Part 12

«Kívánatos – úgymond az előszóban Török – hogy a nemzet újabban kezdje tanulmányozni gróf Széchenyi István halhatatlan munkáit, kivált, hogy az ifjabb nemzedék mielőbb módot nyerjen, korunk téveszméi ellenében a dicsőült magyar államférfiú velős és szellemdús irataiból nemcsak a jövőre nézve a gyakorlati hazafiság s józan nemzeti politika egészséges utasításait s eszméit meríteni, hanem egyszersmind tanulság és alaposság végett megismerkedni azon eszmemenettel is, mely gróf Széchenyi István reformátori sikeres munkásságának elejétől kezdve fonalát képezé. A dicsőültnek munkái azonban a könyvkereskedésekből már rég eltüntek, együttesen összegyüjtve csak igen kevés háznál találhatók, sőt még leghűbb tisztelői is csupán egyes műveit bírják elszórva. Valamint azért sürgősb, úgy méltóbb irodalmi vállalatot alig képzelnénk ezidőszerint, mint gróf Széchenyi István összes munkáinak kiadását. Minthogy azonban a most csupán elszórva s egyrészt még kéziratban létező munkák összegyüjtése és rendezése hosszabb időt kíván s e részben a dicsőültnek örökösei nem is határoztak, a napról-napra érezhetőbb szellemi szükségen egyedül a jelesb munkák velős kivonatának gyors és olcsó kiadása által segíthetni.» «Legfőbb gondom volt, – folytatja tovább, – a nagy államférfiú munkáinak legjelesb és leglényegesb helyeit oly kiválasztással adni, hogy a szerző eszmemenete eredeti összefüggésben kitűnjék, egyszersmind pedig reformátori küzdelmeinek története tükröztessék vissza. Az első kötet a «Hitel», «Világ» és «Stadium» e három úttörő nevezetes munka gyöngyeiből csaknem egészen kitelt. – A második kötetben, mely Széchenyi egyéb kiadott munkáinak kivonatát foglalandja magában, – szándékom a dicsőültnek némely kiadatlan iratait is toldalékul fölvenni, különösen azokat, melyek megtört szívének kegyeletes emlékeül szolgálnak.»

Ez előszóból eléggé kivehetni a munka célját és tartalmát, azonban azt nagyon bajos megérteni mind az előszóból, mind magából a munkából, hogy miképpen lehet töredékekkel és aforizmákkal Széchenyi eszmemenetét az eredeti kapcsolatban feltüntetni, hogy lehet kivonatot készíteni összevonás s a hozzá szükséges kapcsolatok nélkül, valamint azt sem, hogy mikép lehet politikai iskolának nevezni egy, ha mindjárt kronológiai rendben összegyüjtött, úgynevezett gyöngyfüzért, valamely politikai íróból. Ez éppen olyan, mintha valaki Shakespeare drámáiból kiszedegetné a szebb helyeket s gyüjteményét Shakespeare drámai iskolájának nevezné. Ki Széchenyit e gyüjteményből akarja ismerni, az ugyan valóban soha sem fogja ismerni. Egészen más lesz vala, ha Török Széchenyi műveit és politikáját érdemlegesen ismerteti s e célra használ föl idézeteket a szükséges helyeken. Végre azt sem értjük, miért volna Török Széchenyi politikai tanítványa. Régóta halljuk ugyan, de sohase tudtuk megfogni. Egyébiránt ez nem tartozik reánk, ítéljék el a politikusok, de reánk is tartozik kimondani, hogy az ily gyöngysorok, legyenek bármily gonddal, sőt pártcél nélkül is kiszemelve, semmikép nem pótolják Széchenyi összes munkáit s hogy az örökösöknek elkölcsi kötelessége valahára egy összes, a dicsőülthez méltó kiadást rendeztetni s ha lehet egy oly szakértő által, ki inkább tiszteli, mint emlegeti Széchenyit.

A MAGYAR NEMZET KLASSZIKUS ÍRÓI.[55]

Kiadja Toldy Ferenc. Pest, 1863. Heckenast.

