Part 13

Talán nem lesz fölösleges a fennebbieket egy pár sorral kiegészítenem. Fogarasi úrnak igaza van; a «sirhalmomi gyászjel»-hez hasonló ragozás vagy jobban mondva szóképzés csakugyan előfordul a sajószentpéteri végzésben s ezt én nem tudtam. Azonban, jól megjegyezzük, ez egyetlen hely nyelvemlékeinkben, mely Vörösmarty kérdéses sora mellett bizonyít. Ha több volna, Fogarasi úr idézné, mert rendszeresen búvárkodik a régi nyelvben s ily nevezetes adat másutt is oly kevéssé kerülte volna el figyelmét, mint a sajószentpéteri végzésben. Újabban én magam is átnéztem egy pár nyelvemléket és régi írót, de hasonló szóképzést sehol sem találtam. Most már az a kérdés: vajjon oly szóképzést, melyet csak egyetlen adat támogat, igazolhatni-e s vajjon lehet-e véle élnünk, csak mint költői szabadsággal is? A szíves olvasók talán emlékeznek reá, hogy én a költői nyelv jogát híven védem és sokat szabadnak tartok, mit a szorosan vett nyelvtan megtilt. Azonban e szabadság a nyelv sarkalatos törvényeit csak akkor hághatja át, ha azt a régi irodalom vagy a nép költői nyelvszokása szentesíti. Itt ez az eset nincs, mert egyetlen adat nem teremt nyelvszokást. Nem tagadom, hogy vannak és lehetnek esetek, midőn a költő e szentesítés nélkül is merhet s merészségét siker koronázza, de az ilynemű szabadság már nem terjedhet ki a szóképzés, ragozás és kötés legsarkalatosb törvényeire. Ily esetben a vétséget a körülményekhez képest nagyritkán elnézhetni ugyan, de sohasem helyeselhetni. E szempontból kiindulva, szó nélkül hagytam volna Vörösmarty kérdéses sorát, ha a ragoknak _i_ szóképzővel ragozása nem volna annyira elterjedve irodalmunkban, hogy méltán bélyegezhetjük egyik legkirívóbb visszaélésnek. Már oda jutottunk, hogy alig van egy pár író, kinek stílusa ment a _tóli–tőli, bóli–bőli, róli–rőli_-féle ragozásoktól. S különös, ezt nem a költők használják, kiknek erre több joguk volna, hanem éppen a prózaírók. Ezért legyen nekem szabad ismételnem azt, mit Fogarasi úr a sajószentpéteri végzésről tartott akadémiai értekezésében a _városonki_ szóképzésre nézve mondott, de amiről most, úgy látszik, megfeledkezett. «Tehát kétségen kívül _városonki_, _városonkbeli_ helyett áll. De ezt már a mai időben magam sem merném írni.»[62]

ZILAHY KÁROLY MUNKÁI.[63]

(Zilahy Károly összegyüjtött munkái.) Kiadták Dalmady Győző, Dömötör János, Komócsy József, Szabados János, Szász Béla, Tolnai Lajos s az elhúnytnak több barátja. Két kötet. Pest, 1866. Eggenberger. (Petőfi Sándor életrajza.) Írta Zilahy Károly. Pest, 1864. Emich.

Zilahy Károlynak, e korán elhúnyt fiatal írónak, összegyüjtött munkáit akarjuk megbírálni, melyeket nemrég barátai adtak ki; hozzájok csatoljuk egyszersmind egy régebben kiadott munkáját is, a Petőfi életrajzát, melyet e gyüjtemény nem foglal magában. Mind erről, mind amazokról számos magasztaló bírálatot olvastunk a lapokban. A fiatal irodalom, az új nemzedék, amint nevezi magát néhány fiatal író, mintegy Lessingjét ünnepelte s ünnepli maig is az elhúnytban. Halála után munkái kiadására több író egyesült, éppen mint a Kisfaludy Károlyéira. Emlékére Dalmady Győző egy dicsőítő költeményt írt, mely inkább illik Shakespearere vagy I. Napoleonra, mint Zilahyra, ha ugyan illik valakire. A munkáihoz csatolt életrajzban egy helyt ezt olvassuk: «A kritikai pályán csak az egy Macaulayt tudjuk, aki 25 évére Zilahynál többet produkált». Nem lesz érdektelen vizsgálnunk: vajjon Zilahy csakugyan oly rendkívüli tehetség volt-e, ki már is nagybecsű munkákkal ajándékozta meg nemzetét, vagy csak egy törekvő fiatal író, kinek kísérletei tehetségre mutatnak s kiből, ha buzgósága nem lankad, látköre tágul, ítélőtehetsége megérik, ízlése nemesül, idővel talán jeles író vált volna.

