XX.

A nap már búcsuzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián alakja most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tünt fel. Az ifjúság féktelen vágya, tudatlansága és a jövőtől való félelme azt hiszem egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésben hajszolta.

Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékező homlokát. Keresztül ugrált a sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra vagy lábra, megcsúszott, csetlett-botlott és csaknem elesett. Már-már elvesztettem szemeim elől, holott nagy igyekezéssel követtem.