VII.

Biztatóan csillogott Gáspár gróf mellvasa a napfényben, de sisakjáról kissé tépetten csüngött alá a strucc-toll. A fehér szőrű paripa nyugodtan állt lovasa alatt, aki nyergében fölemelkedve biztatta vitézeit, a kis tisztásból szakadó keskeny ösvényre mutatva spanyol kesztyűs kezében hanyagul tartott lovagló ostorával. A napfénnyel pettyezett sűrü lombtenger fölé, az ösvény irányában jó távol, Klenovnik bástya-tornyai bukkantak a ragyogó, tiszta kék égre. A vezér körül a tisztáson lapulva tolongott a had: zsíros téli kucsmák, szőrük vesztett bárány-bőr süvegek, távoli vidékek fura szalma-kalapjai, prémük szakadt kozák süvegek, karimájuk rongyolt magas német kalapok, horpadt, repedt sisakok, süveggé nyirt francia vendéghaj hetykén félrecsapva, kusza szakáll, borostás arc, magyar, lengyel, hasított ujju török dolmány, új és rongyos, kaftánból szükségben szabott, bő ujjú ingre kerített szűr, szűk magyar nadrág, bosnyák bugyogó, széles gatya, csempe sarku csizma, bocskor, török papucs, bakkancs, mezítelen láb, muskatély és stuc, pallos és kocperd, buzogányos cséphadaró, egyenesre vert kasza, nyíl és kopja, alkalmi, hevenyészett zászlók, vadonatúj trombiták, dobok tarka gyülevész tömege. Az előhad már rég az ösvényre nyomult s még egyre újabb és újabb fejek buktak föl a lejtős hegyoldalon a tisztás szintje fölé. – Nem éppen dali legények, de vegyen jobbat, kinek több a kincse! – gondolta a vezér a rendetlen vonulás sodrától szigetként körülfolyt lován. Mámoros fejében büszkén lüktetett a közel mult: Sára nénjét kipörkölte a luttenbergi kastélyból! A derekas tűz lángja messzire lobogott az éjszakában! Klenovnikot nem adtad, édes vőm uram? Elveszem most erővel! A cseles ostromra lesből lopakodó hadban itt-ott kulacs kortyant, gazokhoz illő tiltott, bűnös dohányzás füstje kacskaringózott kéken. Draskovich is megindult: a had eleje már a falak alá érhetett. Lova botorkázva csuszkorált hegynek, szemébe ág verődött.

Az előhad már üvöltve hajráz az árkok előtt s fölbámulva fegyvereit rázza. Füstgomolyag támad most az egyik lőrés alján, terjengve száll és oszlik; nyomában tompa pukkanás hangja ver visszhangot körül. Szótlanul bukik a leghangosabb az árok vizébe fejjel s piros sáv hullámzik a mocskos lé tetején. Ott újra füst, amott megint! Ordítva esik arcra kettő-három, kínjuk vonaglása beletúr a földbe. A düh rekedt bőgése harsan föl száz torokból: nehéz füst száll a magasba és pattog a golyóbis a várfalon. A lőrések elnémulnak, de kis vártatva csak kilebben aljukon a kis füstfelleg: káromkodva rogy itt térdre az egyik, bömbölve vágodik el amott a más.

Ocsudva kiált a fák közül kiugrató vezér:

– Hejh! lesi-puskás beste lölkek, bujkálók, valamint uratok, az nyavalyás! Hejh! ide jünnétek csak!

A fényes, előreugró vérten fáradt golyóbis koppan. Újra elhull egypár legény.

– Az urat érte! Itt veszünk heában! Az úrra lűttek! Mért itt ez csúfos veszés? Vissza, csak vissza! – hangzik zavarosan, míg fent szabályos közökben durran a puska. Az előhad arcul fordul a felfelé tolulókra; zagyva hullámaik összecsapnak s zuhatagként ömlik vissza az egész a völgy felé. A harag félelemre váltan szűköl legördültében, de a völgyben dühöngve ébred új erőre.

– Előre, vitézek! – kiáltja a legelől szaladó; egy percre megtorpan, kardot ránt s úgy rohan tovább.

Kiáltozva, hadonászva, kavarog nyomán a dúlásra éhes had a messzeségben fénylő tetővel békés udvarház felé.

