V.

Szó, ami szó, nagyapának igaza volt és nem férhet hozzá kétség, hogy a Kati légyfogó papirosai, amiket a fűszerestől kap ajándékba, sokkal többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van győződve a saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megitélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak. Épen ezért soha olyanvalamiről véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama előtt, amiben az igazság vele szemben az én részemen volt. Hallgatni a legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatják, hogy igazuk van, akik sokat beszélnek – minek! Aki érzi magában, hogy helyesen lát és jól meg tudja itélni a történteket, nincs szüksége ilyesmire. Hallgat és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag – mint a nagymama mondja – vagy akinek fehér lova van – mint Margit mondja, a szomszédék kislánya – hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok és fölöltözni magam rendesen nem igen tudok, ha a dada mosdat is és ha a nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kis fiú vagyok, ha a felnőttek tudnak írni és olvasni és én meg nem – azért én tudom magamról, hogy ki vagyok és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok papirja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá a nagymamával, van dolga a törvényszéknél és sok emberrel beszélget, mégis olyan tökéletlen teremtés, hogyha mulatni akar, a korcsmába kell mennie tekézni vagy inni, máskép halálra unná magát. Látom ezt rajta; olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a zsámolyra és késő délutánig el tudom nézni a felhőket az égen. Ó milyen gyönyörűek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhő. Az alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen ha lenyugszik a nap, szeretem nézni őket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, óriási paloták. Valószinű, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a felhőkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már csaknem elérte a felhőket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltünt a szemeim elől, azután én azt gondoltam, hogy a fecske megérkezett abba a boldog országba és ott is fog maradni mindig.

Nem. A kis madár gyáván megijedt, talán a nagy fénytől és visszaszállt lefelé, a szürke fénytelen felhők közé, visszajött a háztető alá a fészekbe. Majdnem sirva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a boldogság küszöbén van és azután meggondolja magát, visszajön a szegény, piszkos eresz alá!