Nagyon örvendünk, hogy e becses és olcsó gyüjtemény szakadatlan foly s oly kitűnő szerkesztő kezében, mint Toldy. Ez alkalommal három kötetet veszünk, egyet Virág Benedek, kettőt Bajza munkáiból s ezzel mindkét íróé be van végezve. Virág ez utolsó kötete poétai munkáit foglalja magában, mint harmadik és teljesb kiadás. – «Örömmel teljesítem, – mond Toldy, – Heckenast G. barátomnak a magam óhajtását megelőzött saját óhajtását, midőn Virág Benedek _Poétai Munkáit_ is adom a «Magyar Nemzet Classicus Írói» e gyüjteményében. Az olvasó, ki nemzeti költészetünk mai álláspontjából szokta a mult korok kitűnőbb szellemeit megítélni, nem fogja Virágot tehetségeihez és érdeméhez képest méltányolni; s a Helikonnak ma már kivívott magasságairól nem tekint vissza azon szédítő mélységbe, melyből a multnak emberei, melyből annyiak felett Virág Benedek, emelték ki az egykor földön csúszó magyar múzsát. S igenis: Virág ódáira Berzsenyi, episztoláira és gunyoros költeményeire Kazinczy, epigrammái s meséire Vitkovics, Szentmiklóssy és Czuczor rég homályt vetettek, úgy, hogy Virág fénye szinte elhalványodott mellettök: a nemzeties irány pedig már annyira éltető, sőt uralkodó eleme összes irodalmunknak, hogy alig eszméljük immár, miképpen mindez egykor máskép lehetett! Pedig mennyire más volt a kor, melyben Virág föllépett és hatott s mely hatalmas és elragadó. De ez iránt magát a kort kell megkérdeznünk.» Itt néhány Virágra vonatkozó sort idéz Toldy Kazinczy, Csokonai, Berzsenyi és Vörösmarty költeményeiből s aztán így folytatja: «Végre azon nemzeti iránynak, melyet Horvát István az ő nyomain hozott be történetvizsgálatunkba, első megpendítője s kifejezett képviselője Virág Benedek volt «Magyar Századai»-ban, első egyszersmind, ki költeményeiben a nyomorult jelennek csüggesztő világába a magyar hősvilág kétségtelenül nagy és biztató emlékezeteit idézve fel, költészetünket új tartalommal és lélekkel termékenyítette meg s közvetve klasszikai műeposzunk alapvetője lett. Így egész teljességében áll róla a nagy költő szép mondása:

.......... ki kora Legjobbjait gerjesztve emelé, Minden koroknak élt.

Igenis: Virág költészetünk fejlődési láncolatában oly szem, melynek ismerete nélkül e fejlődés menetele csonka, érthetetlen: s klasszikusaink sorozatából, hogy az maholnap szerves egészet képezzen, ki nem maradhat. De az ő költeményei becse nemcsak históriai, hanem költői is s itt azon álláspontot kell megragadnunk, melyet más helyt jellemeztem s ezúttal ismétlenem annál kevésbbé szükséges, mert azon írásom az e gyüjteményben szintén közlött «Magyar Századok» előtt olvasható.»

Ez mind igen jól van mondva; teljesen helyeseljük Toldy nézeteit, kivéve kettőt: először azt, hogy van klasszikai (ha az a remek értelmében van mondva) műeposzunk; másodszor azt, hogy Virág klasszikusaink sorába tartozik. Ez a költészet történelmében a Toldy által felállított nézettel is ellenkezik. Azonban ellenvetésünk természetesen nem azt teszi, hogy Virág nem jeles költő s hogy ne örülnénk ez újabb kiadásának; mi csak szeretnők, ha e becses gyüjtemény valamivel általánosb címet nyerne, például a «Magyar nemzet classicus és jelesb írói» s a szerkesztő ne volna kénytelen klasszikusaink nagyon csekély számát talán nagyon is megszaporítani.