Összegyüjtött munkáit eredeti és fordított költeményei nyitják meg, számra mintegy harmincnégy darab. Majd mind lírai költemények; nem mutatnak valami gazdag érre, alig van köztök egy pár sikerült; de van bennök egy oly sajátság, melyet egyetlen magyar költőben sem tapasztaltunk. Zilahy költészete nemcsak vigasztalhatlan, hanem sivár, majdnem a kopárságig. A természet bájainak, az élet örömeinek egyetlen sugára sem csillámlik át rajta; nem visszhangzanak benne a hazafiság eszméi; sehol az ífjú szív lelkesülése, édes bánatja, viharos haragja, enyhítő könnye. De a kétkedő elme, a fájdalomtól marcangolt szív szilaj melancholiáját sem halljuk. E sötét hangulatnak nincs elég tárgya, eszméje, gazdagsága s általában költőisége. Mintha nem is egy huszonötéves ember írta volna e költeményeket. Kietlen pusztaságon érezzük magunkat, az eget felhők borítják, de nem támad vihar, se ki nem derűl; éles szél fú, de nem válik szélvésszé, se szellővé nem lágyul; egy-egy villám gyúl ki, de nem követi dörgés. A tájképnek nincsenek változatos alakzatai s éppén úgy hiányzik a vihar nagyszerűsége, mint az éj búskomor pompája. Fantáziánkat semmi sem foglalkodtatja és szívünk megdöbbenés vagy borongó felindulás helyett némi kellemetlen érzéssel telik meg. Zilahy egyik költeményében e szavakkal: «Az én szívem sötét, rideg», tökéletesen jellemezte költészetét. S mindebben az affektációnak kevés nyomára találhatni. Úgy látszik, hogy betegség s más csapások hamar feldúlták szívét, mely, minthogy nem igen volt fogékony az örömre, a fájdalomban sem lehetett gazdag. De lett légyen szíve bármennyire fogékony, annyi bizonyos, hogy fantáziája nem volt eléggé költői, hogy élményeiből bár kétségbeesett, de szívreható költészetet alkothasson. A költészetben csak oly érzés hathat igazán a szívre, akár öröm, akár fájdalom legyen, melyet mennél több ember érezhet s ha a költő képes azt oly formába önteni, mely teljesen kifejezi. Zilahy költeményében mindkettő meglehetősen hiányzik. Nem tud maga iránt elég érdeket gerjeszteni; fájdalmát nem érezhetjük, mert nem értjük. Ott van például a «_Hajótört_» című költeménye. Minden sora kétségbeesést lehel, de nem tudhatni okát e kétségbeesésnek. Egy bűnös ember jajveszéklése-e ez vagy egy nagyravágyóé vagy általában az emberi dolgok mulandósága miatti elkeseredés? A költemény hol ezt, hol amazt látszik sejtetni. A «_Vadonban élek_» kezdetű szintén ily nem érthető fájdalmat fejez ki. A költő magányba vonúl és múltját siratja.

S bár kárba ment mind mind amit reméltem, Megcsalt, kicsufolt miben hinni véltem:

A fény, mit az elmúlt láng visszavet, Még édesen hevíti szivemet.

kiált föl a költemény közepén s már mintegy enyhűlni véljük, azonban így folytatja:

S ha eltagadja sugarát a nap, Villám elalszik vak felhők alatt;

Itt hajlik rám egy rozmarinbokor, Egy bősz titkot s jaj, szörnyű gyászt takar,

S kinek sírján a gyászos ág rezeg Ifjan, ártatlanul itt szenvedett.

