XIX.

A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmu lépés ebben a taposó malomban, aztán csakugyan jön a kardforgató, seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog győztes hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy nem lett palatinus! Csak szükebbre cserélte volna a nyakát rángató pórázat! Minek az? Megy! Megy, amerre csillaga hivja! De előbb itt rendbe hoz mindent… Rossz szolga, vigyázzunk! – suttogják a kis auerspergek a sirja után nyögő császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrinyi-ugyse, nem! Hej, országbiró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökü, érdemes komédiás, jeles nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király kegyelmének kaparászásában! Én megyek és nem kötök hajót a lovam farkára, hogy a Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből való visszatérés… sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva itt is hagyom: játsszatok vele törököt, hofkrixkraxban csipkésen, ülve hadakozó német retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak!

Csecsemő lánya az emlő-bimbót még jól szájába sem tudta fogni, már Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes pontossággal magyarázta, alkalmazta az országgyülésen kieszközölt articulusokat, amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért három erszény tallért kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság oda, utasítás-készités, egyéb fő, állami szecska-vágás, praedaucius, oláh, németek megfenyegetése; aztán asztal fölött sápítozó vagy pökhendi, csaholó, nagy ménkü fontos megbeszélések, lázadó jobbágy ellen királyi engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon paraszt-vadászat… De horvátok! Mért? Ha ki bánt, ha horvát is, vére éppúgy szökken, mint a töröké s a béle-metélt muszulmán nem büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy!

Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén rokkant napraforgó, úgy áll a kerék s fura, véres emberrongy mocskos bocskora csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a horvát bán horvátot törjön kerékbe: legyen mit rabszíjjra fűzni Kostajnica basájának, mert félő, hogy kifogy a derék faj és stiriai pocakokba sussan majd a muszulmán kopja!

Egy-egy három oszlopos, háromszögü akasztófa alatt úgy rántotta megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes felé sikamlva rohant a menekülő s fent a dombon, Zrinyi mögött, derekas munka után nagyokat fujva törölte le dolmánya ujjával a ráfröccsent vért Patachich kapitány.

Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt gerincü horvát kuvaszokat?… Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az lenne mulatság! Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön vágna taréjos sarkantyujával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr! Bécs fölött! Magyar úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a tornajátékos lovak, neki nyílnának terraszain a virágok s magyar úr talpából nyalná ki a bécsi csürhe a csengő aranyat!… mint Mátyás király…

Mátyás! Milyen zengő emlékezetü név! Mátyás… nemcsak kénnyel lett király, hanem in manu forti!… Erőhatalom!… Bár máskor is éljen vele a magyar, ha Mátyás királyra találhat… In manu forti!… Eh! csak jönnének már, csak hivna már Rákóczy! Elég volt az ugar-törés… Szűz föld! új cél!

A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi munitio után végre egyszer csakugyan régies formáju, kopott nagy landkocsi nyikorgott át a felvonóhidon az épület elé. A bán maga sietett a vastag bundákból görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan körültekintgetések között kimászó két úr fogadására:

– Vártam mán kegyelmeteket!

A vendégek dünnyögő alázatossággal, össze-összepislogva csoszogtak befelé Zrinyi előtt kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát meg-megrántva bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra.

A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még egyszer kitekintett a folyosóra, aztán nyilt, derüs arccal fordult az urak felé.

Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült törökösen borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni egyhamar, de észrevévén, hogy Zrinyi arcán csodálkozássá hökkent a nyilt öröm, mégis csak megszólalt:

– Eppeg jó, hagy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és az hó!

– És bizony! – bökte fel száraz, sovány góbé fejét Nagy Tamás.

Zrinyi az ablakhoz lépett, neki vetette hátát a keresztfának s rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemü két arc ösztönszerüen igyekezett kibujni a kellemetlen megvilágítás alól: Nagy Tamás a könyvekkel, papirlapokkal teleszórt asztal mellé telepedett le lógó fejével s félszeme az irásokra sandalgott. Ébeni uram a fal mellett huzódó padszékre kuporodott.

– Erössen megfáradtam! – nézett szét bizonytalanul, közben alig észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett, mintha nem látta volna, fordult egyet ültében s elkezdte szálazni bus-kajla tatáros bajuszát.