Bajzának e szintén utolsó kötetei nyelvészeti és filozófiai cikkeit, vegyes polémiái nevezetesbjeit s dramaturgiai dolgozatait foglalják magokban. «E hatodik kötettel – mond az utószó – bérekesztem Bajza összegyüjtött munkái kiadását. Bár ez kétannyit, sőt többet, hoz az 1851-kinél, korántsem meríti ki ez írónk irodalmi munkásságát. Ide sem tudva a «Hajdankor Világtörténetét», vitairataiból csak némelyeket adhattam, melyek amily kiható és mély befolyást gyakoroltak az irodalmi élet körén, kiválóbb érdekkel bírnak; dramaturgiai írásaiból pedig csak szemelvényeket (s ezeket is kihagyásokkal), hogy legalább némileg visszatükröztessék azon mértékadó hatás, mellyel Bajza összes színügyünkre, mint szervező és műbíráló, volt. De még soká foghatnak, költő, színész s mívelt nézőre egyformán, fejtőleg hatni ezen, a drámai költészet és színművészet törvényeit mindig tényekből kiinduló konkrét előadásban tartalmazó, mélyen átgondolt s azért biztos kézzel odavetett esztétikai vázlatok: míg szervezők és igazgatók a színügy technikájára tartozó, bár alkalmi intések öszvegében a legjobb gyakorlati kalauzt találhatják fel. A kép kikerekítésére nem maradhatott el az író polémiai első föllépte e téren, valamint szózata sem, mely azonkívül, hogy irányt adott a színügynek a maga idejében, legtöbb részeiben érvényes marad minden időre. – A nagy számú mellőzöttekben is mindenütt azon a dolog lényegét kimerítő tárgyalás, azon éles ítélet, szétoldó erős logika s polémiai taktika, melyek a közlöttek többjeiben művészi formában lépve föl, egy nemét a klasszicitásnak veszik igénybe; de ott az általános igazságok s derék észrevételek annyira vannak pillanatnyi érdekű, mert mindig egyszersmind személyes, kérdések bő fejtegetésével vegyítve – t. i. a rettegett zsurnaliszta, éppen mert rettegték, éveken át, mindenfelől megszünés nélkül ostromoltatván, hallgatással fenn nem tarthatá magát – hogy e miatt azok most már csak az irodalmi és színi ügy történésze s a biográfus figyelmét köthetik le. Ezeknek az Athenæum köteteit kell majd gondosan olvasniok. – A színbírálatokat eredeti aláírásaikkal adtam. A figyelmes olvasó észre fogja venni, mikép változott a névvel a hang is: nem tartózkodásból, bár oly időben, midőn a független színbíráló hatóságilag is háborgattatott: azt Bajza nem ismert, hanem számolásból.»

Őszintén megvallva, mi valamivel többet óhajtottunk Bajza polémiáiból. Tudjuk, hogy Toldy örömest rendez vala egy egész teljes kiadást is, ha a gyüjtemény terjedelme s a kiadó engedik. Így is szívesen vesszük Bajzának e legteljesb kiadását. Azonban talán nem ártott volna Bajza kihagyott polémiáinak és más cikkeinek egy kis jegyzékét közölni. Teljes kiadást sokáíg nem remélhetünk s így mind Bajza életírói, mind az irodalom történelmével foglalkozók alig fogják megtalálni a lapokban elszórt, kivált álnevű dolgozatait. S vajjon, ha pályatársai kihalnak, kitől várhatunk e tekintetben biztos felvilágosítást.

A MAGYAR ORVOSOK ÉS TERMÉSZET-VIZSGÁLÓK IX-IK NAGYGYŰLÉSE.[56]

(Szept. 22. és 24-kén.)

