XXIII.

A nyitott ablakon besüvített a friss, erdő-szagú tavaszi szél, az asztal gyertyáinak lángját nyújtva, nyomorgatva. A várnagy csendet kérve emelte föl a karját: kettős horvát síp hangja sikongott be az udvarbiró házának nagy szobájába az éjszakából; úgy látszik, az úri társaság is ablakot nyittatott amott az emeleten, a kisebb palotán.

– Ez osztán mán élet! – szólt a várnagy pocakját szorongatva elégedetten.

– Zajosb, hogysem volt – hagyta helyben komolyan az udvarbíró.

– Az! – szólt a vadászmester.

– Az kanisai basa feneke alatt légyek nyűtt, hitván nyereg, ha nem igaz, kit kegyelmed szava arányoz, kapitány uram! – hangoskodott a főlovászmester a várnagy vállára ütve. – Hiszem klastrom vala, konvent vagy káptalan, mi ördög csudája, Csáktornya urunk legénykedése korán, merthogy kanok gyölekezete volt ez vár mind ez fejünkre nyílott ezerhatszáznegyvenhatodik esztendejéig az Úrnak. Mastan penég teli az vár minden rendű asszonyi állattal: frájcimmerné, fonóasszony, varróleány, illyen leány, ollyan leány, még szűz leány is.

A várnagy nyikkanva verte az asztal közepére a veres királyt. A többi is nevetve adta be kártyáját az ütésbe.

– La, hogy megkukorékol az agg kakas! – nevette rengő hájjal a várnagy.

– Nem is ittam el az tehetségemet, valamint kegyelmed, – vágott vissza a lovászmester.

– No, de nem kegyelmed szándékán múlott el! – felelt halkabban amaz.

Koccintottak; ittak.

– Szép asszony az asszonyunk! – ingatta fejét kártya-keverés közben a tárnokmester.

– Penég kegyelmed nem is látta lakodalmas díszben, – mondta a hopmester, új ember a gróf udvarában. A vadász- meg a lovászmester fejbólogatva támogatták az állítást, mert ők is ott voltak Prainiken, többet tudnak bele, mint az a másik három, aki addig Csáktornyát őrizte, hogy el ne repüljön.

– Az volt osztán az lakodalom! Kegyelmed teljes életében nem látott, hogy egyebet ne mondjak, annyi csemege-speciálét, az mennyi ottan csak egyetlenben egy asztalon hevert. Turuncs, pomagránát csak úgy gurult, valamint Karsztban az kű! – magyarázta a lovászmester.

– És az dísz, az pompa! – szólt szelíden a vadászmester.

– Igaz a! – kapta fel a szót újra a lovászmester. – Az sok bársony, vont arany, selyem ruha, drágakű, boglár! Még az lovaknak farmatringokon is akkora drágaküvek tündöklöttek, mint az kegyelmed szeme.

– Köllött is, hogy légyen! – tanítgatta uraimékat a hopmester, – hiszem királ ű fölségének kegyelme egy hold telésében kétszer fordult urunk felé: az esztendő küszöbén Szala és Somogy főispánja lén urunk…

– Tudjuk, – bökte oda hegyes bajsza alul a várnagy.

– Osztán mingyárt rá feld-vak-mester! – idézte emlékezetbe a tárnok.

– Ugy vagyon! Ober-Feld-Wacht-Meister! – javította az udvarmester a durva kiejtést, – avagy supremus campi vigiliarum praefectus…

– Mit cifrázza kegyelmed? Mondja ki magyarán: főistrázsamester! – szólt rá türelmetlenül a várnagy, akinek éppen utolsó ütését vitte el az orra elől.

Az udvarbiró ásítva dűlt hátra székén:

– Talám ölég is lészen mára. Amoda át is kialuvának mán az lángok.

A vadászmester már föl is kelt s csontjait ropogtatva nyújtózkodott.

Az utolsó poharat már állva ürítették; aztán kezeltek, magukra kanyarították a ládákra hányt mentéket és megindultak. A fekete égen arany csillagok remegtek. Az udvaron megálltak egy percre; jó az így, ital után; a várnagy még föl is kiáltott a toronyba a virrasztónak, nem aludt-e el, felel-e.

– Nézze kegyelmed! – rángatta meg a lovászmester a mente szárnyát, – világ vagyon meg az ágyas ház ablakában.

