, láss a szívembe. Vesd ki belőle mindazt, mi nem kedves előtted. Ne viaskodjál velem. Uram, ne viaskodjál. Hiszen te Isten vagy, énnekem pedig nincs erőm, akaratom. Te is Boldogasszony, te Gellért úr, ti mind könyörüljetek rajtam!» Az imádság nem használ, a szomorú hír csakugyan való; ekkor Alpár elűzi táborából Seruzádot, útnak indul seregével a nagy bessenyőkhöz. Seruzád lóháton távolról követi a vezért s egy sziklacsúcson a mélységbe veti magát. Az ember azt várná, s a korrajzba is éppen beillenék, hogy a megtört szívű Alpár ismét keresztyén lesz, kolostorba vonul, annyival inkább, mert néhány lappal ez esemény leírása előtt a szerző ekkép nyilatkozik: «A pogányság elvesztette csatáját már akkor, mikor még csak kantározott. Mert ők azért fegyverkeztek, hogy testeket öljenek, a hatalmas ellenség azonban nem a testekben, hanem a lelkekben lakozik; az erős hit ellen nem lehet kopjával harcolni, csak még erősebb hittel. Nekik pedig nincs hitök. Alpár, de bizonyára Vatha is régen nem tudtak már hinni a táltosok és javasasszonyok együgyű babonáiban; tették magokat, mintha hinnének, erőlködtek, hogy higyjenek, de nem tudtak.» E néhány vonásból is kitűnik, hogy Alpár jellemrajza, a rája épített cselekvény teljesen elhibázott; sikerültebbek a regény mellékalakjai s néhány érdekesen megírt epizód, de egy-egy részlet nem kárpótlás az egészért.

Még a regény nyelvére és helyesírására teszünk egy pár megjegyzést. Herczeg régebben a _Budapesti Hirlap_ dolgozótársa levén, reá ragadt valami e lap nyelvi és helyesírási különösségeiből. Ő is _láthatár_ helyett _szemhatárt_ ír; e helyett hogy _meg voltak lepve, meglepődtek;_ az _udvaronc_ neki _udvaros_, bár egy lappal előbb a _kegyenc_ szót használja _kedvelt_ helyett; ezeket a _ki_, a _mely_, a _mi_, a _hol_ egy szónak rántja össze, Arany János bosszúságára és Wlassics Gyula örömére. Saját nevében a _cz_-t kétféleképpen írja: Her_cz_eg és Feren_c_. De miért tenni mindezért őt felelőssé, midőn annyi más is teszi s ő nem hiába az _Új Idők_ szerkesztője?

JEGYZETEK.

Rövidítések: _Bp. H. = Budapesti Hirlap; Bp. Sz. = Budapesti Szemle; Sz. F. = Szépirodalmi Figyelő._

=Irodalmi élet.= A Szilágyi Sándor szerkesztette _Pesti Röpívek_ irodalmi szemléjének beköszöntő cikke. Az _Irodalmi élet_ összefoglaló címe alatt Gyulai – mint rovatvezető – öt bírálatot írt, valamennyit névtelenül, de nem egyszersmind jelzés nélkül. A cikkek előtt egy nyilas silhouetteje látható, s hogy e jegy mögött Gyulai lappang, annak igazolására – a tárgyi vonatkozásokat (pl. az írói tulajdonjog tiszteletbentartásának éber gondja), későbbi cikkeiben megismétlődő idézeteit, kedvelt szóhasználatait stb. nem tekintve – elég lesz utalnunk arra, hogy a 6. sz.-ban megjelent negyedik bírálatot (Horváth Döme: _Alföldi színműtár_) Gyulai maga iktatta _Dramaturgiai Dolgozatai_ (I. köt.) sorába.

=Egy földönfutó hátrahagyott novellái.= (Pálffy Albert novellái.) A _Pesti Röpívek Irodalmi életé_nek harmadik bírálata. Gyulai szerzőségének bizonyítékait 1. az előbbi jegyzetben.

Az ötödik bekezdés ezen sorai: «… kikeltünk közelebbről a bennlevők hallgatagsága ellen» – hivatkozás a _Pesti Röpívek_ben megjelent egyik korábbi bírálatra, amelyben Gyulai többek közt ezeket mondja: «Különös előítélet kapott lábra jelesebb költőinknél. Tetszenek magoknak elvonulva, mintha e szegény nemzet már nem is volna méltó hozzájok. Valóban jól megválaszták az időt… Miért a bánatba merült jó nemzetet évődésének hagyni s átadni a haldokló nyugalmas álmának, melyből rendszerént halálra ébrül?… Sokan a politika köpenyével takaródznak… De nálunk divat mindent politikával vegyíteni össze s meghajolni nehány balfogalom előtt. Alig tehetjük, hogy ne legyünk keserűek s talán igazságtalanok is. Kedvünk van a fájdalmat affektációnak, az elvből hallgatást népszerűséghajhászatnak nevezni, stb.» (_P. R._, 3. sz. 90–91. l.)

