I.

– Jézus! Jézus! – üvöltötték a légrádi vitézek magasra emelt karabinnal vágtában gomolyogván le a domb lankáján, amelynek tetején pár lovas fogott körül egy szekeret. A szekérből egy nagy rézdob tetejéről egy kis dus, szőke, göndör haju, nagy fejü gyerek meresztette szemét a porfelhőbe takaródzó szinkavarodás után.

Zrinyi György visszanézett a dombra; kerecsentollas forgóján megvillant egy drágakő s aztán mintha elragadta volna a nyomában zúgó vitézi förgeteg.

– Né, cinegém, urficskám, ahun serénkedik apja ura törökfej kaszabolni! – bökött a gyerek felé egy katona a szekér mellé farolva lovával.

– Lódulj idébb, agg eb! Talám csecset is adnál néki? – intette kellő tiszteletre a legényt a kis Miklóssal szemben, távolabbról egy nagybajszu öreg vitéz.

Lent a völgyben fegyvertől, szerszámtól, félholdtól csillogó, zászlóval, kaftánnal, tollal lobogó török csapat igyekezett a Mura felé, poroszkálva ügető marhacsordát hajtván maga előtt. Hirtelen mozgolódás támadt a seregben: a puskatüztől, szablyafénytől villogó porfelhő a nyomukban kavargott már. Mintha gyorsan előre taszítódott volna az összecsapódó két csoport, a mozdulat nyomában vastagabban vágott föl a por s belsejében dörgést, villámot hordó távoli fölyhővé vegyült török és magyar. A megriadt marhák szökkenő, ügyetlen vágtatással menekültek a folyóig, amelynek partján folyás ellen kanyarodva ügettek tovább.

A kis Miklós mélázó szemmel merengett a kavarodásra, duzzadó ajkait feszülő figyelme összecsucsorítván.

A porfelhőből szines cafatok szakadtak ki s szinte repültek a folyó felé, amelynek vizében aztán eltüntek; csak utóbb a folyó közepén megvillanó valamiről tudta meg a távoli szemlélő, hogy a menekülők nem fulladtak bele, hanem lovuk sörényébe kapaszkodva, meztelen kardjukat szájukba fogva sikerült átkapatniok a tulsó partra, török területre.

A porgomolyag most egyszerre ketté vált, ujra összecsapódott s a folyó felé zökkent, majd ismét szállni, rohanni látszott s a parton sem állapodott meg… Belé!… Ott aztán mintha kihullott volna a magja, üresen szállt el a viz fölött, amelyben apró fekete pontok nyüzsögtek. A folyó egészen a tulsó partig feketéllett tőlük. Aztán a pontok is megoszoltak. Egy részük ujra szürke porfelhővé duzzadt az innenső parton… és ki törődik a másikkal?

Poroszkálva ér föl Zrinyi György csapata a dombra.

– Apa! holdacskát Nikinek! holdacskát! – rikoltoz elébe a fia.

– Vitézek! Ihon ez háromévü gyermek együgyü szavában eldődi nagy vére kiált az virtus után való vágyakozásában! Az török holdat kévánja. Nyughass mast, fiam! Első vala néked ez öszveakaszkodás az törökkel, részed ugyan lészen benne kapucánt tenned az nagy bestia orrára.

Azzal fölkapta a fiucskát a dobról maga elé a nyeregbe. Miklós örömmel markolt a ló sörényébe és sikoltozni kezdett. A poros, lustos vitézek örvendve röhögtek jövendőbeli urukra. Az öreg vitéz elismeréssel sodorintott egyet bajszán s György bán felé vágván szemével, felkiáltott:

– Aunye!

– Ott, ott, apa! – kiáltott föl hirtelen Miklós, lemutatva vaskos kis ujjával a sikra.

– Az török elhajtotta barminkat terelik erre az legények! Semmi az!

Elől lovagolt a bán. Utánna egy szakasz válogatott vitéz, mind belső ember. Nyakig sáros lovaikon már megszáradt a tajték. Nehány fogoly törököt hajszolt mögöttük a többi; magas kopjáikon üveges szemü, nyitott száju török fejek, amelyekből alvadt vérrel rakott cafatok csüggtek alá. Vércsöpp hullott belőlük néha a tartó kézre. Egy fogoly fölsóhajtott, mire a mellette lovagló hónaljon rugta és süvegét lekapva, hangos nótára gyujtott:

– Vitézek! mi lehet szebb dolog a végeknél?

A nap gőgösen, jóllakottan hágott delelő pontjára.