A «saison morte» néhány napra fölelevenült. Utcáink zajosbak, a lakomák és estélyek egymást érik, a Nemzeti Színház, a kérvényzők nagy bosszúságára, nagyon látogatott, a szállodák vendégeket, a bérkocsik pártfogókat nyertek, a Nemzeti Múzeum parkja pedig egy ideiglenes bádog-szökőkúttal ékeskedik. Talán igen léhán kezdem e cikkecskét, mely egy tudós gyűlésről kívánna némi referáda lenni. Hiába, az a bádog-szökőkút egészen elléhásítja a kedélyt s furcsábbnál-furcsább gondolatokat kelt föl az emberben. Hűsítni kivánták-e vele a léget, mint keleten szokás? de hiszen szeptember végét éljük s meglehetős csípős szelek fúdogálnak. A tudósoknak szándékozták-e megmagyarázni gyakorlatilag a szökőkút elméletét? Lehetlen. Csak díszítmény akart lenni az egész, de valóban nem lett egyéb, mint egy kis mulatság az utcagyermekek számára s a tudós gyűlés meglehetős léha előcsarnoka. A múzeumi park és kerítése elég szegényes, nem nagy becsületére válik sem a fővárosnak, sem az országnak, éppen azért kár oly ideiglenes díszítményecskével felcifrázni, mely a többi résszel éles ellentétben van s csak kirívóbbá teszi fogyatkozásait. De lépjünk a terembe s legyünk komolyabbak. Az állvány közepén, nem messze az elnöki széktől, Bene Ferenc szobra foglal helyet, ki először indítványozta s egyszersmind megalapította e gyűléseket. A karzatok tömve, a terem minden padja elfoglalva s már az elnök, br. Eötvös József is belépett, kit éljenzés fogad. A főváros majd minden orvosa és természettudósa jelen van, a vidékről szintén számosan gyűltek föl, sőt egy pár bécsi nevezetesség is lerándult. Itt Balassa, Sauer jól ismert arcával találkozunk, amott nem messze az elnöktől a nyolcvanéves öreg Zipser foglal helyet, emitt a tömegben Brassai ősz feje és magas termete emelkedik ki; amott egy pár frakk és kabát tűnik föl s ha tudakozódik az ember, azt nyeri felvilágosításul: ez itt Hebra a híres orvos és tanár, az ott Frauenfeld a bécsi növény- és ásványtani-társaság küldöttje, emez itt Wittelshöfer, a bécsi orvosi lap szerkesztője, amaz ott Samaleder s így tovább. Az elnöki asztalnál a gyűlés titkárai, Kovács Sebestyén Endre és Szabó József urak elfoglalják helyöket. Egy pár «halljuk» hangzik, a zaj csendre verődik s az elnök szólni kezd.

Br. Eötvös beszéde három pont körül forgott: kegyelettel emlékezett Bene Ferencről, e gyűlések alapítójáról; szólott a természettudományok haladásáról, érinté némely káros következéseit, különösen a materialisztikus irányt s egyszersmind mély hitét fejezte ki az iránt, hogy a természettudományok haladása végeredményeiben éppen azon morális elveket és vallásos meggyőződéseket fogja megerősíteni, melyeknek meggyöngülése miatt most aggódunk; végül az általános és hazai tudományosság közti viszonyt fejtegette s egy idevonatkozó hazafiúi meggyőződéssel s óhajtással zárta be jeles beszédét, melyre zajos éljen harsogott.

Ezután Kubínyi Ágoston állott fel, mint a soproni nagygyűlés alelnöke, örömét fejezte ki, hogy tizenhat évi időköz után újra üdvözölheti pályatársait s egyszersmind a soproni ülés azóta meghalt tagjai emlékének áldozott. Őt Kovács Sebestyén Endre váltotta fel a szószéken, ki Bene Ferenc felett tartott emlékbeszédet. E munka egyes megtapsolt mondatai nem fedezhették el egyfelől azt az életrajzi részletességet, melyet a szónoki beszéd formája nem tűrhet, másfelől pedig azt a magában becses, de szintén oda nem tartozó részt, mely az orvosi tudományok tizenhat évi haladását tárgyazza. Értekezést Szabó József olvasott «Az ember a geológiában» címűt, mely e most annyira vitatott kérdés állását néhány erős és biztos vonással rajzolja. Kár, hogy szava alig hallszott s e miatt értekezésének kevesebb hatása volt, mint érdemelte volna. Kubinyi hivatalosan jelentette, hogy a Bene Ferenc emlékére indítványozott érmek elkészültek és kaphatók s egyszersmind indítványozta, hogy jó volna egy ezüst érmet a gyűlés részéről az ünnepelt özvegyének küldeni. Elfogadtatott s az elnök erre nézve egy ünnepélyes küldöttséget nevezett ki. Majd néhány üdvözlő levél olvastatott fel Pest városa, az Erdélyi Múzeumegylet s a bécsi növény- és ásványtani egylet részéről. Továbbá jelentés tétetett a pénztár állásáról, mely mintegy 1000 frtra megy. A még fennmaradt időt a programm szerint indítványok töltötték be. Egyetlen indítvány sem fogadtatott el, mi magában nem baj, de nagy baj az, hogy egy pár gyermekes indítványt is hallottunk. Egy fiatal orvos nagyon megörvendvén a gyűlés napi közlönyének, mely az ülés idejére alapíttatott, indítványozza, hogy a lapot állandósítva heti folyóirattá kellene átváltoztatni. Ami legfőbb, hogy miből és mi módon, arról mélyen hallgatott. Ilyesmit százat is lehet indítványozni egy nap alatt, nem kell egyéb hozzá, csak szó. Egy természettudós és tanár hosszasan előadta, hogy ő egy értekezést írt erről meg erről, melyet egy német tudományos lap keményen megtámadott; feleletét a szerkesztő nem vette be, pedig igaza van s több efféle. Várta már az ember, minő nagy dolognak lesz ez bevezetése, végre is tudtára adta a gyűlésnek, hogy ő, a ki nem adott cáfolatot, fel fogja olvasni a szakülésben. Minő ünnepélyes ülés lenne az az Akadémiában vagy Kisfaludy-Társaságban, ha a tagok az ellenök írt polémiák miatt kezdenének panaszkodni. Nem tudtuk, hogy némely természettudós érzékenyebb a költők- és művészeknél is.

