VI.

Négy óra után már bejön Kati – már elmosogatta a kevés edényt – kinyitja az ablakot, ha nyár van és tüzre rak, ha tél van.

– Kati, szokta mondani a nagymama, Kati fiam, teríts kávéhoz.

Kati terít, behozza a friss kávét – mert minden délután frisset csinál – behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót. Nagymama fölkel a karosszékből, összehajtja az ujságot – ha épen olvasott – leveszi az okulárét és megdörzsöli fáradt szemeit.

– Gyere Józsika – mondja – együk meg ezt a kis kávét.

Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a kávét és nekem is öröm, hogy ő olyan élvezettel issza, lassan kevergeti, tejszinhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt áprítani valónak és elüldögélünk jó félórát.

– Anyád is nagyon szerette a kávét – mondta egyszer a nagymama és ez a legjobb ital. Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád, mikor már nagyon beteg volt a szive, megivott három-négy pohárral is. Betegségében egyetlen öröme volt a kávé, meg a Jókai-regények. Azokat olvasta sorba. Ha apád otthon volt, ő olvasott föl néki. Sokszor sírt anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád kinevette, de csak képmutatásból, mert ő már tudta, hogy nem lehet meggyógyítani az anyácskád szivét.

Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a szomszéd nagy utcán. A tűzoltók rézbandája szokta fújni a halotti marsot, recsegve, ropogva és a harsonáló erős hangok behatoltak egészen a szobánkba. Kellemetlen hamis, zagyva zene; idegenszerű, de van benne valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én meghalnék, nem ilyen zenét kivánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm fölött, halkan, tegyék rá a kis fésüt a húrokra, amitől ellágyul, elcsendesedik a hang és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a halál.

Egyáltalán ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szivemből utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és senkiért! minek haragudni?… Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig nevetek rajta, azután mielőtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik szobába.