XXIII.

A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan ablakot nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre, napra. A vár mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek, lovak, szekerek jövés-menésévé tavaszodott a megduzzadt vizek nehéz, zsongító párájával telt ég alatt. A széles udvarokon drabant rikácsolt s a bilincs-csörgést csoszogtató rabok pincében tetvesedett haja, szemöldöke szinte szégyellve sétáltatta penészét a fiatal tüzü déli verőn.

A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrinyi egy keresztútra állított és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással kedves kőpadját… Furcsa csapdákkal gazdag terü, bolondos hajsza, mért hínak életnek?… Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes, aztán beleesik a lángba… Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét, mint egy zászlót lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán beletakarózva, hetekig forgolódjék unt melegü, puhaságával rettenetes derekalján? Mondják, hogy a horvát bán… Ismertem, derék fiu volt, csak egy kicsit fiatalos; ágaskodó, nyerítő mén a lelke…

– Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni… – olvasta hangosan piszkossá forgatott Horatiusából s valami fájó, édes nyugalom hulláma csapott végig rajta; a könyvet is letette, hogy annál jobban érezze s nézett, nézett maga elé, szerte a gyöpre, a zöld jól esett szemének…

S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel ragadta magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét… de ostor pattant valahol: puha mozdulatu gondolat-tündérek ugráltak le az úszó szigetről, hogy a jelen partjához halkan kikössék. A csönd azonban megint csak megnevelte az árt s a sziget kéjes lendüléssel indult tovább a misztikus vizen.

Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős érzésbe: szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott, mozdulata akarva hajlott selyem-puhaságu ívbe, teste a nagy horizonttal szemben való pihenést kereste, csakhogy elborítsa, magával vigye az a… az a… Ejh! mely csudálatos az élet! – sóhajtotta boldogan elébe.

Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a terveken követte; a török ellen Patachichot küldte s csak harmadnap meséltette el magának, mi történt; halálnak készülő kis Trézsije, betegesen vinnyogó, puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban vonagló arccal kertjébe menekült, ahol megcsendesülve követte gondolatait, amelyek a nagy Végzet felé eveztek finom, ütemes evezőcsapással; új ágyuit csak papiron számlálta; a személyét tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve előadó Vitnyédyt messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette nyugalomra:

– Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem… de azoknak itéletek azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után járó fü… pap után járó fü… Bizony, Vitnyédy uram! De hagyján!

Rákóczy dolgait a feleségével hallgattatta végig; levelet, melyben e név felötlött, azt is az ő kezébe nyomta. Este aztán távoli pásztortűz lidércfényével lobogó nagy, sötét éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy karszéket, Máriát beleültette, maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe, fejét az asszony térdének szegte hanyatt s csöndesen megszólalt:

– Mária, mint vagyon az mese az balga fejedelemrül?

S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán bolyongott, az egyszerü csengésü asszonyi beszédben csakugyan mesévé tarkult, bolondosodott Rákóczy története, aki zordon makacssággal tolta föl magát a januári medgyesi gyülésen országa nyakára, amit már hiába reparálgattak az erdélyi rendek szóval, határozattal, a portához való hűségük éppen jókor írásba foglalásával májusban, mert Rákóczy hada a Részekben már kétszer is nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos kis köpcös, öreg Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejü követe Jenő átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár lovak pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített, prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát, gördülő kövét.

De a messze bugó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban, mint a távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép csuda! Elmulik, nyoma sem marad!

Nyoma sem marad…

Zöldül a kert… komolykás, idegen, nemes Horatius… odafent asszonyod sír s kis lányod talán már a halállal vívódik… Varasdon német katonák tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában… Rákóczy veszett fejszéjének nyelével hadonáz… ó, fájdalmas, sötét, piszkos hullámu élet… jön a török és jön a halál… az öreg Bocskayt csak kiváltottuk… de Sziszeken újra egyenesre verte kaszáját a jobbágy… az a kis sárga virág, hogy néz, milyen szépen, nyugodtan s ha letaposod, nem sikolt… néma halál… és milyen a néma élet?… auream quisquis mediocritatem… O beate Sesti, vitae summa brevis spem nos vetat incohare longam… Gyógyulsz, öreg bán, gyógyulsz: – nagy bán, kis események – kerülöd már a napot s árnyékból nézed a messze útra indulókat…

Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz dűlésből a Velencének gálya-evezősökül eladandó rab-csorda gyülekezését. Pislogva mászott a napvilágra a rongyos had, de lábukon új sárga bocskor fénylett, hogy a hosszu, tengerig tartó gyaloglásban végkép meg ne rokkanjanak. Egykedvüen álldogáltak a napon vagy guzsorodtak a fal tövén szótlan, mozdulatlan, bamba csoportban. Csak egy barna arcu, gyér szakállu friss rab, fiatal ember vált ki a nyájból. Megoldozta bocskorát, földre terítette jobb időkből megmaradt kaftánját s ráállt, hogy a reggeli szalát imáit, hajlongásait elvégezze. Senki sem törődött vele, csak az egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az arab ihlet ülte szemü fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belé rugott, hogy fölborult. A rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények comb-csapkodó röhögése közepette ugrott föl az arab, kezét buzogánynak emelve. De suhant a pálca s vért serkesztő bibor-lila csik dagadt föl a barna arcon keresztbe.

Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő s a pincéből föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy lajstromba tekintgető iródeákkal körüljárva, újra s utoljára végig mustrálta, számolta a rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen; a rabok most már mind a földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal s az árnyékon elheveredett drabantok között egy kis ón-pohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy csönd kohó-melegében a lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól párálló szügyükbe és szikrát kapáltak az udvar kövéből.

A várnagy megállt, szeme elé tartott tenyérrel fölhunyorgott a napra s elvakkantotta magát:

– No!

Az ülők fölkerekedtek; a tarka batyuk s az egymás végébe aggatott két-három hosszukás négyszögletü kemény bőrtáskából álló uti készület vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva, káromkodva forgolódtak a kötöző szijjakkal a drabantok. Egy lovas nagyot kurjantott s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek előre.

Zrinyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka, délceg gyürü övezte nyomorult, fakó csorda készülődését… Mennek s nem Allah vezeti őket, hanem csak Zadranin… kopár vágáson s mély zöldü völgyeken… szellő táncoltató tenger felé…

A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig s bugó zokogásba pattanva keringett visszhangosan a vén falak között.

Zrinyi megrezzent, pilláját lehunyta s fejében lágyan lüktetve indult meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque turres, – s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme szögletében.

Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület ablakai felé emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt kardja, indulást ösztökélt pálca, szitok s a menésnek lendülő tömegben egyszerre szakadt föl ötven torokból mogorva-mélyen:

– Allahü! Allahüü!!