S amint a lomb a kőre ráborúl, Ártatlanul, úgy mond, ártatlanul.

Minek örűltem, mért élnem lehetne, E néma kő alatt van eltemetve.

Mi az a bősz titok? Ki nyugszik ott a sírban? Mind nem tudjuk. Hogy lehessen elég részvétünk ez érthetlen fájdalom iránt, még akkor is, ha a költő több erővel vagy gyöngédséggel tudná kifejezni érzéseit? A «Livornóban» című költeményben, melynek első versszaka így hangzik:

Ne híjj magaddal engemet, Szögfürtű szép halászleány. Ha áldva kulcsol most karod: Megátkoznál a csók után.

úgy látszik, azt akarja kifejezni, hogy az ő sötét szíve képtelen a boldogságra; de a költemény elején és végén belopózott egy pár oly vonás is, melyek őt kiégett szívű csábítónak sejtetik, mi bizonyosan nem volt szándékában. Ily nem eléggé határzott érzés jellemzi Zilahy költeményei jó részét, melyhez talán éppen ez okon bizonyos bágyadtság is járul. A _Cs. emlékkönyvébe, Tünődés, Páris, Völgyben zúg a bérci csermely, Marengói síkon_ című költeményein többé-kevésbbé ily bágyadtság vonul el.

Azonban vannak oly költeményei, melyekben határozottabb és erélyesb érzéssel találkozunk. Csakhogy itt is ritkán találja meg s még ritkábban összpontosítja a legfőbb vonásokat, vagy pedig nem éppen összeférő árnyalatokat vegyít össze, mi ismét némi bizonytalanságban hagyja az olvasót. _Testvérem emléke_ című költeményében meghalt testvérét siratja. A bevezető sorok nem igen illenek e fájdalomhoz. A költeménynek nincs eleje, közepe sovány. A szeretett testvér képe csak e két versszakban tűn elénk:

Imént volt, hogy merengve, gyúlva Távol csendült kürt hanginál, Mondád: mi sem maradhatunk el, Ha majd mindenki síkra száll.

Most volt, hogy paripánk repűlve A bércen együtt dobogott; Most sirattuk a drága angyalt, A kis galamb fejű sasot.

A két végső sor célzatát nem érthetni tisztán; a költő nem rajzolja oly vonásokkal a közte és testvére közti viszonyt, melyek, erős részvétet keltve, megértessék mély fájdalmát. Ha meg tudta volna eleveníteni szeretete tárgyát, mennyivel hatásosabb lett volna a két végső versszak, melyek valóban sikerültek:

Ha én volnék ott kiterítve, Megrepesztené szívedet! Oh, mennyire szerettél minket. Lelkem! én is megyek veled.

Nincs szó!… De mely eddig nekem csak Várt nyugalom volt, semmi más, A halál, mert veled közös sors: A legnagyobb vigasztalás.

A többi költemény mind a megcsalt szerelem fájdalmát zengi, de itt sem értjük mindenütt a költő lelki állapotját:

Előttem állsz ragyogva, büszkén, Tollad mint leng, fátylad lebeg: Csalárd tündér álmélva nézlek, Szegény lány, szánlak tégedet.

kezdi egyik költeményét: tehát a csalódott szerelmes kedvese bájainak hatása alatt áll még, de erkölcsi fensőségében szánja is őt. Ez volna az első versszak értelme. A szánalom közelebbi okát érinti is a költő, bár nem elég világosan, midőn így szól:

De véled tán, nem vettem észre Szíved mélyén a bánatot. Csekély a felhő fenn az égen, S homályba ejti a napot.

Ez vagy azt teszi, hogy a leány büszkesége kedvese irányában csak szerep, mely fájdalmába kerül, vagy azt, hogy a leány sem boldog, mert talán mást szeret reménytelenül. Bárhogy álljon a dolog, az egész költemény hangulatával ellenkezik a bevégzés átkos kitörése:

Megölve, kővé válva fekszem: Élet nálad, nálam halál. Ne láss, kerülj, felejts el, oh e Kiontott vér fejedre száll!

