II.

A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimről, akiket nem ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig félévre rá követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvígasztalódni, nem tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem őket!…

Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután átküld az ebédlőbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga, magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az ebédlő. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De ő vidéken lakik és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja ő. Özvegyember. Nagyon szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok unokája van, a nagymamának csak egy: én.

Az ebédlőben leülök a szőnyegre és a nagy képes könyveimben lapozok, vagy az arcképalbumokat szedem elő. Benne van a szüleim arcképe sokféle változatban, különböző korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe. Krinolinos szoknyában, olyan jókedvűen nevet; egészen kislány. Ott van az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve. Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden félévről. Az egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz és szopom az ujjam. Egy harmadikon karika van a kezemben és hajtó. Akkor kaptam először nadrágot.

Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idő! Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi. Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idő kell még, hogy felnőjjek, hogy megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnőttek tudják, nem lehet kétség, csak ők tudják!…

Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyözött ebédlőben. Nagy csend vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában üldögélt és beszélgetett a szomszédasszonyokkal, vagy a vincellérrel, aki bejött a szőlőből valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a feleségét, Tecát és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet csókoltak és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a szilvóriumot és a vincellérpár kapott belőle egy-egy pohárral. Gaz, alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát és kihasználták a jó szívét, meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták el. Egyszer az egyik szomszédunk Gerő bácsi kiment szilvaszedés előtt és megnézte a fákat, azután később kijelentette, hogy a beszállított szilva nincsen fele annak, amit látott.

– Kedves ténsasszony – mondta a nagymamának – ezek lopnak. Kergesse el őket.

A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:

– Azt mondják Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugy-e nem igaz Tecám? Ugy-e nem igaz?

Teca nem állhatott ellen a kérésnek, kijelentette, hogy nem igaz.

– Persze hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki ilyent mert rám mondani!

Nagymama majdnem kiadta Gerő bácsit és jó, hogy nem tette, mert Gerő bácsi hatvanéves korára is hűtlen férj volt és Teca néni nem mulasztotta volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben szerettem Teca nénit.