Az ünnepélyes ülést lakoma követte a lövöldében, hol számos toasztok mondattak; a többek közt a Stettinben gyűlésező német orvosok és természetvizsgálókra is poharak űríttettek, mi távirat útján tüstént tudtukra is adatott s mire a szíves üdvözlő válasz még aznap megérkezett. Szóval az első nap ünnep volt minden tekintetben, a második, harmadik és negyedik, mint hétköznapok, a munka napjai. A szakülések nagyon látogatottak voltak, sok jeles értekezés olvastatott, az eszmecsere, vita javában folyt, szóval a gyűlés egyik főcélját most jobban megközelítni igyekezett, mint régebben s örömmel tapasztaltuk, hogy természettudósainknak nem csak száma szaporodik, hanem munkásságok is kétszerezett és behatóbb. Vajha a gyűlés másik célját is mindinkább megvalósíthatná, mi nem egyéb, mint a nagy közönség érdekeltségének felköltése a természettudományok iránt. Erre nézve az ünnepélyes ülések is sokat tehetnének, de meg kell vallanunk, még keveset tettek. E tekintetben a második ünnepélyes ülés sem volt sikerültebb az elsőnél. Többen olvastak értekezést; Knöpfler Vilmos «A természettudományok és gyakorlati élet kapcsolatáról», Balogh Pál «Az olasz tudósok 1847-ben tartott velencei gyűléséről», Bene Ferenc «Az elmebetegekről való gondoskodásról», Schmidl Adolf a «Bihari hegységről», Hideghéty Antal «A jelen ínség elemezése és óvszereiről», Patrubány Gergely «Wirchov sejtkórtanáról», Romer Flórián «Zalamegye középkori egyházi műemlékéről». Teljességgel nem akarjuk kisebbíteni a felolvasó urak érdemeit, sőt elismerjük, hogy egy pár jeles értekezést is hallottunk. De mégis átalában el nem nyomhatjuk azon megjegyzésünket, hogy természettudósainkban hiányzik az előadás művészete, a külső és belső formának erős érzéke, szóval az, mi egyik legfőbb eszköz a tudomány népszerűvé tételére. Úgy látszik, keveset adnak a szorosan vett irodalmi műveltségre s éppen nem követik az angol és francia tudósokat, kik e tekintetben oly kitűnők.

Ily ünnepélyes ülések értekezőinek egyik kiváló hibája az, hogy a szép formát egyes floszkulusokban keresik s nem az egész kompoziciójában s élénk folyamatos előadás helyett, melyből a főrészek mintegy láthatólag emelkednek ki s olvadnak a főeszmében össze, vagy szónoki dagályba vegyített szárazságot hallunk, vagy pedig annyi aprólékos részletet, melyek a fővonásokat egészen betemetik. Adja Isten, hogy e tekintetben is haladjunk s a jövő nagygyűlés szégyenítse meg netalán igazságtalan gáncsainkat.

ÚJABB MAGYAR LANTOSOK.[57]

Petőfitől máig. Pest, 1864. Heckenast.

