XXVI.

Nyugatra a zsombék-tengeren innen lapuló síkon, keletre a zölddel bókoló dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznu sátor-kup s két alacsony oszlopon nyugvó gerendának kétfelől nekitámasztott deszkák apró kártyaházai; sötét vonalakkal párhuzamost futó hosszu fekete földhányás béka-háborító, kigyófészek-verő szaggatott gyürüje; az utakon keresztbe zászlós fejü lándsák lóról emelkedő szabályos tömött nádasa; bogárhátu nyikorgó szekerek, nyargalászó magános kopják; a süppedékes talajon deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyu, mögötte fegyveres őrizet alatt poros hordó, halom golyóbis; tüzre lógó fekete bogrács; földturó jobbágyok háta görbedése, kapa villanása; távolabb béklyós lábu füvellő paripák; zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó bástyája; gebe sor hátán izzadó vizes tömlők; a keleti dombok kertjeiben fölfeszített nyári lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák és messze-messze az őrcsapatok mereven csillogó pontok.

Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a kormos alacsony falak között fekete, összehányt vonalu, üszkös semmiség az elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a fürdő kis kupolája s itt négy csonkára égett minaret-gyertya között a romlás fölött siránkozó imáktól bugó khunkjár dsámi mint nagy fehér ravatal. A faltető kertecskéit, vértanu-sirjait, ágyuit szomoru ronccsá, kormos gomolyaggá söpörte a perzselő lehellet. Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor, kétszáz deli ágyu, hejh, gondatlan Allah! minden odaveszett s a piszkos pernye havon céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, mig fejük fölött a bástyák épen maradt öreg ágyuinak torkával bömböli az ég négy tája felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli.

Egy este aztán elhal az ágyuszó s a nap fáradtan fordítja el vörösre nézett szemét a feketén tátongó torok körül szinlő élet vidám mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben óriási két szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró őrtüzeket gyujt földön, égen s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be a csöndet.

– Te! – szólal meg a víz-szélen lábukat áztató vitézek közül az egyik a csobogó hallgatásban.

– No!

– Ott! – mutat el a viz fölött Kanizsa felé a másik, – jün!!

– Mi?

– Néminemü roszseb tudja micsuda!

– Lócsecs jün az kegyelmed szájában!

– Csihulj, te!

– Igazán mondja Stipán, jün biz’ ott némely széltül hajtott nádszál, – szól bele a vitába a harmadik.

– Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? – szólal meg a hitetlen, – de mán én is látom, jün!

Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part felé a sötétben.

– Cssss, te, tudom mán! – morogta reszelősre halkított hangon a jószemü, – béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz turás mögött!

Csobbant a viz, feszülő nadrág reccsent s egy pillanat mulva már a kis földhányás mögött hasalt a három legény.

A nádszál a parttól nem messze megállt s egyszerre csak eltünt egészen, de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja pattant. Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel itatott kékségü éjjel az égen, mögötte a vizre lapított Kanizsa mellett el kétfelől, a viz és mocsár fekete körszalagján tul, a sormási dombokig nyúló síkon őrtüzek gyürüje. A fej egy pillanatra emberi alakká nőtt s nyomban rá csobogva kurtult buborékká ismét, aztán megindult a part felé.

A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre veszi útját az a kicsoda.

A csendes csobogás megszünt, csak a fü zizzent néha a hasmánt kuszó, meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac felé mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá kanyarítva, a másikat messze hátranyujtva szökellt már a biztos siker türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik bokáját egy meleg, goromba hus-kapocs, s röhögve biztatta fölkelésre a karcos hang:

– Jokarü, csodsuk!

Dobbanó ugrás, hahota, finom acél-lánc csilingelése s a magát szótlanul hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között s a lánc másik végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt ugráló tűz felé.

A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a feje fölött csillagot szitáló, cserebogárrágta csipkés lomb-rostát, a közeledők neszére elordította magát:

– Vitézek! vitézek! – s míg a legények fegyver után kapdosva ugráltak föl szerte, maga karabinját csipejére eresztve, a tűz elé lépett.

– Elsül, te! – Még belém lűsz! – szóltak eléje nevetve a közeledők.

– Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? – vidult föl szeppenéséből az őr.

A sáros, meztelen alak középre penderült.

– Cserebók, hü, cserebók! – kuncogott hülyén egy kis tömzsi.

– Cserebók? Török pók! – Vizi pók! – Finum pók! – Nyelves pók! – vidultak föl körben a legények a vezértől várt jutalom reményében.

– Csimbók, cserebók! – kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kisérve szavát s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar:

– Csimbók, cserebók! Hát az t… merre lóg? Cérnán, fonálon, Stájerlandi határon, Cérnán, fonálon, Stájerlandi határon!

A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan jelenbe hiába akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat lopni a Julius Caesart olvasgató Zrinyi. Harcról a maga harca, idegen nép furcsaságáról bécsi németek furasága, gondról a maga gondja jutott eszébe s a szeme előtt szórakozott, derülő-boruló homályossággal futó idegen mult rohanását türelmetlen jelene vágtatása követte sorról sorra, lapokon át.

Borus év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!… Szegény kis Izsák, kicsiny fülemilém, nem vált már meg engem, zengőbb trombitával nem énekli magyar kar erejét… elröpüle tőlem… mint a könnyü árnyék, elkele előlem… Széchy-javak kufáros pofáju védői, hát becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém… szolgámat verették meg a bitangok gyülés után, a földre éhes, irigy, armálisos fattyuk!… Ki bánja?… paradicsomkertbe ültetett kis virágom, csak téged siratlak…

Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt s a küszöbön keresztben alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára.

