IX.

Két hét mulva egy reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam elaludni és kikönyökölve az ablakba, néztem az ébredő utcát, a nagy körút márciusi hajnalának szineit. Váratlanul a kapunk előtt egy kocsit pillantottam meg és Idát, amint koffert rakott föl a bakra. Johanna jól bebugyolálva, épen az ülésen helyezkedett el. Fölkeltettem Eleket, aki roppant botránkozott.

– Hallatlan e nő elvetemültsége, – mondotta, – elutazik és dobálja a pénzt, csakhogy láthassa a leutnantot. És mindezt titokban. A hátsó lépcsőn viszik le a pakkját és fogadok veled, hogy Ida nem fogja megmondani.

Valóban a lány csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy úrnője Bécsbe utazott.

– Csak pár napra és üzleti dologban, – ismételgette bután.

– Szép kis üzlet, – dohogott Elek. – Engem be nem csap. Szerelem! És arra Johanna már egyszer ráfizetett. Rá kell neki fizetni még egyszer. Nem tehetek róla, ha egyszer valakinek az a sorsa, hogy ráfizessen a szerelemre, hát akkor nem lehet rajta segíteni! Nagyon sajnálom!