Gáspár gróf keserült szitkozódással rohan utánuk, hogy megállítsa, újabb rohamra tüzelje népét a gyáván kövek mögé vonuló baglyok ellen, és fut velük, szava korhol és biztat, kincset, majd bitófát igér. A közelében rohanók érteni nem akarása zajongással nyomja el hangját, a távolabb igyekvők azt hiszik, piros arca, fel-felreccsenő szava megtorlásra tüzel s bátorító helyesléssel rikoltanak feléje. S mikor az elsők, a földöntött kerítésen végig gázolva, az udvaron nyüzsögnek már, a vezér tehetetlen dühe gúnyba keseredve nevet föl hangosan: igen, ez az Isten ujja! Egyenesre feszülő derékkal ül meg nyergében az udvar közepén s mellre font kézzel nézi, hogy önti el zsoldosainak piszkos áradata Lipovnic minden zugát. A domboldalon ott fut a tiszttartó, ijedten néz vissza-vissza, jön-e nyomába üldöző. – Ez jól járt! – gondolja magában Gáspár gróf s szomoru gúnyos ránc kereteli száját.

– Ludat lopott az aggeb! Ludat lopott az aggeb! – ráncigálnak ki amott egy öreget a csűrből, gúnyolt fehér szakállánál fogva. Beléje rugdalnak s káromkodva néznek új szórakozás után. Az öreg kullogva vonul az árnyékba s ott szótlanul összerogy.

Egy csapat az üresen hagyott lakóházból hord ki minden mozgathatót. A másik az alacsony tűzhelyen rak sietve tüzet s aprítja az imént agyonvert birka husát hagymával vegyest a láncon lógó üstbe. Azok a padlás szalonnás kamrájában vihognak a nagy darab füstölt husok, oldal-szalonnák láttán; ezek a pincében dalolnak bortól, drága, szerelmes sljivovicától.

A gróf leszáll lováról s a félfödelü tornácra telepedve nézi a sáska-hadat.

Ijedten áll, majd leszegett fejjel rugaszkodik egyet az összeterelt barom. Az istállókból kivonszolt lovak hátán gyűl a zsákmány. Itt a gabnahambárt ürítik hangosan; az alsó udvarban az asztagot dúlják s hevenyén csépelnek a szérün. Rikkantva vakarintja örömében egy legény füle tövét a szalmakazal mellett: a zizegő szálak közül szoknya csücske kandikál elő. Vinnyogva kaparja körülötte egy ideig a szalmát, aztán elfehéredett arccal, görcsre vonódott ujjakkal markol beléje. Közben a kamrában, pincében s egyebütt elrejtőzött nőkre bukkannak, undorító örömök védtelen martalékaira. S míg odafönt az udvaron a vidám dúlongók, egymást övön ragadva, port verő, kerengő kolóban dalolnak a dudás körül, a pincében, a csapra ütött hordók közé hajítva, szoros guzsba kötve, sötét, néma dühvel mered maga elé az otthonért férfinép.

Aztán tovább, Trakostyán felé! Az önérzet dobogva lüktet a mámoros fejekben: van már lovuk, sójuk, szénájuk, lábas és egyéb marhájuk! Vannak ők is olyan vitézek, mint a németek s más végbeliek, tudnak ők is maguknak szerezni, ha van miből! Előre, csak előre! Hiába hegyesedik a borzas erdők közül olyan büszkén égnek Trakostyán tornya, az övék lesz! török, német istenuccse!

De a vezér a völgyszorulat torkában magasra emeli kezét: – Állj! Csendesség! Tábort verünk! – s egy züllött német tisztből, egy birtokáról kivert erdélyi köznemesből s egy szökevény török úrból álló vezérkarát maga mellé véve, távolabb vonult titkos hadi tanácskozásra. A három kóborló hadnagy figyelemmel hallgatta végig a tervet, amely szerint renddel felállított seregük éjjel fogja megrohanni a várat, a részletek a helyzettől függnek!

– Ja, ja! – helyeselt komolyan az egyik. – Instálom! – fontoskodott bele ravaszul a másik. – Áferín! áferín! – brávózott lelkendezve a török.

Megtelepedtek. Bokrok alján, fák tövén hortyogott, kockázott, csereberélt, ivott a nagyobb rész; nehányan kivont karddal, feltekert puskával őrködtek a közös zsákmány körül. Távolabb, a völgy kanyarodásán túl nyűgözött lábbal tipegtek, szökdelltek a békében legelésző lovak. Köröskörül egy legkülső gyűrüben elszórva guggoltak, hasaltak az őrszemek a bozótban. Gáspár gróf az erdőszélre heveredve nézte a csöndes távol büszke várát, amelynek ablakain, tornyán fénypontokat pattantott a fáradtan ereszkedő nap; elgondolkozva babrált a fűbe állított sisak rongyolt tollán s szemét egyszer csak körülöntötte a könny.

