XIX.

Mégis! Mégis!

Ág csapott arcába, lova kövön botlott, Zrinyi nem bánta, a célját ért öntelt mosolyával hallgatta magában a diadal zengését.

Nyomában röpült szolgája morogva az őrült vágtatás miatt.

Milyen arcokat vágott az a szegény kis Drugethné s milyen meglepett elégedettséggel fogadta este a váratlan hírt a hazatérő jó Gáspár gróf! Még most is a fülében van a finom, hamiskás szerencsekivánat, amellyel Draskovich magához ölelte:

– Öcsém uram, kegyelmed egész férfiú és jó vitéz. Lóháton megyen az körül árkos, legmagasb kűsziklán ülő vár megvételére és meg is veszi!

Istenem, milyen más az ilyen apa, aki lányára bízza jövendőbelije kiválasztását… Előbb Erdődyre gondoltál? Igen jó! Most Zrinyit akarod? Az is igen jó!… Csodálatos a véletlen! Ennek a különcködő apának a furcsasága hogyan kezére játssza az eseményeket. Igen! Mert mit tett volna, ha a lány huzódozik s az apa már mást jelölt ki neki férjül? Elrabolta volna, mint valami tíz esztendőknek előtte a Mikes fiúk ott Erdélyben az özvegy Tarnóczyné leányát?… Ejh! de mit töpreng, mit néz a multba? Akár az övé, akár másé, nem jön vissza többet; mögötte marad, mint ez a rongy út kattogó patájú lova mögött.

Ha nyilt mezőbe értek, lova szájára eresztette a zablát s míg behunyt szemét lágyan mosta a meleg szél, újra érezte a dolmányán áttüzelő csók hevét.

Megvan! Az övé! Mit ámmogjon, nyavalyogjon tovább versben, vagy csak úgy? Az övé! Az övé! Sírt, kesergett, merészelt s most megvan, az övé!!! Most jön a jövő! Lássuk csak, igen, igen, a felséges úrnak nem lesz panasza, megnyílik újra a tágszájú erszény. Ezer lovast kért? Jó, meglesz az ezer lovas s fogad még hozzájuk háromezer gyalogost! Igen, igen, ennek így kell lenni, itt is lóháton kell nekirontani a kőszáli várnak. Most csak lesz értéke ennek a királyához hű, kötelesen felül való ragaszkodásnak, önfeláldozásnak?! Jegyajándék is fog majd kelleni, azért már most jó lesz valakit Bécsbe meneszteni; valami gyöngyös, gyémántos nyakbavető talán jó lenne. Igaz, elő kell keresni azt a tábla-gyémántos gyűrűt, amellyel az apja jegyezte el annak idején az édes anyját. Pénz is fog kelleni, mégpedig jó sok; kézfogón is, lakodalmon is lesz elég költsége. Az igaz, hogy ott Draskovich látja el a lakodalmasokat mindennel, de amíg ő oda ér a maga rokonaival, azok bizony esznek, a lovuk is eszik, maguk azon felül még isznak is. Nem sajnálja – sajnálja a török császár a lelkit a mennyországtól! – de utána kell nézni, annyi szent! Majd azt kiszámítja a páter, hogy oszlik meg az a pár ezer forint, amit a jobbágyokra fognak kivetni lakodalmas költség cimén; aztán a tiszttartóktól is be fog kéretni minden pénzt… Milyen keményen feszült a melle két almája az ő dolmányához!… Hejh! megsárgult a kalász reménye széltől hajtott vetésében! Most jön az aratás!

Belevágta lova oldalába a sarkantyút, feszesre rántotta a kantárszárat s röpült, röpült haza Csáktornyára.

Az egész májust lázas rendelkezésben töltötte. Míg toborzói szerte sípoltak a horvát végeken, maga Patachichnak adott rövid parancsokat vagy Migliani páterrel értekezett hosszasan. A páter elemében volt: zsirosan ragyogó arccal járt-kelt a várban, kérdezett, jegyzeteket csinált, parancsolt; kocsira ült s örömmel rázatta magát valami távoli tiszttartó házáig, ahol félnapokat töltött kenetes hangú parancsainak, intézkedéseinek hosszasan pergő előadásával. Csak sietni, csak sietni, ez volt vége-hosszatlan rendelkezéseinek minduntalan visszatérő jeligéje. S ha valamelyik nap vacsoraidőn megtért Csáktornyára, halálos fáradtságról panaszkodva egész éjjel is szóval tartotta volna urát az ebédlő palotán, ahonnan legelőször a gyóntató vonult el savanyú arccal másnapi hajnali miséjét hozva föl mentségül, aztán a várnagy jójtcakázott el az utolsó hatalmas korty után, végül Forstall illedelmeskedett haza aludni. A nemes ifjakat már Zrinyi küldte nyugovóra. Migliani pedig beszélt, összeadott, kivont:

– Nagyságos uram, van, ki egy varasdi mérő árpát sem tud adni; jajgat, hogy az kanizsai vagy babocsai vagy berzencei vagy megintlen az kostajnicai török kihúzá alula az fejalt is, barmát kit levága, kit elhajta, egy szóval, nincs még egy pénze is; sopánkodnak, sírnak az asszonyi állatok, hogy éhhel köll veszniök, osztán mégis csak kijün az végin ládafiábul az tallér. Hejh! vagyon elme azokban az nyírett, fonott avagy gubancos hajzatú kobakokban! Csak adni nem! Bezzög elfelejtköznek arrul, hogy nagyságod s nagyságodhoz hasomló kemény, igaz magyar virtusú nemes urak harcokban naponta való forgódásikkal életeket vetik kockára tetves fajtájuk megmaradásáért. Mert, nagyságos uram, kérdem alázattal, mi lenne Croatiábul és Sclavoniábul nagyságtok hatható oltalmak nélkül? Két török elájet, avagy talám csak egy!… Az tiszttartóknak virtusok az vackon lustálkodás és lopás; Isten minden áldott napja Szent Heverd-el innepe; nincs az az üdőjárás, ki nékiek jó lenne; soha nem akkoron süt az nap, esik az eső, fú az szél, amikoron nékiek conveniálna, hogy süssön, essék, fújjon… Kursanec, nagyságos uram, csak nyolc jobbágy-telek, nem adhat többet… Ez mast mán öszvevéve, úgyé, nagyságos uram, annyi, mint ezer környülnyíretlen tallér? Ezer meg ismég ötven, az ezerötven Londinumban is…

Zrinyi csak hallgatta, hallgatta a páter számvetését… s lelkében buja szerelemmel kísértett Eusébia gyönyörű teste.