II.

Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk, már hallottuk a hangját, amint a szomszédszobában instruálta Idát a takarításban. Kedves, csengő szopránja volt, affektálva és bécsi kiejtéssel beszélt s közben sokat kacagott, mint egy kislány.

– Johanna megboszúlja magát a férfinemen – mondta Elek ilyenkor. Kegyetlen boszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!

Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nő. Az egész sápadtsága, korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát sejtetett. Valami megcsalatást, meghurcolást, becsapatást, szégyent, ami miatt otthagyta Bécset.

Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket, ismeretlen szalon-darabokat szedett el, amelyekben banális futamok és tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat és az előszobán át jól hallhattuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá. Nagyszerűen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna tudniillik a bassusokkal egészen szabadon bánt el, a ritmust pedig saját használatára alakította. Hall az ember az életben temérdek rosszul zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rosszjátékot, ilyen egyéni hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában.