XXIV.

Hüvös októberi eső zuhogott az ónas, cserepes tetőkön, csettegett az uccák kövére a kő-folyókákból, hurrogott búgva a réz-csatornákban s verte mocskos szőkére a Duna vizét falakon, réten, füzesen túl. A hegyen magasló vár elmosódva meredezett az esőfüggöny mögül Pozsony fölé.

A főrendi tábla ülés-termében beharapott ajakkal, kardja hüvelyének drágakövein motoszkálva hallgatta Zrinyi az ősz császári consiliáriusnak, Khevenhüllernek szavait, aki a király nevében követelte a Karok és Rendektől a Rákóczy-háborunak véget vető béke-diploma törvénybe iktatását. Az elnöklő új palatinusnak, gróf Draskovich Jánosnak nagy cseppekben gördült le az izzadtság duzzadt arcát keretelő, tömött fekete szakállkoszorujába. Lippay primás nyugodtan simogatta rövidre nyírt, égnek álló haját, míg körülötte izgatottan harsant föl a helyeslés s fojtva zúgott az ellenmondás.

Zrinyi elgondolkozott… A nyári nap heve vert még tajtékot a parádés lovakon, mikor felgyűltek Pozsonyba… Personális uram, Mikulich jól arányzott, mikor elsőben is a nádorválasztáson akarta kezdeni a tanácskozásokat. Lám, János bán palatinusságra ment; a báni szék üres s a personális ambitiója határt nem esmér. Hogy megzúgnak pipeskedő pilises pap uraimék: nem kell a béke! erővel foglalt templomot dehogy adnak vissza az eretnek evangelicusoknak!… – Mindent odavetnének az catholica religióért, talám az többi magyarnak életeket is… Bánják ők, ha koporsóban is, vagy német járomban, csak catholicus légyen! Én ne lennék az, én, Zrini-fi, kik véreket minden üdőkön az igaz religió megmaradásáért ontották?… de az magyar hazáért is! Krisztusom kegyelme! más-é az religio causája, mint az hazáé?!

Ostrozith Pál sürün kiáltotta közbe: recte! recte! Csáky László dühösen intett feléje kezével, hogy hallgasson.

Ihon, az evangelicus Ostrozith approbálja az catholicus királ szavát s az catholicus Csáky László ellenében támad! Az patria et religio-bul kiszakada az «et»…

Khevenhüller nyugalmas szava elhalt. A nádor válaszol; hangja rekedt, szava köntörfalazó. A két tanácsos fejet hajt és távozik. Csáky László s körülte néhányan zúgva mozgolódnak. A katholikus többség most már csillapulva, döbbenve hallgat és vár.

Zrinyi figyelve néz körül, gondolata kémlel és magyaráz…: nem akarjátok ti is, hogy Rákóczy új hadával új atrocitásokat hozzon magyar az magyarra, az okon hallgattok, úgy-é? Nem mondjátok, de fejetekben motoszkál, úgy-é, hogy az fölséges catholica religio fölötte áll ez kicsinyes, más alul gyékényt-rángató veszkődésnek? Valaki az magyarok közzül az lutheranus maszlagot ahitja, falja bé, karja nem bénul meg attul kinek is. Nem mondjátok, de azon jár, úgy-é, elmétek, hogy az pogány eb az végeken dúl és foglal, ellene köll feszülnetek s nem határinkon bévül egy az más ellen? – Vége láthatatlan űr nyílása villant meg egy percre Zrinyi fejében: nem a király és nem a vallás, csak egyedül a magyar haza!! De…

Lippay már állt, szúrós szeme öntudatlanul kutatott egy távoli szegletet; fölemelt karja kiterjesztett tenyérrel nyúlt előre s izmos hangja döngve kalapálta a főrendek fülébe:

– Ego… sollemniter… contradico… – ünnepélyes tiltakozása a béke-diploma becikkelyezése ellen hol szárnyas metaforán lebegett, hol durva nyerseségen zökkent s mintha a körülötte zajló zúgás gyors folyamán úszott volna, úgy tetszett a becsukott szemmel hallgató Zrinyinek.