– De nem jóra van fordétva az kegyelmed szeme! – húzta el mentéjét a várnagy.

– Mérthogy is nem ment kegyelmed heréltek kapitánnyának Konstancinápolyba? – duzzogott a lovászmester. – Mán csak észben sem veheti az ember, hogy az ura szerelemtül nem aluszik…

A kopogós csizmák zaja lassankint elhalt az udvar másik végében. Valami kutya meg-megvonítva csaholt; halkan dobogtak a lovak az istállókban.

Zrinyi nagy csendesen, hogy ne recsegjen, fölült az ágyban, lefojtotta a gyertya lángját és eloldozta a kárpit zsinórját. Meleg, lassú suhogással omlott össze a nehéz selyemfüggöny két szárnya. Óvatosan feküdt vissza, hogy a mosolygós, sápadt kimerüléssel csak az imént elszenderedett Eusébiája álmát ne zavarja. Tarkója alatt összefonta két kezét és úgy gondolkozott hanyatt:

– Gyönyörűséges vasárnap vala az amoda Prainiken… éget az teste, bársony fogású barna bőre…

A csöndbe elneszelő füle csak Eusébia mély, hosszú lélekzetvételét s a saját szíve dobbanó verését hallotta.

– … belévész az lelkem, az erőm, és nem fogyatja, de megneveli… köll-e más az jó sorsnál?… Zrini vagyok!! tábori fő istrázsamester, supremus comes Simigiensis és szeme esméretlen mélységekkel nyíladoz, mikoron szerelemben roppan mellyemhez az dereka…

Eusébia száraz köhögéssel ijedt föl, sóhajtott és elcsendesedett.

– … édes kis virágom, – mosolyogta magában Zrinyi, – … az jó Széchy Erzsébet asszonyom bizony meghaláloza; az öcsém szüvében penég harag fenekedik, hogy néminemű ingó marhájárul nékem hagyakozott… ihon jün szárnyas lován az szép hajnal, fejér tajtékkal mosódik zablája…

Meglebbentette a kárpitot.

– … előtte nagy futással oszlik az sötétség, körülötte az ég messzérül tündöklik… Trakostyán és Klenovnik enyémek; vakmerő játékban kezde ipam uram az familiájával, leány-ágra nem szállhatván az Draskovith dominium… úgy sajdítom, az öcskös is forgat némely szándékot elméjében ellenem… Bánom én?!… Mastan az Szulimán császár fő tanácsinak dévánjokat köll megírnom; elsőben Szokolovics Mehmet beszéll, osztán Rusztán, császár veji… ez kettő az ágyukkal való rontatás mellett emeli föl szavát… de az tatár Delimán s amaz vad Demirhám haragos szüve teli méreggel…

Nem ásó, nem kapa az mi győzödelmünk, Hanem rettenetes acélyos fegyverünk…

Delimán Zrinit halálos bajra híná… az császár viszontag felel: ágyukkal Szigetre!

Hogyha nem árthatunk aval mi Szigetnek, Akkor leszen keleti vitéz kezednek…

Ejh! csendesz nyugodalom, álom! – sóhajtotta és elaludt.

A régi élet neki-neki eredő hangossága, hónapokig peshedő nyugalma, hallgatag nappalai, vívódó éjszakái, a ki nem elégített nagyot akarás belül lázongó dühe, a szolga-gyötrő, jobbágy-kínzó névtelen méreg, a nagy, méltóságos szomorúság, az inyégető epedés elmúlt Csáktornyából, mint fölhő szél elől. Nappal munka és mulatság, éjjel szerelem és álom.

Mikor reggel fölsimogatta a válla felé hajló csipkés hálófőkötős fejet, úgy érezte, hogy úr lett minden vele ellenkedő hatalmon. Az a kéz egyaránt jól markol, ha selymes hajat simogat, ha szablyához ragad, ha pennát táncoltat. Aztán elnézte még fektében, hogy karcsul ki az ágyból arannyal, selyemmel varrott hosszú hálóingében Eusébia, hogy emeli magára a reggeli hideg ellen fehér prémes, meggyszínű tafota hálósubáját, hogyan csilingel az ezüst mosdómedencével, korsóval, hogyan szisszen föl, ha a spongyia vize a nyakáról a hátába csurran; ilyenkor lehunyta a szemét, s harcias verssorok verődtek kattogva egymáshoz agyában.