Kiadóink nagyon is pártfogásokba vették az antológiákat. Ha jól emlékszünk, három év alatt ez már a tizedik kötet antológia Heckenast kiadásában. Nem mondjuk törvényellenesnek ez eljárást; a kiadó betölti a törvény betűjét, egy költőből egy kötetbe nem vétet át többet egy ívnél, de mit ér, ha aztán tíz kötetben akár tíz ívet is találhatni egy költőtől. Mindenesetre nem méltányosság. Még az más volna, ha irodalomtörténeti vagy iskolai szempontból szerkesztenének kiadóink antológiákat vagy pedig illusztrált díszalbumokként adnának ki. Így csak puszta üzlet az írók rovására. – A kezünk alatti antológia újabb lírai költészetünk képét kívánná nyujtani, vagy amint a névtelen szerkesztő előszava mondja: «A legújabb magyar költői korszak összes termékeiből vesz itt az olvasóközönség egy válogatott gyüjteményt időrendi sorozatban és a szerint szemelve ki, amint az egyes költők egy vagy más tekintetben figyelmet érdemelnek.» Kár, hogy az időrend néhol nincs megtartva s a választás se mindenütt sikerült. Tompát, mint elbeszélőt, a «Pipás kántor»-nál jelesb művel mutathatta volna be a szerkesztő, ha ugyan Tompának szüksége van a bemutatásra. Szász Károlyból is jobban választhatott volna, valamint Lévayból; Zalárnak, egyet kivéve, majdnem leggyöngébb költeményeit szemelte ki. Bizonyos, eléggé nem indokolható rokon- és ellenszenvet is veszünk észre ez antológia összeállításában. Dózsától, Balogh Zoltántól egyetlen költeményt se találunk benne, ellenben Zilahy Károlynak majd minden költeménye ott van, még olyan is, mely sehol se jelent meg. Bozzai, e korán elhúnyt jeles fiatal költő, egészen mellőzve, ellenben ott Cserényi Imre, ki alig írt egy pár költeményt s még eddig inkább csinosan versel, mint költ. Az előszó elmaradhatott volna. Petőfiről mond el egyet s mást túlozva és elrontva azt, mit mások már jobban elmondottak. Azt mondani Petőfiről, hogy ő szólott először magyar lélekkel magyar szívhez, csak frázis s e mellett nem is igaz. Még kevésbbé igaz az, hogy Petőfi elhúnytával líránkban csak visszaesés történt, de hanyatlás úgy látszik, mégsem mutatkozik; e visszaesésnek főoka az időben rejlett, hátraléptünk, hogy annál nagyobbat ugorhassunk s ha nem is haladunk szökdelve, mindazáltal vannak jelenségek, melyek líránk jövőjére nézve a legjobb reménnyel biztatnak. Ez körülbelül annyit tesz, hogy az 1849 utáni évtized lírai munkássága visszaesést képez, a mostani évtized lírikusai pedig az emelkedés korszakának kezdői. Vajjon kik a jövő lírájának e képviselői? Mi nem ismerjük őket. Jó lett volna a szerkesztőnek egy kissé kimagyarázni magát. Egyébiránt ajánljuk ez antológiát olvasóink figyelmébe; hiányai mellett az újabb lírai mozgalmak elég élénk képét nyujtja.

A MAGYAR NEMZETI IRODALOM TÖRTÉNETE.[58]

A legrégibb időktől a jelenkorig. Tankönyvül köz- és magánoktatásban. Írta Toldy Ferenc. Első füzet. Pest. Emich Gusztáv tulajdona. 1864.

Egész szívünkből üdvözöljük e könyvet, mely Toldy terjedelmes irodalomtörténetének sem újabb kiadása, sem folytatása, hanem egészen új és önálló könyv. Mint tudjuk, Toldy terjedelmes irodalomtörténetét csak a mohácsi vészig írta meg, továbbá költészetünk történetét csak Kisfaludy Sándorig bocsátotta közre két külön kötetben. Így mindeddig nem volt teljesen bevégzett irodalomtörténetünk, mert az e téren megjelent más művek oly gyönge kompilációk, hogy szóba sem jöhetnek. Valóban szégyene volt a magyar irodalomnak, hogy irodalomtörténete még az iskolák számára sem volt használhatóan kidolgozva, a közönség kezébe pedig semmit sem adhattunk, melyből irodalmát a legrégibb időktől a jelenkorig haszonnal áttekinthesse. E hiányon akar Toldy segíteni jelen könyvével; míg több kötetre terjedő irodalomtörténetét bevégezhetné: mintegy 18–20 nyomtatott íven összevonta tanulmányai eredményét. Leginkább tankönyvet írt ugyan köz- és magánhasználatra, de úgy, hogy a nagyközönség, sőt egyben s másban még a szakemberek is használhatják. Nemcsak a módszer ajánlja e könyvet, hanem az adatok teljessége és pontossága is. Valóban nem csekély nehézséggel járt néhány ívre teljesen beszorítani az egész magyar irodalmat s minden feltűnőbb jelenséget, ha nem is mélyrehatón, de mégis jellemzőn felmutatni. Toldy szerencsésen megoldotta e feladatot s e mellett jegyzeteiben a magyar irodalom teljes bibliografiáját közli. Felfogásunk vagy ítéletünk néha különbözhetik az övétől, itt-ott némely átalánosságot terjedelmesben, némely részletet összevontabban óhajthatunk, de el kell ismerni a munka jelességét, mint egyetlent a maga nemében irodalmunkban s kívánnók, hogy iskoláink valláskülönbség nélkül bevegyék s a közönség között is minél inkább elterjedjen. – A kezünk alatti első füzet a legrégibb időktől 1807-ig terjed, a második, mely, amint halljuk, sajtó alatt van, a még hátralevő 40 évet (1807–1849) tárgyalja. E második füzethez fogja a szerző bevezetését is csatolni, melyben az irodalomtörténet tanítása módjáról és könyve használatáról adja elő nézeteit.

