III.

Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszűnt a barátom rosszkedve. Szombat délben az iskolából jövet, találkoztam vele. Elébem jött. Kijelentette, hony majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az irodában.

– Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akiről meséltem, hogy nem akar kötélnek állani?… Nohát ma délelőtt mégis!… Nincs még egy ilyen lány a világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába igértem én neki fűt-fát, selyemkendőt, selyemruhát, aranygyürűt, száz forintot, – nem akart. Igazi százforintost kértem a sógoromtól és megmutattam neki: Ez lesz a tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, épen te kellesz. Mert szép ám. Olyan szemei vannak, mint az őzecskének és pirosak az ajkai, mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úri asszonyé. Majd egyszer megmutatom magának Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk – a mai napig számítva – tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam, bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.

– Nohát, azután ezelőtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán. Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte: nem. Nem akarsz? – kérdeztem még egyszer. Nem, mondta és lesütötte a szép szemeit. Odaugrottam és ahogy csak birtam, jobb kézzel, képenvágtam. Eltakarta az arcát és a falnak dőlt, annyira megszédült. Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Balkézzel is adtam neki még egy jó nagy pofont. De ahogy csak birtam! Csak támasztotta tovább a falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.

– Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom, Zsófika, eljösz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék. Délután eljött, elszökött a régi helyéről. Elvezettem a Panna nénihez, annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is. Ma délelőtt azután elmentem és elvettem a szüzességét.

– Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a fáradságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év előtt.

– És ebből megtanulhatja Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kivánja őket. De akkor azután muszáj nekik.

Pista megsimogatta a fejemet, rendbehozta az íróasztalát és szokása szerint hivatalos nyelven berekesztette a munkát:

– A mai délelőttre rendelt szent evangéliomot egyhangúlag beszüntetettnek nyilvánítom!

Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet a legjobb szivarnak tartott) és fütyörészve távozott.