Mikor a szürkület finom kezével szétmosta a biztos körvonalakat, megindultak. Sietve suhant át csapatjuk a kis lapályon a várhegyet borító fenyves sürü árnyékába. Most föl! A száraz tűlevél-avaron meg-megsiklottak, görgő kövön el-elbotlottak a meredeken felkapaszkodók, de útjukat csak csöndes zizzenés, recsegés jelzi. Vágy, harag, nehéz út lihegteti a legelől haladó grófot.

– Nagyságos uram, az felvonóhíd… – jelenti egy előre siklott s visszatérő kém.

Előbb a fülének, aztán a sötétben csak sejtő szemének sem akar hinni Gáspár gróf: a felvonóhíd leeresztve! Minek? Mi az? Lép egyet előre, a híd fája nagyot kong s előtte lejjebb megcsillan az árok vize. De mégis igaz! Mi ez? Mint fekete felhő borult égen, gyűl, imbolyog a néma ostromló had a gróf körül. A kapu zárva s keresztvasán súlyos lakat függ. Hát odabenn nem lenne senki!?

– Hejh, virrasztó! – kiált most utolsó próbának vakmerőn Draskovich.

– Ó-ó-ó! – búgja utána zavartan, lüktetve a visszhang.

A had meglapul s szaporán tolul vissza a mélyebb sötétbe, de a várból nem felel senki, semmi.

– Minden bitangtul üres az vár! Fáklyát! – kiált újra Gáspár gróf s a hangja reszket.

Zajongva éled a földön lapulva kúszó sok fekete halom. Amott már zúgatva verik a ló-teher lakatot s görbített vas kutorász a széles kulcslyukban. Nagyot csobban a lakat az árok vizében, pengve hull le a keresztvas, de a kapu nem nyílik. Sokáig döng még a szögekkel cifra régi tölgykapu, zuhog a csapás s libben magasra a fáklyafényen az árnyék. A gróf ott áll elől s a felvonóhíd láncába fogózkodva biztatja izgatottan amúgy is buzgó legényeit.

– Szszsz! – sivít föl hirtelen a csöndre intő vészfütty.

Csörtetve ugrik meg a legtávolabb álló csoport. A gróf hőkölve dül a kapunak vállal. Fejjel borul a földre a fáklya, lángját aggódó láb tapossa szét s elhal a döngés. Lest vetett-e a cselből kivonult őrség?… Csönd!

Lent valahol a hatalmas tó partján dühösen bömböl a medve.

– Semmi az! – hangzik a sötétből egy nyugodt hang. – Talám odvas foga kénozza az öreget, az okon rí!

A futó megáll, a fáklya lángra gyúl s újra fölhangzik a döngés. A kapu végre enged s a felvonóhíd egyik lánc-szemébe tűzött fáklya világánál zsibongva kopog befelé a sötét áradat.

Az udvaron már büszkén, kemény hangon intézkedik a gróf: szállásol, ágyút szerel, őrséget oszt. Otthon van, egészen otthon! S míg iratos népe vidám zajongással helyezkedik, kutat, eszik és iszik széjjel a várban, maga az úr gondolkozva forgolódik hosszu árvaságtól recsegő ágyában:

– Ugy-é, aggebje, bolondja, vérséget, atyafiúi indulatot meggúgolván azért játszottad vőd urad kezére az ősi dominiumot, hogy mast minden értékedet zálogban vetve, javaidat lekötve, kénteleníttessél ez iratos, dúló, kóborló néppel tulajdon magad várát vítatnod? Bezzög mast, ugy-é, te vagy az bagoly rossz ember?… Hálaadatlan vagy te, Miklós!… Meg kellett volna kuporgatnod, Gáspár, kid volt! megnézni az forintot, kit kiadsz vala, mint vőd urad! Áskálódni, bujkálni, törvénytudó embereket hizlalni, rokont, szomszédot kitúrni, mint Nádasdy vagy néhai való Mikulich Főtolvaj. Felettébb finom úr voltál, Gáspár groff, nem nézted, mikor, mennyit, miért! Ha ittas voltál… bársony dolmányban: úri üdő-mulatás; kopott mentében, más borátul: züllött boriszák lén neved. Nagy nyavalya az nyomorúság: az jó módban mosolygó személyünkregondolást fojtogató dúlássá tészi… Rá figyelmezz!… Testamentumbéli utolsó akaratod? Nem vala egy sustákom is, Eusébia, nem négyezer jó kemény forintom… Bizony!…