I.

Egy napon Fülöptől levelet kaptam. A paralitikusok zavaros össze-vissza írásával azt írta, hogy okvetlen minél hamarabb látogassam meg.

Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte – mikor másfél év előtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De azután, hogy sűrűn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és bájos asszonnyal – és láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, mikor elbúcsuztunk tőle és együtt távoztunk, ritkábban mentem ki és csak olyan időben, amikor tudtam, hogy a feleségét nem találom ott.

Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál otthon mindig el szoktam válni a szép asszonytól.

Fülöp nagyon szerette a feleségét. Későn házasodott, harmincöt éves korában és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy hatalmas remekbe formált leányt vett el, egy kékszemű, elefántcsontbőrű, illatos szőkeséget, akinek vastag kis piros ajkain rövidesen kibontakozott a szenvedélyesség sajátságos akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva. Szakított a barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte minden szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt és kicsit sajnáltam.

Amikor a paralizis kitört rajta – a sajnálkozás fokozódott bennem, de az utálat eltünt.

Helyzete valóban nyomorult volt.

Egy alkalommal – gyönyörű, napsugaras, mámoros tavaszi délután – a jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, pirulva és dühöngve – a folytonos nyelvbotlások miatt – drágának és aranyosnak, továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete párját és integetett nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony könyörögve ijedten nézett reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. Félt, reszketett ez az egészséges, tiszta nő. És ezt megbocsátottam volna neki, de jól éreztem, hogy félelmének rugója a gonosz, szívtelen önzés volt. Sohase szerethette igazán Fülöpöt, ha most be nem akarta látni, hogy hősileg el kell viselnie a férje csókjait.

Ez az igazság tisztán jelenet meg előttem e pillanatban és kimentem a szobából, hogy ebbeli meggyőződésemet tudtára adjam az asszonynak. Később hallottam, hogy pár perc mulva mégis csengetett az ápolónőnek.

Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségéről. Nem is érdeklődött iránta, nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos ápolónővel sem foglalkozott, holott első időben nem egyszer felhívta a figyelmemet annak külső jótulajdonságaira.