A könnyeiből felriadó Zrinyi lassan újra összeszűkülő, meg befelé látóvá táguló szeme előtt viziós élénkséggel pattant föl most a hiú tanácskozások császári kastélya, Laxenburg: körülgyürüdző, sárga lombu vén vadaskert… a tó vizéből magasra bukó kőpikkelyes hatalmas négyszög fölött két sötét torony tetejének acél-csillogásu lapos ékje, vékony csucsba hajló gulája… oldalt emelet-magas karcsu hid a vaskos kőlábnak, rajta vékony oszlopokon sokgömbü törökös kioszk a zölden tükrös viz fölött… a papos ruháju vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja … Amott Szelepcsényi, a lengyel háló tudós, körmös ujju bogozója… a héjja-karmu, dominium ragadozó kamara praefectus, Zichy… a somfáról fügét szedők… Hol van a szivet tenyéren táncoltató nagy német-szolgálás, urak?… Rákóczy megfojtásához kivánt kanálnyi vizért ránk hoztátok az árvizet!… s Lipót a nyakában lógó aranygyapjut nézegetve keres magában krisztusi türelemhez erőt… egy német köhintés dönt Rákóczy életéről s a vesén rugott magyar csuka-bőrbe bujt… – és a halkan ködfoszlánnyá bomló képet beteg, szürke hullámu tengerré mossa szét az ólálkodó álom.

– Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az inséges Kanisában hogy az főtörökök is korpát esznek, uram! – suttog fel egyszerre a szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése.

– Dajkád mesélé? – ül föl ágyán hitetlen rosszkedvüséggel Zrinyi.

– Valláhi, ben kendü gözümle gördüm, – hangzik előre a sötétből a nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével látta.

– Mi lészen tahát? – vágja földhöz az egyedül maradó bán a könyvet. – Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad után csúsz!! Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az förgeteget Tokaj alatt s nem dörög elében, de csak nem is harangoz!… Mast vagyon üdeje Portia szerént az csak paripákon Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott lázábul koporsóban Rákóczy s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon, absolutus rex Hungariae mán Leopoldus… s balsamomot renget az Ádria tenger szele!

Öklöt ütésre rántó keserüség lökte fel ágyáról s hajszolta föl-alá sátrában.

Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos tanács, Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra hivták s mikor a hódoltságra csapott lángot és vért fakasztó tenyere, a letiltással hozzá küldött gróf Leslie Walter zacskós, puffadt szeme alját gúnyos öröm húzta össze s tréfásan táncolt a májusi napsugár nagy szakállán, homlokába kent haján. És most?… Fenyegetett Váradért előző cserében Kanizsát akarja… és kérdésére süket a felséges úr.

– De bontakozást tészek ez zagyvalékban s temető prédikációt kiáltanak holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! – csapta szét ököllel a lengő ajtót, sátrából kilépve.

Az éjjel hátralevő részét őrtüztől őrtüzhöz lovagolva, vitézeket szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva töltötte s mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már ott kószált a látó határ alján koldus-condrákba bujt királyfiként a hajnal.

Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek tolongásává zsufolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a dombok alján hunyorgó, sanda ágyuk körül gyalogos ezrek raja zsibongott s a hid végének levegőbe csappantott deszka-fala felé rőzse-rakás, szekér-homok, gerenda fulladt szaporán a tó vizébe, hogy a cölöp-lábu óriás támlásszék hátát egyenes hiddá hajlítsák ostromló lábuk alá erővel.

Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombék-tengeren innen, alacsony domb-hát gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel, bozontos szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel várja Zrinyi az onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyu-jelét. Dombja mögött a védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu föllovaglására, bedöntésére majd előrobbanó Zrinyi-huszárok, horvát hajduk.

Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra horvát morgás felel, sürgető hangok emelkednek az úr felé. Meg se fordul.

– Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! – szólal meg háta mögött Patachich.

– Törjed meg pecsétjét, olvassad! – morogja maga elé vidám-elégedetten Zrinyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső mozdulatlanságában.

– Domine domine illustrissime bane! – hangzik mögötte kiáltva.

Zrinyi kardja lassan a levegőbe emelkedik s az előregörnyedőnek bal keze lova sörényébe ragad.

– … rendeljük és meghagyjuk… Kanizsa ostromával felhagyván, népével egyetemben haza siessen… török bosszuját ne ingerelje fejünkre… egy vár birásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára… Kihez egyébként királyi kegyelemben maradtunk…

Tul, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsik siet dagadva az égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja.

Zrinyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel a sárga ragyogásban… Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma a rongy, fölégett vad-méh odu ellen… Egy suhintás és lázadó lesz a horvát bán, meggúnyolója király szavának… Egy suhintás és kiszakítja magát a farsangos táncból s Portia uram eggyel több ellenségre küldhet bugyogós hadat… Egy suhintás és tizezer ember élén lovagolhat szembe az egész pimasz, tetves világgal… tizezer százezrek ellen… a horvát bán két világbiró császár ellen…

Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a földre. Az ágaskodó paripa horkanva hátrál s rekedten kurjant a keserüség:

– Hejh! Patachich, haza! Anyátok keservibe, haza!

S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent csöndjében csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sír-göröngy dobáló dobogása hallik.