Eusébia, mielőtt öltözni ment volna, pirulva nevetett rá vissza az ajtóból. Zrinyi gyerekes büszkeséggel, felsőbbséggel mosolygott viszontag. Mikor az ajtó becsukódott a halkan távozó után, maga is felugrott az ágyból, talpra; szembe nézett a reggeli fénytől ragyogó ablakkal, lekapta fejéről a gyolcs hálósüveget s megrázta szőkén leomló, puha sörényét. Jöhet a borbély!

– Hun az esze kegyelmednek? – szólt rá komornyikjára – ez dolmány tennapelőtt volt rajtam. Mást! Van, ki szemét rajta feledje, – gondolta hozzá magában.

Ebédig meghallgatta a várnagy borgőzös jelentését, megbeszélte a hopmesterrel, hogy mely időmulatást fundált ki mára, rendelkezett, inast szalajtott, lovast menesztett; aztán lement a könyvesházba. Az asztala előtt megállt, két felé simította marokkal halántékán a fürtöket s nyujtózva vágott szét ökölbe szorított két kezével. Féllábbal maga alá rántotta a nagy setzel széket s még homályos volt a feje, mikor fellapozott Istvánffi-ja fölé hajolt. Olvasott, olvasott s mikor az első fényesebb sugár beleharsant agyába, fölegyenesedett, tollat vert a kalamárisba s gondolkodás nélkül írta, ahogy jött:

PARS OCTAVA.

1.

Ihon iűn szárnyos louon szép piros haynal, Masodik zabláia feiér taitékyáual, Az ló fekete uolt, de szőb Pegasusnál, Orra likiábul tűz, szemébűl iűn halál.

Az ebédnél székén hátra dőlve, lelkében magasra hágó dölyffel nézte társaságát; csak félig hallotta, ami körülötte történt; keskenyre összehúzott szeme mintha csak szűrve bocsátotta volna öntudatába a hosszú asztalt, az ezüst edényekkel csörömpölő szolgákat, a nagy evésben, italtól kipirult arcokat, a szines, fénylő, nyüzsgő vendégsereget, de szóba nem szökkenthető büszkeség vonta meg a mély barázdát szemöldök-közén, amikor a különös, sötét topázként ragyogó Eusébián nyugodott meg végül tekintete.

– Ki más, ha nem Mikulich Tamás! – folytatta Ráttkay György, zágrábi kanonok hangosan, úgyhogy az elgondolkozó Zrinyi figyelmét is magára vonta. – Az báni tábla jogszolgáltatása nem keveset szenyved ez királi personális fellyebbező characterétől; nem enged el kezéből osztályos vagy leánynegyedi pört is.

– Rusnya parasztja! – kiáltotta bíborba szökő arccal Zrinyi Péter.

– Kiben penég igazságos véget vetni az báni tábla tiszti! – bólintotta a kanonok szavára Vitnyédy az asztal végiről, Zrinyi mellől.

Batthyányi Ádám megborzolta nyírott fején magasra nevelt üstökét: únta már ezt a sok komoly beszédet. Majd fertály óráig beszélt az előbb kanonok uram valami históriás irka-firkáról, amit maga eszkábál össze, most meg errül a…

Ráttkaynak két végén messze beívelődött homloka vízszintes ráncokba ugrott a nagy méltatlankodásban:

– Légyen az bán, váras, biró, vármegye avagy singuláris persona, Mikulich csak öszveakasztja kerekét véle, merthogy nyargalóban bocsátotta telhetetlenségét minden után, ki superbiáját nevelheti et quod aliquantum pretii habet, ez eredetire nézvést köz, tudására doctor, értékére gazdag, személlyére nézvést galiba-szerző nagy fő híres beste kurafi, – s a kicsúszott szót sűrű köhécseléssel igyekezett elborítani. Hamar másba kezdett: – Kedves és sok tiszteletekre méltó, bennünket minden asztali jókkal töltöztető, vendéglátó gazdánk, nékem bizodalmas atyámfia, az imént értém amaz derék, virtusos Drugeth úr jó uram halálát, kit Isten nyugasszon. Hogy ese az történet?

– Guta üté az jó urat, canonicus uram, az stiriai szélen, mikoron Rákóczy megbékéllésének hírét vévén Bécsben sietett volna az erdélyi had kezében esett javai visszaszerzésére, – felelte Zrinyi.

– Vala fiacskája is?! – érdeklődött tovább Ráttkay.