De meg kell vallanunk, hogy e költeménynek van egy szép versszaka is:

Megmondtam én, tündér vagy, angyal, Angyal, kinek csak szárnya nincs; Igaz szerelem szárnyat adhat, Minden más vágy csak rabbilincs.

Azonban e sikerült versszakot is elrontja, midőn elkezdi magyarázni:

Bilincs, mely sárba, porba von le, Köd, mely eloltja fényedet, S bűbájából – oh jaj – kitépi Varázsban égő képedet.

A «_Hegedűszóban szép mese_» tárgya szintén szerelmi boldogtalanság; allegória, még pedig eléggé ízetlen és homályos. A költő az utcán egy ifjú sápadt nővel találkozik, ki egy mesét juttat eszébe. Volt egyszer egy pásztorleány és pásztorifjú, kik egymást szerették és boldogul éltek, de egyszer csak megszólal az erdőben egy kürt. Megjelen egy árny, kit az ifjúnak követni kell a Feketevárba, melynek örökös foglya marad. Mikor az árny elvitte a pásztort, a leány elájult, azonban a fáról egy kandúr ugrott le, megcsókolta a leányt s hátára véve egy barlangba vitte. A leány föleszmél, sóhajt, jajgat; egész nap sír, de nincs szabadulás. Így él boldogtalanul a két szerelmes, egyik a Feketevárban, másik a kandúr körmei közt. Az egész csak annyit fejez ki, hogy két szerelmes egymástól elválasztva mily boldogtalan; de hogy miért történik mindez, minek jelképe az árny, minek a kandúr, mind nem érthetni. Se naivitás, se humor nincs benne; valami fásult hangulat szüleménye az egész, mely mély értelemmel kacérkodnék.

A _Képzelve_ kezdetű költemény első versszaka így hangzik:

Képzelve vagy álmomban, Már nem tudom és nem bánom. De láttalak, emlékszem, Könnyezve, halaványon.

Ez inkább fásult, mint méla hangból mindjárt a második versszakban a legérzelmesebbe esik belé:

Beszélj, oh, drága gyermek, Ah mond el ami bántott! Bár messze, soh’se hágy el Legigazabb barátod.

Azonban a könnyező hölgy bánatával nem sokat foglalkozik, hanem a helyett, a magáét beszéli el, elmondva, hogy mindent föláldozott érte s kérdi, vajjon van-e a leány szívében egy gondolat az ő számára vagy pedig úgy tesz, mint a szirén, ki bűvös énekével a vándort a tengerhez csalja s míg ez hívőn eseng, imádkozik, amaz tovább evez s örökre odahagyja. A szirén hasonlatát ilynemű fordulattal már többen sokkal szebben használták föl. De nem ez a költemény főhibája, hanem az, hogy a hangulat benne zavart, a részek közt nincs szerves kapcsolat, annyira, hogy két költemény is kitelnék belőle. Általában Zilahy nagyobb költeményei majd mind ilyenek, kivéve a _Véletlen látogatást_, mely e tekintetben sikerült. A költő álmát beszéli el. Kedvese s ennek rokona anyja látogatására jőnek. A leány künn marad; a rokon bejő s elmondja, hogy csak puszta félreértés forog fenn, a leány híven szereti. A költő kirohan kedveséhez, ki szótlan néz reá. «De meddig tart e hallgatás még.» Ekkor anyja lép hozzájok s a leány mosolyogva szól: «A ki hallgat, megegyezik». Anyja áldását adja a boldog párra.

Kezem feléd nyujtom valóban, Nyujtom, de már te nem vagy ott, Nézlek, a szürkület mutatja A hóvirágos ablakot.

A dérlepett viskók felett fenn Szemem hamar reá talál, Hol dombtetőn diófa mellett Anyámnak síri halma áll.

Elfordulok. Arcképed ott van S fölötte függ még fátyolod, Mit esküvőd napján fejedről A haragvó szél elkapott.

Ez kerek egész; az álom rajza ugyan élénkebb és jellemzőbb lehetne; a befejezés mindenesetre jobb, csak a fátyol egy kissé erőltetett. Hogyan jutott az a költő birtokába? Fölkapta-e és eldugta, vagy a szél vitte ablakába? Ez önkénytelen kérdés könnyen paralizálhatja a hatást az olvasóban.

