IV.

(E pillanatban lábujjhegyen belép a gyerek-szoba ajtaján Áldor Balázs. Gyönyörü monumentális magyar fej. Hosszú, oldalt elválasztott, még egészen fekete haj. Atléta termet. Alacsony gallért visel, melyből büszke egészséggel emelkedik ki izmos, vastag nyaka. Legújabb szabású, sötétkék ruha, sötétvörös szinű bőrcipő. Kézelőt nem visel.

_Bandi_ (elkiáltja magát): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik. Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik…

(Áldor összecsókolja a gyerekeket. E közben bejön a mama is. Korán hervadó, 33–35 éves asszony. Még öt éve is nagyon szép lehetett. Azóta az arcát egészen elkínozta a hisztéria. Nagy fekete szemei könyesek, de azért mosolyog.

_Áldor_ (megöleli a feleségét): Megkerestek engem a haszontalanok a lexikonban.

_Bandi:_ Éljen a legkiválóbb magyar szobrászunk, nevét az egész világon ismerik!

_Áldor:_ Elég volt, Bandi, most mondj valami egyebet.

_Bandi_ (az anyanevelte gyermek módjára elszalad és kiabál): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik!

_A mama_ (megcsókolja Áldor arcát és megsimogatja nagy homlokát. Súgva mondja): Ma itthon vacsorázik!

_Áldor_ (hangosan): Nem, édesem, ma a klubba kell mennem, a zsüri ülésezik, igazán nem lehetek itthon.

_A mama_ (elbocsájtja, komolyan): Ebben a hónapban még nem vacsorázott itthon egyszer se és még csak háromszor evett itthon ebédet és ma már tizenkettedike van.

_Áldor:_ Nem lehet, édesem, nem lehet. Majd holnap talán. (Megnézi az óráját, megcsókolja a felesége kezét és homlokát, azzal elsiet. A másik szobából visszakiált): Szervusztok gyerekek.

A mama lassan kimegy.