– Gyurkó még Klenovnikon játszodoz; az őszön majd bémegy az gréci jezsuiták collégiomokban, – mondta Gáspár gróf.

A délest megint csak asztalnál találja Zrinyit.

… A déván már eloszlott… Delimán kiméne császár sátorábul… Most jön a kilenced rész: nagy Zrinyi törökrül hírt akar adni magyar királynak… Juranics és Radivoj vajdák kimennek a kapun, mikor minden állat magának legcsendesebben nyugodalmat vészen… vitéz kezek miátt sok reszeg török harap a fű…

Gyors léptek koppannak az ablak alatt, kiáltásra távolról kiáltás felel. Ujra csönd, de aztán megint lépések, szapora döngésük most már a folyosó kövein közeledik. Zrinyi levágja a tollat, föláll. Az ablak előtt árnyak cikáznak el; a kiáltás mind sürübben harsan s mindig több reá a válasz.

– Vajh! mi zöndülés ez? – kérdi magától hangosan s gondolkozva megy az ajtó felé. Hirtelen kitárja maga előtt. Egy tekintet a lihegő, izzadt, piszkos legényre, egy gyorsan váltott szó a várnaggyal s durranva vágódik be Zrinyi mögött a nehéz ajtó. A várnagy s a legény szaladással is alig győzik az úr sietős menését. Végig a folyosón, ki az udvarra! Mint a szétzavart veréb-raj, szalad a sok szolga, komornyik, udvari tisztviselő. A vendég-férfi már mind az udvaron. Zrinyi is ott áll középen, egy szolga vállára támaszkodva félkézzel; egy másik vörösre duzzadt arccal húzza ura lábára az uti magas cselebi csizmát. Maga a hopmester köti föl pántlikával az úr haját, s illeszti fejére csúcsba futó kupolás, zománcos sisakját. De pallosát egyedül szíjjazza derekára s fölkiált az asszonyokhoz a nyitott ablakokba:

– Muránál az török!

Az ablakok egyszerre kiürülnek.

Már patkó kattog, sisak zörög, kard csörög mindenfelé, lovak, emberek nyerítő, kiáltó, sürgő tömegében. Karcsu ezüst patkó kopog, szoknya-selyem suhog elő a nagy kapun ki az udvarra. Csók, ölelés, komor biztatás, gyönge szavú kérés kavarja új alakulásokba a békéből harcra riadtakat.

Csörögve zuhan a felvonóhíd. Meg-megujulva borzong át rajta az elvágtató lovasok tömör dübörgése…

… Juranics és Radivoj!… Istenem! mikéntha egy saeculum forgott volna el azulta! – eszmélt magára a győztes Zrinyi asztala mellett. Vérszagtól fölverve vibrált még benne minden ideg, amint az egyszerű sorokat papirra vetette:

… Márs haragos dobia, s trombita felzörget, Ihon, hoz házamhoz füstölgő üszököt Kanisai Török, oltanom kel esztet.

Hejh! micsuda harc! Süvöltő golyóbist röpítettek az karabinok s vérpántlikát bocsájtva testébül bukdácsolt az török folyó vizében…

Nem rőitöm Istentűl uet telentumomat Kézzelis, ha lehet, köuetem Atiámat.

Hogy megcsárognak az varjak amoda magas póznán függő török fejek környül!

Odakint tömött gomolyokban úszott a halvány kék égen a felhőhab s az asztalon gyűlt az írott ív:

Istenhez bocsátja lelkét a két vitéz vajda… Henyei bástyája leomlik… világgá fut Delimán a török táborból, keze Rusztán vérétől mocskos… török köntösben bujkál Deli Vid szultán Szulimán táborában… szive búsult Delimán Kumilláját kesergi… a Karabul lovon vágtatva tér meg Szigetbe hű feleségével Deli Vid… a török csügged, de áruló posta-galamb cikázik közikbe…

Aztán már, ha nyugalomba készült vagy elgondolkozva pillantott föl, nem is emlékezett rá, mit írt, de pergett a sor, zizzenve fordult ív ív után…

És minden Angyal uisz magáual egy lölket, Isten eleiben igy uiszik ezeket, Egész Angyali kar szép Musikát kezdet, És nékem meghagyák: szómnak tegyek uéget.

Finis! – kiáltotta s gőgös mosollyal törte, tépte, hajította messze magától a pennát.