Kisebb költeményei kompozició tekintetében sokkal jobbak, kár, hogy legtöbbször egy-egy elhasznált hasonlatnál, vagy epigrammai fordulatnál nem emelkednek föllebb. Minden tekintetben legjobb köztök az «_Elült a szél_» kezdetű, ezt mint a gyüjtemény legjobb költeményét ide iktatjuk:

Elült a szél: ezüst olajfák alszanak. Előttem a Durance moraj nélkül halad.

Szívem fáj s mégis oly könnyű, mert bánatom Éjében sugárzó képedet láthatom.

Te jutsz eszembe, te, s édes fájdalmamat Nem háborítja szó s nem egy rossz gondolat.

A félig meghalt hang keblemben újra él, Rabod még egyszer hisz, eseng, szeret, remél.

Verselése és nyelve elég gondos, bár nincs feltűnőbb eredetisége vagy bája. Megakad ugyan itt-ott egy-egy fülsértő egyhanguság, mint:

De elfed oh Elfed s engemet eltemet

vagy a rövid szótagok ritmustalan halmozása mint

Én csalképei betege vagyok

de e tekintetben általán véve méltánylást érdemel. A rossz, ízetlen hasonlatoktól is sokkal mentebb, mint ifjú pályatársai. Valami újat, meglepőt alig nyujt ugyan, de a dagályt kerüli. Ilynemű feltűnőbb ízléstelenséget csak két helyt vettünk észre. «_Jenő_» című költeményében elhúnyt barátját eltévedt üstököshöz hasonlítja, mely a sokaság közt elhagyatva élt s nem levén mit ölelni a földön, az égbe szállott. Tehát az üstökös a földről száll az égbe. Az «_Ajánlás_»-ban azt mondja, hogy a bánat tengerére szállott s ott tébolyogva az árban gyöngyöket talált; vad éjjel, bősz fergetegben kedvese képe kísérte, érte rohant gyászba, vészbe s gyöngyét is neki szenteli. Viharos éjben szedni a tenger gyöngyeit egy kissé nehéz mesterség.

Fordított költeményei közül legjobbak azok, melyeket Puskinból fordított Bodenstedt után. E német fordító nevét ugyan elhallgatja, de ez már nálunk így szokás. Legkevésbbé sikerültek a Heineből fordítottak, melyek nagyon nehézkesek. Ariosto töredékét gondos nyelv tünteti ki, de sok helyt hiányzik benne a sormetszet s az octava rima három ríme helyett négy rímet használ.

Költeményeit elbeszélései követik, öt eredeti s egy fordított Turgenyev után. Elbeszélő költészete még sivárabb, mint a lírai. Az idealizmus tökéletes hiánya jellemzi majd mindeniket. Egyetlenegy személye iránt sem viseltethetünk érdekkel; férfiai és női úgy erkölcsi, mint széptani tekintetben a legkellemetlenebb benyomást hagyják maguk után. Bűnösek minden szenvedély, gyöngék minden küzdelem nélkül. Mintha a költő nem is költeményt írna, hanem elbeszélne egyet-mást az életből, amit látott, hallott, de mélyebben nem vizsgált. A költői igazságszolgáltatásnak, a művészeti világ e gondviselésének, nyomait sem találhatni e beszélyekben. Mintha az erkölcsi világban nem is volna nemezis. Ami történik, csak történik s az emberek bensőleg sem boldogok, sem boldogtalanok. Nemcsak becsületes nincs köztök, de valódian érző sincs. Nem látunk küzdelmeket, nem halljuk az öröm vagy fájdalom hangját. Se nem nevetünk, se föl nem indulunk, se a humor vegyes hangulatai közt nem hánykódunk. Sivár világ vesz körül bennünket, maga a költő sincs részvéttel személyei iránt s csak némi fanyar iróniával kíséri őket. Ide járul még, hogy Zilahynak nincs találékonysága, csak elbeszélni tud, de nem egyszersmind bármely egyszerű mesét szőni s jellemet rajzolni. Alakjai nem emelkednek ki, cselekvényeinek nincsenek érdekes fordulópontjai s bevégzése vagy elhamarkodott vagy erőltetett. Ami beszélyeiben jó, azok a mellékdolgok, egy-egy tájkép, a hely vagy a társaság rajza, mely beszélyeinek színhelye. Itt egy pár vonással biztosan rajzol s látszik rajta a tapasztalat közvetlensége. Mintha érezné, hogy ebben áll minden ereje, igen is belé merül, odahagyja főszemélyeit, elejti a különben egyszerű cselekvény fonalát s meg-megrontja a forma arányait.

