I.

Johanna csinos nő volt, fiatal és elvált, de… nagyhomlokú, kishajú, nagykezű és német. Kezdettől fogva nevettük, mulattunk rajta, épen ez utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne kezdtünk volna rá.

A szobát nem tőle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája, barátnője és szobalánya volt Johannának. Egy kisszemű, széptermetű, szepesi leány, lenszőke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek könyökig, ameddig a blúza látni engedte, egyenletes fényes vörösek voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a szoba nagy volt és rendes, jó bútorok, jó ágynemű, jó kanapé, villamvilágítás és fürdőszoba-használat.

– Csak ne volnának ilyen vörös kezei! – sopánkodott Elek, a lakótársam, – vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok.