XIV.

A tavaszt játszó, csalfa ragyogásu tél derült ege alatt, a kúpos tornyokkal szaggatott, csipkés tetejü városfalak között zajossá vált ujra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a lovon, hintón, gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek, darabontok zajosan hetyke, némán büszke nyüzsgése elől alázkodva állt félre, kapualjba, fal mellé a burger, akinek vaspántos ládáiba halommal hajtotta az aranyat az országgyülésre sereglők zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A szállásokon, palotákban folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel s gyarapult az izgalom. Katholikus és protestáns, császárpárti és jó magyar, erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben úszó, békét áhító és pallos-rengető, nádorválasztást sürgető és királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta, dúsgazdag és más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó, fondorlatos eszü és nyilt szavu, nagy államférfi és politikai szatócs naponként változó csoportokba verődve munkált a maga igazán az indulatforraló és pénz-fogyasztó haszontalan várakozásban. De a császár csak nem jött. A rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe fuló lakomák zavaros kis piszkos hullámai közül úgy magaslott ki Zrinyi saját maga előtt, mint a szirt. Nevette, hogy majdnem minden zászlós palotában volt egy-egy kis nádortojás: itt a betegmáju Nádasdy figyelte vendégei arczát, ott a büszke, duzzadó önérzetü Forgách tartott szinte minden nap a kupáit ürítők előtt kéretlen nádori programmbeszédet, emitt Csáky ült méltóságos, szűkszavu hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás Wesselényi mozgékonysága ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal, tréfált a nevetőkkel, kesergett a busongókkal.

– Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! – csapott le a tünődő Zrinyi az önjelöltek mindegyikére.

Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan egy arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén.

– Palatinus léssz! – sugta hamiskásan remegő hangon Nádasdy fülébe. – Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak melletted! – rázta meg keményen Csáky kezét. – In secreta confidentia, szt! mondom, az te kosaradban szedem az palatinusság eprét, – ölelte át tuláradó bizalmassággal Forgáchot. – Ha palatinusság locumtenense nem maradhatok az országháborító és eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített aranyalmát, fiam! – veregette meg őszinte pártfogással kedvelt Wesselényije vállát.

De a császár nem jött.

A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat s vele vitte az urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az érsek és a personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az uralkodót, mikor jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a költekezést, a medve bőrére való ivást, reményeik megcsappantak s az udvar huzavonája mögött nem jót sejtettek. A bosszus urak mind hangosabban hangoztatták gravámeneiket s a kiszivárgott hirekből megsejtvén vagy nagyon is jól tudván, hogy a királyság kérdésében is készül valami, csak annál jobban megkötötték magukat, hogy a nádorválasztás dolgában nem engednek. Lippay, mint a finom hőmérő, mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát s végre aztán február utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék, hajók, csónakok jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb irányában a parton keztyüs kezü, nagy szavu, goromba német ingenier parancsolgatott. Vontatottan szállt a kiáltás a vizen s lassan sorakozott egymás mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete ladik. Készül a hajóhid, most már csak lejön!

Egy nap aztán császári társzekerek hosszu raja kapaszkodott fel a várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott, sápadtra éjszakázott minden rendü és rangu udvari népség. A vár ablakai sarokra nyiltak s a kéményekből fölszállt, ki tudja, mióta, az első füst.

A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl merengéséből. A házak zászlót tüztek magukba, az ablakokból szőnyegek ereszkedtek alá, a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét koptatták a bástyákon, parti füzeken. A városban minden magasabb pont emberfejektől göndörödött, hadonászó karok kigyótengerével hullámzott. Az uccákon, mezőn kiváncsi nyüzsgés fejfájító, szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt buffanó ágyudörgés rezegtette meg s hangja búgó visszhangot vert az emberajkakon. A folyón túl elterülő sikon föltünt a menet. Mint valami nagy sárga foltokkal telehányt, szines rongyocskákba hempergett óriási kigyó kanyargott a sáros mezőn a hajóhid felé. A Hainburgig üdvözölni előrement országgyülési küldöttség rugtatott legelől. A futó felhők mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró szines villámocskát szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos lószerszámjaikról. A sólyomszárnyas, kolcsagos kucsmák, libegő menték, párduckacagányok után előre feszülő, hosszu, karcsu trombiták recsegtek nagy német kalapok alatt, duzzadó arcokhoz tapadva. Aztán vége érhetetlen méltóságos, kettős libasor: futárok, lovászok egy-egy szerszámozatlan vezeték-lóval. Hámnak feszülve három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és kocsis s magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli hintóban egy német úr. Mögötte ujra hat ló, nagy kalapu, hosszu haju, köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, szines hintótető, alatta büszke német úr. Ujra ló, nagy kalap, hintótető uccán, mezőn, hidon s messze a sikon…

– Kicsuda ez? – kérdezte valaki a tömegből.

– Tudja az rosszseb! – felelt az oldalához nyomott szomszéd.

S a főherceg első ministerének, Portiának nagy csontos, hosszukás arca és utolérhetetlen gőggel meredező hosszu nagy orra, büszke bajsza vonult el előttük a hintó üvege mögött.

– Nem látja kegyelmed? – magyarázta egy világot látott lovász a vár tövében, – spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ lészen bizonnyal, hehehe!

A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát, sorra mutogatva a hintóbeli urakat:

– Il Cavallerizzo maggiore dell’ Arciduca! Camerieri, consiglieri!

A hintósor lassan vonult.

– Il primo ministro di Sua Maestà! Evviva, evviva! – ordította most, félénken vagy rosszkedvüen motyogott vivátoktól követve.

A handabandára odatekintő Auersperg kövéres négyszögü arcában kegyesen mozdult meg a külön dombocskaként hegyeskedő áll, kifejezéstelen kis álmos szem.

Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva fejük fölött.

– Trombetti, timpali! – örvendezett most már magának az olasz ujjaival castagnettázva.

A ficánkoló lovu, csipkés urak szaggatta hosszu hintó-sor csak vonult, vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá csappant a kerék-forgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A császárné hosszu loknijai, kedves mosolya, különösen finom kisérete sem érdekelte már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zaju búgás közepette kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe s egy helyben libegett, mint leszállni tétovázó szines madárcsapat. A raj s a búgás elült s idébb rebbent fel ujra kalap, kucsma, hoch és vivát! Fegyverük csillogó, szeszélyes élét váll fölött hátrafeszítő, födetlen hosszu haju, palástos gyalog alabárdosok hosszu két sora közt középen jött lassan, méltóságosan a császári hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája, ritka kis szemöldöke, szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, vánnyadt arca, hatalmas állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek volna; intett, bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót főherceg sima, alján szétkunkorodó hosszu haj keretezte papos, fagyos arca: széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszu pilláju, nagy kerek szem, tág nyilásu nagy orr, csupasz, duzzadó ajak. Sirba hajló mult és misztikus, hideg jövő.

Mintha az éljenzés mormoló vizén usztak volna a vár felé. Durrant a mozsár, bőgött az ágyu s a vár tornyának póznájára libegve kúszott föl a büszke habsburgi zászló.