Ily formátlan valami a «_Csalfa álmok, tört remények_» című beszélye. A költő akarna is, tudna is elbeszélni valamit, de nincs mit elbeszéljen. Két szerelmes történetét beszéli el, mely éppen oly érdektelen, mint visszataszító. Orgován Helén beleszeret egy Zelinszky nevű hadnagyba. Minthogy a szülők nem akarnak beleegyezni a házasságba, Helén elszökik a hadnaggyal. Összeesküsznek, Zelinszkynek Szepességen lakó gazdag nagybátyja letévén értök a kauciót. Azonban kevés jövedelmök levén, csak nyomorognak. A megbántott szülők semmit sem akarnak tudni leányukról. Zelinszky a kártyán próbálja megalapítani szerencséjét, de veszt. Nincs más mód, mint az öreg nagybátyjához folyamodni. Odautaznak s éppen halálos betegen találják; azonban halálából nem sok hasznot húznak. Az öreg úr csak tízezer forintot hagyott nekik végrendeletében, a többi Orsolya asszonyé lett, az öreg gazdasszonyáé és ápolójáé, kivel, úgy látszik, némi viszonya volt. Zelinszky beküldte lemondását az ezredhez s Helénnel és a tízezer forinttal Bécsbe költözött. Itt hamar nyakára hágtak a pénznek. Azonban kisegítette őket a jó szerencse. Zelinszky Leviczky grófnénak lett kedvese, Helén pedig Leviczky grófnak. Volt újra pénz. Semmiben sem szenvedtek fogyatkozást. Mindnyájan egy fényes palotában laktak s egymás feleségét megcserélve, boldogul éltek. A gróf fia, az ifjú Leviczky, megzavarja e boldogságot; ugyanis meghallván szülői botrányos életét, Velencéből Bécsbe jő s Zelinszkyt párbajra hívja. Zelinszky veszélyesen megsebesíti az ifjút, aztán elszökik Poroszországba, onnan Párizsba, hol mint magyar menekült szerepel. Helén, úgy látszik, hánykódik-vetődik a világban. A költő mint gyermekkori ismerősével a vasúton találkozik vele s úgy tapasztalja, hogy valamint őt Swift, úgy Helént az élet tökéletesen demoralizálta. Miért és hogyan demoralizálta a költőt Swift, nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a beszély éppen oly kevéssé erkölcsös, mint költői. Helén szépségét lelkesülten rajzolja a költő, de kedélyvilágát egy pillanatra sem tárja fel; sokat beszél Helén szenvedélyéről, fájdalmáról, de maga a szenvedély egyetlen mozzanatban sem nyilatkozik. Nem értjük e szegény leányt s nem is hisszük, hogy volna szíve. Szülőit minden küzdelem nélkül hagyja oda, mintha csak bálba menne. S vajjon szerette-e férjét? A házassági viszony felbomlása éppen oly könnyen megesik, mint az elszökés. S csodálatos! a költő közli velünk Helén naplóját. Felvilágosítást remélünk belőle meríthetni s nem találunk benne egyebet Karthausi-modorban írt világfájdalmas ömlengéseknél, melyek csak puszta általánosságok s nincsenek kapcsolatban házas élete eseményeivel. Úgy látszik, a költő ez ömlengéseket, töredékgondolatokat régebben írta s hogy kárba ne vesszenek, beszélyébe szőtte. Helén erkölcsi sülyedése körülményeiről sem hallunk semmit. A költő, mint valami újdonságíró, csak a tényt közli minden benső kapcsolat, fejlődés nélkül. Zelinszkyt szintén csak így rajzolja. Általában személyeire igen illik az, amit ő, mint kritikus egyik beszélyírónk személyeiről megjegyzett, tudniillik, hogy olyanok, mint a mák, melynek fejéhez a gyermek con amore suhintja fűzfa vesszőjét, gyönyörködve a kicseppenő fehér nedvben, vér nincs honnan ömöljön. Mindamellett egy pár érdekes mellékrészlet nem hiányzik a beszélyben; a berendi udvar, a kis városi pletykák rajzai tehetséget árulnak el, valamint hellyel-közzel az elbeszélés elevensége is.