PETŐFI ÉLETRAJZA.[59]

Petőfi életrajzával megint foglalkozni kezd irodalmunk. Örvendünk rajta, habár az eredménnyel nem igen lehetünk megelégedve. A «Fővárosi Lapok»-ban Zilahy Károly ez év elején egy meglehetős terjedelmű életrajzot indított meg, mely bizonyos körülmények miatt megszakadt ugyan, de egy tíz íves füzetben nemsokára egészen meg fog jelenni, mint a nemrég kibocsátott, kissé nagyhangú, előfizetési felhívásban olvassuk. A «Pester Lloyd» tárcája nemrég végzett be egy egész cikksorozatot Beck Károlytól, mely Petőfinek e német költővel való viszonyát és beszélgetéseit tárgyazza. Sajnáljuk, de kénytelenek vagyunk kimondani, hogy Beck Károly teljesen képtelen Petőfit jellemezni. Egész német burschot alkot belőle. Nemcsak aki ismerte Petőfit, de az is, ki nem ismerte, csak műveit olvasta, meg fog ütközni e rajzon. Az igaz, hogy Petőfi Beckkel némi viszonyban állott, egy párszor meglátogatta, de hogy olyasmiket s úgy beszélt volna, amint Beck előadja, abban kétkednünk kell. Úgy látszik Beck nem egyebet célzott cikkeivel mint azt, hogy részint a maga, részint a Petőfi szájával elmondja nézeteit a német és magyar nemzet közti viszonyról, továbbá a saját és Petőfi költészetéről. – Zilahyban méltányolnunk kell a fáradhatlan kutatást, de egyszersmind hibáztatnunk az itt ott-nagyon kritikátlan eljárást, valamint azon módot is, hogy apróságokra, esetlegességekre, sőt pletykákra kelleténél több súlyt helyez s ezáltal a jellem lényegét akaratlanul is elferdíti. Egyébiránt nem az egészről ítélünk, melyet nem ismerünk, hanem csak a megjelent részekről; óhajtjuk, hogy a nemsokára megjelenő füzet megcáfolja ítéletünket. Csak egy példát hozunk fel ítéletünk támogatására. «Petőfi – mond többek közt Zilahy – a nők irányában nem tudott szeretetreméltó lenni, mindjárt lelkemnek, galambomnak címezte s minden előljáró beszéd nélkül összevissza ölelgette őket, miért egyébiránt az asszonyok nem szoktak megharagudni, csak okkal-móddal.» Mellőzve a szerző meglehetős ferde nézetét a nőkről, csak azt kérdjük: volt-e valaha a világon oly ember, kiről el lehet mondani azt, mit szerző Petőfiről oly határozottan állít? mert, hogy Petőfi nem volt olyan, azt mindenki tudja, ki Petőfit ismerte.

