XII.

Csikorgó, únt lassusággal fordult az év kereke Zrinyinek.

Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török beütéseké is; hiába legelte a nyári sarjut a német vitézek lova törvény ellenére szegénység és úr földjén; hiába csatangolt a szolgaságot megúnt jobbágy szerte a két főkapitányságban; hiába hozta meg az ősz a mirigyhalál fekete gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyülés, irat erejéig, még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczy küldte s mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága ficánkolt volna a nemes állat ereiben… s titkos utak nagy kerülőin, bizalmas embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél Rákóczytól Zrinyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje!

Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy komoly hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a jövőről; a harci emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót derékon ölelte s úgy figyelt föl rá áhitatosan; este az ölébe ült s meleg ujjacskái a szőke hajba nyomultak. Zrinyi, míg keze szerelmesen simogatta végig-végig az asszonyt, nyugodt latolgatással beszélt:

– Hát kicsuda?… Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel minden dolgokat felérnek, de viszont, ha azt az ű bölcsességeket operatióra avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit véghez vinni! Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám tudománt nem ad néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony csak ország nélkül való palatinusság-halászó csunya beste kurvafia, mert tudna szolgálni, ha az privatum commodum be nem kötné néki az szeme… Aranyborjut imádók, kit mi hogy nem nyalunk környül, az az baj! Baj? Sehogysem! Baj az kukaság némának! S ez uraknak, Mária, tudod-é, kicsuda az Istenek? Érsek! Ű az forrás s bizony minnyájan tűle infectusok, merthogy ha az forrás zavaros, lehetetlen, hogy az patakja tiszta légyen. De mocorog még Puchám is, az Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való adulátióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban az fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczy szerezzen néki az elhalt palatinus helyében egy császár mellett való belső, magyar-szerető (hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes Cristoforus Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember nincsen és igen hamar nagyobb állapatra mégyen… Az ki hol bízik, ott hízik!

Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe menekültek s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani, Forstall, az egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái; reggel és este fény és homály játékos kergetődzése; a török rém dajkamese; halmos Zágráb mozgalmas gyülése a felgyulladott ájer táncoló délibábja… de a palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal simogatta a jelent.

Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a másik mellén remegett; szólt volna, de szavát elfogta valami. Hirtelen csak fölugrott s az ajtónak tartott. Zrinyiben bánatos emlékek rémlátása viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón érte utól.

A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett körül, de Migliani mosolyogva intett a kezével:

– Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások szerént, hogy ihon e, megkezdém az földi életet.

Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait: persze, hogy persze!

Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát szégyenletében ura elől. Zrinyi ideges, kiváncsi örömmel vonta magához a húzódozót:

– Mastan mán… ugy-é, Mária… bizonyosan…?

Mária rátekintett s csak szempillája rebbentette az igent. Zrinyi belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes, misztikus műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott vágya igazolását keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé enyhült féken fogott szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába susogta:

– Te… te… te!…

S úgy átkarolva indult vele a lejárat felé.

– Nem arra, Miklós! – szólt bizonytalanul Mária.

– No, kicsin? – tudakolta gyöngéden az asszony kivánságát.

– Éhes vagyok!

Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak között, s nem állt meg benne a boldogság együgyü tréfája:

– Mán is válosztgat!

– Aber, Niki! – duzzogott gyerekesen a mosolygó asszony.

Az ebédután nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében Zrinyi is letette a tollat s fojtott izgalma addig figyelte a könyvesház kályhája mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló Máriát, míg egyszerre csak cselekedetre éhesen ébredt benne a most már ivadéka jövőjén aggódó tetterő:

– Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban ülvén álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok követi reád adják votumokat, az fejedelem s az öregbik fejedelemasszony követi szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok nemkülömben… De oly bizonyos-é, hogy ű fölsége candidatusok köziben tészen téged? Vajjon nemzeted, esztendeid, készséged, cselekedettel tett bizonyságid, hazádhoz való szereteted s az fejedelem assistentiája maguktul végben viszik az dolgot császárnál? Ki tudja?

Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni. Lippay pedig, bár hetet-havat igér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt, Forgáchot, de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte keveri a mérget.

– Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral, gratiával és practicával osztatik, veszett respublica az! De nem az-é az miénk? Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod néked, kirül mind az község tudja, papnak, németnek nem nagy barátja vagy? De Zrinyi vagy! Személlyed nem numerusnak végiben biggyesztett cifrát érő!… Latorság volna! Latorság, jó, jó! De meglehet! Mit tészsz akkoron? Kinek fülére csimpajkodol rágván, mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán koponyádat vak magabizásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy Bécsben! Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy falnak ne állassanak!

Izgatottan vártá a hireket, amelyek általános zavarról, fejetlenségről beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és karok kivánták is a gyülést, mert nádort akartak, féltek is tőle, mert kiszivárgott, hogy Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az örökletes királyság kimondását. A folytonos mámorban úszó Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi megbizás érdeklődött a Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy megtartsák-e a gyülést, vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az ingadozó udvar végre mégis csak amellett döntött, legyen hát gyülés: a nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben megkéstek, eltévedtek s részben a kancellária pennájában maradtak a meghivók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a meghivók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével; s a Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás.

– Soha illyen alkalmatlan készületet az gyüléshez nem láttam! – mordult fel Zrinyi a levelek olvasásán. – Toppanj elejbük, harsányat kiáltván, mint vadult bikának, szelédült indulattal kényedre joháznak talám!

Mária szomoruan nézte az uti készületet, de nem szólt s csak akkor buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az istrángszijjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak s rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló, kucsmáját lengető édes urát vitte messze utra… Kálváriára?