IV.

Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk és Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka. Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya kitünő. Eközben folyton biztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember lesz belőlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettőt szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is, vacsorára is, ozsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel és hogy palacsintával nem szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat és holtom napjáig beteg leszek.

Ebédközben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson, inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, még nincs vége az ebédnek és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat levegyem a nyakamról. Roppant rendszerető asszony. Nem csodálkoznám rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz esztendővel születésem előtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a másvilágra. Tulajdonképen nem haragszom nagymamára, ő jó asszony és hogy vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.

Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a gombolyító-gép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a kanári ajtaját vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak. Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül és dongókra vadászom. Ez jó mulatság és igazán szórakoztató. Az ember leül a zsámolyra és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztül süvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:

– Ni, ilyen nagyra megnőttem. Hallgassátok csak milyen vastag csodálatos hangom van: z-z-z-z-z-z!… És milyen erős, lefőzöm, túlkiabálom az összes szegény kis apró legyeket… én az óriás.

Így hetvenkedik a dongó és szilajul szálldogál mindenfelé. Neki koppan az ablaknak, fölmászik a keresztfáig azzal huss… elrepül, körülkarikázza a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra, mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végig ugrál a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az ujjahegyére és ujra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal repül: – Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér! Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az ember, mely mindig erősödik, vastagodik, dicsekedőbb és bosszantóbb jellegűvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, elbizakodott emberekhez.

Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag arany láncot hord és kellemetlen erős hangon beszél, mintha mindig egész sereg embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem repednek tőle a finom kis porcellán-figurák és kristálypoharak az üvegszekrényben és elárulja, hogy a hang gazdája Kovacsics bácsi gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná ezzel mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül akinek legalább olyan erős és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki. Ha tudná milyen csunya az aranylánca, épen az ormótlansága miatt, ha tudná, hogy én őt a dongókhoz szoktam hasonlítani és bár kezétcsókolommal köszöntöm, szívből utálom, akárcsak egy utálatos nagy dongót.

A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos puffadt dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam, szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való fejforgatásba és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban már tudom a módját, hogyan kell.

Becsukom az ajtót és türelmesen várok, mig a dongó letelepszik valahová. Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ült, földobom a légycsapót. A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem körül bosszant… várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy negyed óra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem és döglötten beteszem a légyfogó üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.

Nagymama t. i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogóüveg a legjobb. Cukrot tesz alá és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen megtett mindent. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan, szánalomraméltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jó kedvre hangolja a nagymamát.

– A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz és nem fog legyet. Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom mit szólna!