PORTUGÁL NÉPKÖLTÉSZET.[60]

Bellermann, egy német, ki sok ideig lakott Portugálban, egy kötet portugál népdalt és románcot hagyott hátra, melyet barátjai nemrég adtak ki Lipcsében. Minden dalhoz és románchoz oda van csatolva a német fordítás is; egyszersmind számos felvilágosító jegyzetet veszünk a jeles gyüjtőtől és fordítótól. A portugáloknak még nincs nagyobbszerű népköltési gyüjteményök. Első gyüjtőjök de Almeida Garrett volt, a közelebb elhúnyt külügyminiszter, ki 1851-ben adta ki mintegy harminchét darabból álló gyüjteményét. Bellermann egészen átvette e gyüjteményt, a többi, a felesebb szám, az ő fáradságának gyümölcse. A portugál népköltészet átalában sokat hasonlít a spanyolhoz, a különbség köztök csak az, hogy a portugál szelídebb és lágyabb. Ami a spanyol költészetben szenvedélyes, vad és iszonyú, a portugálban mintegy megenyhül. A portugál nép leginkább ünnep- és vasárnapokon szokta énekelni dalait, románcait és legendáit. Örege, ifja összegyűl a kertekben vagy a falu piacán vagy csapszékben; egyik gitárt vagy tamburint vesz kezébe és sebes ütemekben énekel a szűz szerelemről, a nőhűségről, szerelmi boldogságról és kínról, tiltott viszonyokról. Víg és szomorú dal s románc egymást váltogatják. A szerelmi és lovagrománcokkal ájtatos legendák és csodás regék társulnak. A tulajdonképi történelmi ó-portulgál dalok és románcok leginkább a mórok körül forognak s a Nagy Károly mondaköréből vannak véve. Meglepő, hogy oly kitűnő hajósnépnél, minő a portugál, a tengeri kalandokról hallgatnak a románcok. Bellermann csak egyetlen oly románcot tudott találni, melynek színhelye a tenger és hajó. Címe: A «Kathrinéta hajó». Hanem ez aztán nagyon szép. Ím itt közöljük amint hirtelenében lefordíthattuk:

Nézd amott az Kathrinéta, Hirneves hajó, figyelj, Elmondom mi történt rajta; Ajh csodás és iszonyú!

Napok teltek, év is eltelt S hazatérni nem tudott; Már alig van enni-inni, Éhhalállal küzd a nép! Sarutalpat lágyitottak Csillapítni éhöket; De az oly kemény, hogy senki, Bár akarja, sem eszi, Sorsot húznak, vágóhídra Mint barmot kit vigyenek, A hajónak kapitányát Érte a sors, iszonyú!

«Hej fiam, matrózfiacskám, Mássz fel ott az árbocon. Látod-e a spanyol földet Vagy Portugal partjait?» «Nem látom a spanyol földet, Sem Portugál partjait. Látok hét mezitlen kardot Mind szívednek fenve ki.»

«Mássz feljebb szemes fiacskám, Tetejéig meg se állj! Látod-e a spanyol földet Vagy Portugál fövenyét?»

«Hát mit adsz jó kapitányom? Megvan, megvan, mit kivánsz. Látom már a spanyol földet, Portugálnak fövenyét. Három lyányt is látok immár Egy nagy fának árnyiban: Egyik űl és csöndesen varr, A másik meg fonogat, Harmadik, legkedvesb köztök, Búsul, búsul, sírni kezd.» «Mind a három én leányom, Végre hát ölelhetem! No, a ki legkedvesb köztök, Lesz jutalmul a te nőd.» «Nem kell nékem a te lyányod, Téged vár, téged szeret.» «Jól van, hát pénz lesz jutalmad, Mennyit elbirsz válladon.» «Pénz se’ kell, bajjal szerezted, Tartsd magadnak öregem.» «Od’ adom hát paripámat, Szép fehér és párja nincs.» «Nem kell, tartsd meg paripádat, Hozzám csak bajjal szokik.» «Nesze, vedd hát Kathrinétát, Messzi útra jó hajó.» «Az se’ kell, mert kormányozni Nem tudnám úgy, mint magad.» «Nos, mi kell, szemes fiacskám? Szólj és vedd jutalmadat.» «Lelket kérek, lelked kérem Menten add át, tartozol.» «Pusztulj sátán, pusztulj innen, Pusztulj, ne kisérts tovább! Lelkemet Istennek adtam, Testem légyen tengeré.» De leszáll egy angyal hozzá, Tengerből kiemeli. Sátán ordít, ordítását Visszazúgja szél s a hab; Kathrinéta lassan, csendben Még az este kikötött.

A «SÍRHALMOMI» SZÓRÓL.[61]