Az «_Apropos-k és malapropos_»-knak már inkább van meséje, de ez is elég rideg világ, bár komikai beszély akarna lenni. Zekula, egy haszonbérlőből lett birtokos, fiainak tanítót fogad, egy ifjú papjelöltet, Endi Lőrincet. Ez beleszeret unokahugába, Kláriba, Zekuláné pedig az ifjú tanítóba. Tóni, Zekuláné társalgónője, észrevévén, asszonya hajlamát, igyekszik elősegíteni e viszonyt. A szemérmes Lőrincnek kártyát vet, kiveti, hogy szerelmes és szerettetik. Lőrinc azt hiszi, hogy Tóni Klárira céloz, zavarba jő. Tóni e zavart Zekulánéra magyarázza, bátorítja a félénk szerelmest, sőt másnap este azt súgja fülébe, hogy menjen a kerti lugasba, hol neki tegnap kártyát vetett, kedvese ott várja. Lőrinc Klárival vélt találkozni és szerelmi vallomását egy levélre bízva, elindult a lugasba. Ott Zekuláné várt reá; nem ismerte meg, azt hitte Klárihoz szól s átadta neki a levelet. Azonban csakhamar észreveszi tévedését és elszalad, Zekuláné pedig a szobába siet elolvasni a levelet. Van zaj a háznál. Zekuláné fellármázza férjét, ki meginti ugyan Lőrincet, de egyszersmind azt is kinyilatkoztatja, hogy ha valami biztos állomást szerez magának, nem tagadja meg tőle unokahuga kezét. Lőrinc erre elmondja, hogy ily állomása már akadt, mert éppen ma hívták meg udvari papnak kedvező föltételek mellett. Klári férjhez megy Lőrinchez, de férje helyett a fiatal bárót, Lőrinc kegyurát szeretgeti, mit Lőrinc a maga hasznáért éppen nem akadályoz. Meg nem foghatni, hogy a költő miért teszi Lőrincet hitvány emberré. Naiv komikai alak helyett kár volt egy nyomorultat rajzolnia. A durva és veszekedő Zekula is hamar válik jámbor, szíves indulatú emberré. Mennyivel jobb lett volna, ha Zekula féltékenységből adja férjhez unohakugát. Így Zekuláné komikaibb alakká válik, Zekula szükségesebb személy s a cselekvény menete élénkebb. Az expozicióban sokat hallunk a szereplő személyek multjáról, többet, mint amennyi ily kis beszélyben szükséges, de nagyon keveset arra nézve, ami a fejlődéssel és kifejléssel kapcsolatos. A tárgy éppen oly rideg, mint a tárgyalás. Komikai vidor kedv vagy humoros hangulat helyett, fanyar szeszély ömlik el az egészen.

