XI.

– Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt, – mondtam magamban, – hiszen a szerencse vezette őt kezdettől fogva. Kérdés azonban, hogy fölismeri-e mi a tennivalója és ifjú elbizakodottságában nem folytatja-e útját?

Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig habozott, azután megrázta a vállait, mintegy kiszakította magát a meleg, pihegő női test bűvköréből és újra elindult.

– Gracián, bolond Gracián, – suttogtam és nem boszankodás nélkül, – hova a pokolba sietsz annyira!… De nem lett volna illő visszahívni őt, utánaballagtam tehát.