III.

Az első hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra dolgozott. Bejött, síma sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel – rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt, mint gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, amellyel megkínáltuk, babrált a boáján, amelyet ilyenkor – Isten tudja, milyen okból – nyaka köré csavart, előre hajolt, mosolygott, nevetett és hamar kiment.

Elek röviden fejtegette az eseményt.

– Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négy perces vizitre. Beszélt Budapestről, Bécsről, bájos volt, föltette a boáját, föllépett a tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónő szerepében. Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat, azután megfordult és komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt utána.

Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos viselkedése mögött valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit kitudni.

Elek – híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a természet ama ritka bőkezűségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem méltatlanul, elárasztotta – szabad idejének egy bizonyos részét Idának szentelte. Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek nem vesztette el a türelmét – amit minden hasonló esetben őszintén bámultam nála, – hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra tért át. Orákig elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a német nyelvben gyakorolja magát és hogy nincsen igazam, amikor a nőknél – „ilyen“ szempontokból – a társadalmi differenciákat emlegetem.

– Csodálkozhatsz, – mondotta Elek – de kimondom, hogy soha még rangombéli nő nem volt képes lekötni az érdeklődésemet. Mindig az alacsonyabb sorban lévők foglalkoztattak.

Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket szalasztott el e minőségi jellegű kisigényűsége révén.