«_Egy magyar énekesnő külföldön_» egy gazdag ifjú szerelmi története, ki Olaszországban egy Biánka nevű kacér színésznőbe szerelmes. Az ifjú a leányra költi minden pénzét, aztán hamiskártyás lesz, a színésznő cimboráival segíti kifosztani az idegeneket, végre egy éjjel észre vevén, hogy kedvese mást is szeret, vetélytársát megöli, elszökik s e közönyös megjegyzéssel fejezi be a beszélyt, melyet maga beszél el: «Néha csakugyan furcsa társaságokba keveredik az ember.» A személyek közt senki sincs, ki részvétünkre lenne érdemes. A költő itt inkább feltárja főszemélye bensőjét, mint első beszélyében, de nincs köszönet benne; cselekvénye kerekebb, elevenebb, mint a másodikban, de a tárgy és tárgyalás ridegebb, visszataszítóbb mindeniknél. A színésznő lehetne kacér, hűtelen, csak volna benne valami báj, szeretetreméltó, valami emberi érzés, hogy értenők az ifjú szenvedélyét s ne kellene csak utálnunk. Az ifjú lehetne sokkal bűnösebb, csak volna valami szenvedélye, küzdelme, búja. Prévost is ilynemű viszonyt tárgyal híres beszélyében, Manon Lescaut-ban, de mily különböző a felfogás, hogy egyebet ne említsünk. Manon többször megcsalja kedvesét, mint itt Biánka Oszkárt, de minő bájos teremtés, könnyelműsége mily naiv, szíve hűtlenségében is mily hű s mennyi küzdelemmel, szenvedéssel fizeti meg egyetlen hibáját, hogy a szegénységet nem tudja tűrni. És Grieux esztelen, de mély szerelme mily emberi, igaz és részvétre méltó. Könnyelműsége annyi mély érzéssel, erkölcsi megsemmisülése a szerelmi feláldozás oly erkölcsösségével vegyül, hogy megindítja szívünket. Mindezt csak azért hozzuk fel, hogy Zilahy beszélyének tárgya még magában nem zárja ki a költőieséget, sőt a francia beszélyirodalom egyik valódi remekműve ilynemű viszonyon alapul. Nem e beszélynek tárgyát hibáztatjuk, hanem a felfogást, a tárgyalást, melyből hiányzik minden költőiség. Nincs költőitlenebb, mint a bűn szenvedély nélkül. Oszkár szerelme nem szerelem, pusztán gavalléri kaland, minden szenvedély, sőt lélektani érdek nélkül. Biánka a legközönségesebb személy, ki valaha beszélyíró tollára akadt. S mily nyomorult a két főszemély környezete. Csodálatos, hogy egy huszonötéves beszélyíró az életnek csak sivár, mondhatni leghitványabb oldalát festi. Mintha nem találna részvétére érdemes tárgyat s amit talál, az nem más, mint egy bárgyú gyermek. A «_Verőfényes napok_» című beszélyét valóban az tünteti ki, hogy részvéttel viseltetik főszemélye, egy bárgyú gyerek iránt, ki játszótársa volt s hozzá egész haláláig ragaszkodott. De vajjon a költő részvéte elragad-e az olvasóra is, az egészen más kérdés. Nem az a kifogásunk, hogy a beszély hőse egy tíz-tizenkétéves gyermek. A költészet örök forrása és tárgya az emberi szív, legyen az gyermeké, ifjúé vagy öregé. Azonban az ember oly állapota, mikor születésénél fogva vagy más testi bajok miatt csak egy fokkal több az állatnál, inkább az orvosi tudomány tárgya, mint a költészeté. Ami jellemző, nem mindig egyszersmind költői is. Más tekintetben e beszély vagy helyesebben genrekép legsikerültebb Zilahy elbeszélő művei közt. A főpontok arányosan emelkednek ki, kevés benne az áradozás, egypár részlet kitűnően sikerült. Turgenyev orosz beszélyíró befolyását ugyan megérezhetni rajta, mindamellett Zilahy sehol sem eredetibb és sehol sem tanusit több elbeszélő tehetséget, mint éppen e művében. A «_Székely legény_» című humoreszkjéről ellenkezőleg semmi dicséretest nem mondhatni. Ez oly ízetlenség, hogy alul van minden kritikán. Még csak egy kis székely jellemzetesség sincs benne. Zilahy egyik bírálója azt jegyzi meg, hogy sok székely szót igyekszik meghonosítani az irodalomban. E székely tárgyú népies beszélyben mi nem találunk többet két közönséges székely szónál: _kabala_ (kanca), _vesdi_ (verseny). Többi beszélyeiben ami tájszó előfordul, azok erdélyi magyar tájszók s van köztük egy pár oláhos is, mint például _szokotyálás_, melyek használatát nem igen ajánlhatni.