A hatodik bekezdés következő helyén: «Különben nekünk sem erről, sem az ellenkezőről legkisebb tudomásunk sincs» – csillag alatt a szerkesztő (Szilágyi Sándor) megjegyzi: «De van nekünk. E munkák 1848-ban ki voltak nyomva, Heckenast még akkor megvette, de a kiütött forradalom miatt korábban nem jöhetett ki. Az írói jog legkevésbbé sincs sértve.»

=Keveháza.= Arany «kisded eposzának» s két másik költeményének ezen jellemzése tulajdonképpen egy hosszabb cikk kiszakított fejezete. A cikk a Császár Ferenc szerkesztése mellett 1853-ban kiadott _Szikszói Enyhlapok_ c. jótékonycélú album bírálata. (_Szépirodalmi Lapok_, 1853. 15–16. sz.) A bírálat bevezetéséből – általános tájékoztatóul – közlünk néhány sort: «A _Szikszói Enyhlapok_ történeti cikkeket, novellákat és költeményeket tartalmaznak. Röviden ismertetésöket adjuk, előre bocsátván, hogy a jótékony cél az ítészet szavát el nem némíthatja, s azon különben méltánylandó mentség, mi a véglapon olvasható, oly könnyelműségre, minőt a költemények megválogatásában tapasztalhatni, senkit föl nem jogosíthat, annál kevésbbé Császárt, ki egykor több volt, mint szigorú ítész; mert igazságtalan volt, és egy Petőfi irányában.» – Következik a kiadó bevezető cikkének, valamint Kővári László, Fáy András, Ilorváth Cyrill, Bulyovszkyné, Bernát Gáspár, Egressy Gábor, Degré Alajos, Kovács Pál stb. cikkeinek kritikája; Arany János költeménye után Lévai, Szász Károly, Császár Ferenc, Tóth Kálmán stb. verseiről szól Gyulai röviden.

Arra nézve, hogy az _1000_. jegy valóban Gyulai dolgozatait jelzi, – _Dr. Papp Ferenc_ c. igazgató úr, Gyulai munkái kiváló ismerőjének becses közlése alapján – utalunk Arany Jánosnak Tompához írott egyik levelére, hol Arany (éppen a _Keveháza_ bírálatára tett célzással) az _1000_ jegyű cikkiróban Gyulait nevezi meg: «… a _Gyulai (1000)_ enthusiasmusa megszégyenít.» (Arany János _Hátrahagyott levelezése_, 1888. I. 308. l.)

=Sujánszky Antal vallásos kötleményei.= Aláírva: _1000_. Gyulai szerzőségét illetőleg l. a fennebbi néhány sort.

=Pünkösd napja.= Mint érdekes ritkaságot: Gyulai kevésszámú csevegő modorban írt tárcacikkeinek egyikét közöljük ezt a hangulatos és friss naplótöredéket. Észrevételei, bíráló megjegyzései (pl. a _Szökött katoná_ról és a népszínműről) különben is helyet követelnek Gyulai kritikai dolgozatai gyüjteményében. – Hogy a _–g_. jegy Gyulai jegye, bizonyítják a _Szépirodalmi Lapok_ _–g_. jegyű színi kritikái, melyek valamennyien szerepelnek a _Dram. Dolg._ I. kötetében.

A harmadik bekezdés első két sora célzás Szabó István _Arkadia a magyarok hazája_ című dolgozatára. (Megjelent _Új Magyar Múzeum_ 1851–52.)

=Egy kis szóváltás.= Gyulai szerzőségére vonatkozólag l. _A Vasárnapi Ujság XXV. évfordulójára_ írt visszaemlékezés (_Emlékb_. II. 56. l.) következő sorait: «… amidőn a hivatalos lap megtámadta szerény lapunkat, a szerkesztőség nevében én állottam ki védelmére _Egy kis szóváltás_ című cikkben.» A hivatalos lap támadó cikke: _Bp. H._ 1854. ápr. 2., 384. sz. 2166. l. «Vegyes hírlő» c. rovatának második híre. A cikk «A magyar nép nevelői és informátorai» címmel névtelenül jelent meg. A _Bp. H._ szerkesztője: Szilágyi Ferenc.

=Kemény Zsigmond regényei és beszélyei.= A Kemény Zsigmond fölött tartott emlékbeszéddel (_Emlékb_. I.) a legszorosabban összefügg. A kettő sok tekintetben kiegészíti egymást, sokban egyezik; e dolgozat az alap, melyen Gyulai emlékbeszéde épül.

=Egy pár jegyzet a «Visszatekintés» című cikkre.= E cikk voltaképpen a Szász Károllyal folytatott s «hosszúra nyúlt polémiát» zárja le. Előzményei Gyulainak _Néhány szó a kritikáról_ c. dolgozatára mennek vissza. (_Sz. F._ 1860–61. I. évf. 17–18. sz. és _Krit. dolg._) Erre következett _Még néhány szó a kritikáról_ Szász Károlytól. (_Sz. F._ 1860–61. I. évf. 21–22. sz.). Ezt követte Gyulai válasza: _Megint a kritikáról._ (_Sz. F._ 1860–61. I. évf. 29., 34., 35. sz. és _Krit. dolg._).