VII.

Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyujtást. Sétálok egyet a dadával a kertben; ő mulattat. Levelekből füzért fon, vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog és azt szólítgatja:

– Csigabiga gyere ki!

Télen a kis szánkóba ülök és párszor körülfut velem az udvaron. Közbe sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha, hogy ő ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.

– Látja Józsikám, most futtatunk. Repülj szánkó, repülj Ráró, hohó, egyenest Budapestre repülünk, no most itt vagyunk Pesten.

Jár a szája a derék, kedves asszonynak és meg van győződve, hogy én csak azért, mert kis fiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál és sokkal ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a felhők között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sőt életében meg sem nézett egy felhőt. Máskor meg akartam neki magyarázni, hogy a szelet a fák okozzák. Ha hüvös az idő tudniillik – ő kihozza az őszi kabátomat a házból és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy mitől van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni.

– Dehogy nem – mondtam én – nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a szelet. Mint ha a nagymama legyezi magát és legyezővel szelet csinál. Nem, dada?

– Azt én nem tudom, Józsika.

Nem értette meg, hogy a fa ép úgy szellőt csinál, mint a legyező.