– Hát, uraim, mi ujság? – igyekezett a bán a dologra térni.

– Atyafiui szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli őrök szalgálatjával két paripát kűld méltóságas, kegyelmes urunk nagyságas uramnak.

– Köszönöm! És?

– Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind cselédivel öszve, kihez hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak is! – folyt a derüs behizelgés Ébeni István ajkáról szélesen, elnyújtva, jó erdélyiesen.

Ugy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsön-pénzt! – gondolta Zrinyi a keresztbe fonta a karját mellén és hallgatott.

Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: «… és az mi nagy Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az mi királyunkban alig találnék vétket… Az ő szerencséje mindenütt nagy volt, mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan. Nem csuda azért, az szerencse hogy pórázon járt…»

Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte tekintetét, amely óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű, keleti rézlámpás hosszú láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett, de végre is a nagy csönd halk fészkelődésre indította… Egyszerre csak homlokára csapott görcsös, csuzos ujjaival:

– Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese elmémböl, hagy urunk levele még zsebemben lapúl! Éjnye, éjnye, instálom nagyságad bacsánatát, – azzal fölgombolta dolmányát s hosszas kutorászás után valami belső rejtek zsebből kiemelte az összevissza gyűrődött iratot. A térdere fektette s elkezdte simogatni, de Zrinyi eléje lépett, rideg engedelem-kéréssel kivette kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a szomszéd szoba ajtajához sem ért, a feltört pecsét puhán hullt a szőnyegre.

A két ember egyedöl maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat vont s bajusza egyik végét fujogatta csöndesen a levegőbe. Majd fölkelt s maga is a lócára telepedett Ébeni mellé.

– Nagy szamár kegyelmed! – bökte oda Ébeninek bajusz-fujtatás közben.

– Tám csak nem?!

– De tám igen!

– Csinálja kegyelmed jabban!

– Majd ha nékem ád titkoson száz tallérokot az fejedelem!

Ébeni arca egy öreg kinaiévá vigyorult a belső jókedvtől:

– Be accurate túdja!

Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava ingerülten sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé:

– Hát perplexióban vannak kegyelmetek, mi?

– Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bőlcsesség sem határtalan! – nyújtotta a szót Ébeni.

– Mehercule! – kiáltott Zrinyi, türelmét vesztve, az összerezzenő erdélyiekre, – princeps Transsylvaniae affectat coronam Poloniae!… Mit bolondoskodunk?

– Balandaskodunk? Instállom nagys… – hebegte Ébeni.

– Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet. Sőt jó lészen ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni, mert úgy látni, hogy az fatum nagy változásokat készít… Ferdinandus szinte hogy halódik s Leopoldus… ű tudja!… Nem az, kivel vet szövetséget, az lengyelekre zudult svécussal vagy magával az lengyellel, hanem az, hogy hada erős, tisztviselői jók, generálissa próbált, discretus, marhás, sok értékű úr, igaz ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az meglévők is elpártolkodnak!

A két úr sűrün helyeselt, de csak úgy némán.

Elejbük ment félutig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok bánjában…

Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre fölállt:

– Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az lengyel expeditiot!

Zrinyi az ajkába harapott.

– Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiajáért köszönetünknek, háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsut vészünk nagyságadtol. Az Ur lakazzék ez várban minden kegyelmével!

Üstök-csavarintás, alázatos kézcsókok, bajusz-pederítés s már az ajtó felé csoszognak Rákóczy becsületes főember szolgái.

Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson szótlan sértődésben álló Zrinyi felé:

– Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak tetszések győjtögetésében szűkecskére szabatatt az üdőnk!

A bán gúnyosan bólogatva helyesel.

A két ember újra megindul, de most meg Nagy Tamás fordul vissza:

– Judex curiae, Nádasdy uram portája az közelebb statio!

Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kivánva sündörgött-fondorgott a két úr kifelé.

Mögöttük döngve zuhant be az ajtó az élesen csattanó zárra.

Ébeni ijedten állt meg a folyosón:

– Bécsapá az ajtót!

– Bé ám az szél! – pislantott ravaszul Nagy Tamás meg sem állva.