A hang még el sem ült egészen s a bogláros, prémes, bársonyos díszű főrendeket üvöltő méltatlankodás kavarta föl helyeikről. Mint valami mesés, érthetetlen, ijedt kőszobor, úgy ült helyén idegenül a nádor. Csáky László kis csoportja sápadt szigetként tünt el a többség forgatagos hullámaiban, amelyekből csak a papság jeges szirtje emelkedett ki csöndes nyugalommal.

Pálffy Pál derült, kerek arca ólomszínüre vált s izgatottan remegett álla közepén a franciás szakállka, amint szólásra emelkedett.

– Igen! judex curiae uram, igen! elsőben az haza, nem az papság! Az vérünk hullása, testünk rothadása, az lengő gabona… Még az sívó paraszt is kegyelmetek előtt, pap uraimék! – helyeselt Zrinyi, de hangja a szomszédjáig sem ért. Már kiáltozás, tombolás, kard-csörgetés fojtotta el a fölpattanó Csáky Lászlónak Lippayt támogató beszédét.

Mért jött ő ide? – ült konokul agyán a gondolat, mint Pozsony fölött az ólmos felhők serege. Fröcsköl a sár, ló viháncol: mennek; a kipirult arcokból még most is vitatkozó szó gőzölög a nyirkos levegőbe. Mért jött ő ide szó-áfiummal kábítani elméjét? Mit keres ő itt? Kihez jött? Kiért jött? Kinek a szivét dobbantja ugyanaz a gondolat, kinek a karját lendíti ugyanaz a vágy? Lippay? Vak majom, ki tüzet érez, holott ő gyujtotta! Péter? A királlyal vadászgat s erejét mutogatván, boldog, ha Ferdinánd észben veszi. Draskovich János? Prókátora talán most is a zágrábi káptalan előtt panaszkodik Trakostyán és Klenovnik elidegenítése miatt. Az evangelicusok? Külömb magyar lenne Rákóczy, mint ő, vagy Pálffy, vagy akárki ez ordító főrendek közül? A király fölségesebb-é vagy a lélekesméret szabadsága? A vallás vagy a haza? Mért válnak szét egy ponton a legnagyobb dolgok? Ki választja szét őket? – Töprengj, töprengj, békében savanyodott fő istrázsamester, – intette magát hangosan, – fejed törésén múlik el az haza sorsa! Megülsz szállásodon s hajaddal huzgálod ki fejedbül az nagy, csuda nagy gondolatokat, te hivságokon kapkodó nagy gyerek!

A lágy szőke hajjal övezett komor koponya fáradtan dült a karszék támlájának.

– Jobb napot kévánok nagyságodnak, praefectus úr jó uram, hogysem az miénk vala az követek tábláján, – köszöntött savanyún Zrinyire Vitnyédy a délután folyamán.

Hogy összebogozódott minden, ami oly egyszerűnek tetszett Eusébia oldalán! Mit keres ő itt? Elméje, mint a száraz tőgy! Eusébiája egyedül az oszlopos ágyban! S mit keres itt ez a fiatal-öreg prókátor, akinek kis porontyai otthon sivalkodnak Zsuzsánna asszony nyakán? A pénzét lutheránus ifjaknak szórja külföldi akadémia-járásra s itt főkolomposkodik maga fogyására, kárára a diétán a lutherana confessio mellett. Nem jobban tenné-e, ha nyugodna otthon akár moszlimnak is, s pendelyénél fogva lovaztatná kis fiát?

– Gondokban láttatik nagyságodnak feje főlni… – tudakozódott gyöngéd szóval a hosszan hallgatótól.

– Mi ujság kegyelmetek tábláján? – rezzent föl Zrinyi.

– Megbolondultul vagyunk, nagyságos uram. Földnek horgada praesideáló Mikulich personális címeres ökör-szarvát formáló bajussza az sok főtörés miátt, merthogy zsibolygás esék az táblán az két nímöt tanács-úr propositiójoknak hallására. Hazánk fattyú és poronty nevet érdemlő fiai igen ellene kiáltozának az linci diplomának, kinek articulussá levése nagy gravámene lenne az catholica religiónak ordibálások szerént, hogy nem kell kinek-kinek szabadosság hüte követésiben…

A német Ferdinánd ihon törvénycikké emeltetné a béke-diplomát, az igaz, csak azért, mert fél Rákóczytól, de a magyar nem tűri, hogy más magyarnak több szabadsága legyen… De csak induljon ki még egyszer hadával Rákóczy Erdélyből, vinnyogva kapaszkodik majd újra védelemért a sok szájas katholikus a király palástjába.

– … hogy az templomokat, kiket erővel foglaltak magoknak, nem bocsátják mi kezünkre vissza. Hejh, nagyságos uram, lator ez mastani saeculumban gubernáló plánéták operatiója!

Sokáig panaszkodott még ezen a siránkozó húron Vitnyédy. Zrinyi csak hallgatta. Közben fölrajzott fejében a király pompázó bevonulása azon a szép szeptemberi napon a pozsonyi várba… a serleg-rázó sok vendégeskedés a hóstáti úri lakokban… a sok hiábavaló szófia beszéd, mérges üzenet-váltások a két tábla között, pletyka, kapacitálás, nyilt ordítozás, titkos ravaszkodás, a fejedelem követeinek unszoló heve, a papság konok makacssága, a kábító nyelv-csattogás.

– Emberséges ember kegyelmed, és igaz magyar fi, Vitnyédy uram! Az lutheránusoknak causájok igaz causa! – búcsúzott Zrinyi biztató kézszorítással vendégétől. Nyelvén ült már a szó, a legszebb vallási türelem szava, de elnyomta a gondolatot és visszanyelte a szót: ha ügyük igaz is, vallásuk tébolygó eretnekség.

Vitnyédy meglepetten nézett a küzködő lánggal égő nagy szemekbe egy ideig; valami hálás, forró melegség ömledezett lassan a szívére; egyszerre csak hirtelen lehajolt s kezet csókolt a kegyes nagy úrnak.

Nehéz vértezetű, lassú mozdulatú gondolataival küzdött Zrinyi az országgyülés egész folyama alatt. Amennyire lehetett, kerülte a király németül finomkodó környezetét; a pezsgő borban, kongó szavakban úszó főúri lakomákat; a tervezgető, legénykedő bizalmas összejöveteleket. A tábla üléseire bejárt, de alig hallgatta az egy henye körben forgó rhétori szólamok özönét; ha rájuk figyelmezett egy ideig, undorodva fordult el csakhamar tekintete s lelke a Forumon táncoló szarkáktól és örömmel sülyedt vissza gondolatai kövült erdejébe. Négyszáz templomot! Húsz is sok! Legyen hát száztizennégy! Nem! A király dönt: legyen kilencven! Hát mindig a gazda csizmája sarka döntsön e marakodó magyar ebek között? Mindig a király? Hát ti vénasszonyok vagytok? Ám csattogósra izmosult nyelvetek, de fejetek csak üres tökkolop s aszott inu karotok, mint a holttetemé! Lármáztok, lármáztok s lám, a diploma is már törvény… Nosza rajta, itt a szép kikelet, hajrá! hajrá! terülj, asztalkám! tölj meg, serlegem! vonyíts a hazáért, feneketlen zsebedet tapogatva, aztán úgy is elönt a bor, kezedet-lábadat se tudod összefogni a nagy ivás miatt… Játék kell a nagy gyerekeknek! Koronázás, ifjabb király; még él a harmadik, de legyen már negyedik Ferdinánd is valaki! Ez kell nektek! Hogy ragyog Szent Iván havának langalló napja alatt a sok arany, drágakő! Hogy megmosolyognak, ki büszkén meredő derékkal, ki nyájasan kókadozva! S te, hullámos hajú, nevetős szép fiatal, István királyunk koronája alatt, fölséges játékszer! De ülj csak nyakukra, hajszold meg őket, ha az ország kantárát markodban kapod, mert a magyar bitang és… Zavartan nyúlt homlokához, hogy lesimítsa róla az átkozódás felhőjét… Hogy zenél a fiatal hang! Esküszik! a magyarok constitutiojára esküszik… Szent és nagy dolog!

A legszentebb, a legnagyobb!

– Ereggy haza, Zrini Miklós, – biztatta magát belső szóval, – vastagodott erővel ragadj az munkához, várják az tábormestert az militiárul írt könyvek; az utolsó cél ihon megvilágosodék elmedben! Haza, csak haza!

Ó, magyarok szentelt hazája!