VII.

Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrinyi a következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer tószemmel csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán nyugton ült; haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással, vadászattal töltötte. El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos dolgokról, de szívesebben hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit, vagy éjtszakai nyugalom előtt egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg jobbágy tündérregéit. Közben vissza-visszazuhanó vágyódással kivánkozott nagy dolgok után.

A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó Pétert, mert csak most értette meg öccse gréci elégedetlenségét. Mikor az est köpenyegébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó fabástyáiról végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező, csaknem végtelen mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló békák ezrének egyhangú éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy terveire, s a nagyravágyás ideges irigységével ábrándozott el figyelemmel olvasott, kivonatolt kedves hadtudományi iróinak tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet magasáról hangzottak isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol van nálunk képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha neki vadul; s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.

– Ülnek haszontalanul fiaink, – magyarázta magának szinte hangosan Zrinyi, – vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekassan látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), egy magyar úr udvarában beállanak és szerződnek: ott mit tanulnak? innya; mit többet? pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság; mentül aljosb s roszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb katonaságnak tartják; senki nem tanul tudományokat, senki nem lészen zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni…

A nép? Hm, – fűzte tovább gondolatait, – ki törődik vele? Dolgozzék, adózzék meg! A védelemért, amit _mi_ nyujtunk, nem nagy ár! Az urak? Az erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai ház verőfényén sütkező gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok, főgenerálok? Komédiás köntösben fenheázó idegenek; pedig, kinek nem bornya, nem nyalja. Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a jó szerencse is Ez köll, semmi más.

Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete egy kissé megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van egymástól egyenlő távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig. Húsz-húsz katona őrködik a földmunkákkal megerősített helyeken s Kanizsa felé figyel, hogy készületlenül ne találja Muraközt a betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt már ő honosította meg! Hejh! más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a sötétbe.

Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság, óvatosság: török hódoltsági területen járnak.

A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas; közbe-közbevonítva csaholt nehány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz előre lovagolt; utána egy másik kert-ajtót zúzott, istállókaput feszített s hajszolta az elől lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas jószágot. A paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját, ha még volt; vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi förgeteget. Zrinyi legelől lovagolt suhanva, mint az üstökösnek magja. El-elmaradozó vitézei bementek vagy inkább betörtek a házakba is s amire kedvük jött, ami kezük ügyébe esett éppen, magukkal vitték. A paraszt szakállát cibálva követelték, adja elő pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha valamelyik nekiehült bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még félig alvó, borzas hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált azzal, aki új csizmáját akarta elemelni; a vitéz dühbe jött s az ágyékon rúgott öreg holtan esett össze föléje gyujtott vityillójában… Magyar jobbágy szenved, török úr bánja!

Déli álmukat már Csáktornyán aludhatták a vitézek.

De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli vitézek dúló raja zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre. Zrinyi későn értesült: a török messzire, kerülve játszotta ki az őrségek éberségét. Mire sólyomszárnyas süvegét szemére rántva nyeregbe vágta magát káromkodó öccsével, elhajtott marhái már a Murán túl bőgtek.

A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban szikraözönt okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a lángnyelvben égre nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány a faluban volt, török láncon gyalogolt már Kanizsa falai alatt. Éhező csecsemők sivákoltak tarka nagy párnába kötözve a földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel mosogatta alélt ura sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a falu útjának porában fetrengve. Könnyü lábú arab lovak patája vágta föl az udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában sadizmus csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt tépett ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon, elmult-e a vész; amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult öntudatlan kiváncsisággal a körülötte történőkre… Magyar jobbágy pusztul, magyar úr kára!

Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a bosszú alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban, szűz-gyalázásban nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz szokott magyar és török végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén romhalmaz fölött kóvályognak a varjak, rettegve várja a vad idegentől születendő gyermekét a lány s szeméten rohad a sebesült.

A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró, hatalmas boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre. Följelenti Zrinyit – némi féltékenykedéssel – a bécsi haditanácsnál, hogy veszélyezteti a békét. A haditanács intő levelet küld Zrinyinek, sőt a kancellária is neki áll csillapítani. A török közben újra beüt a király földjére s nyomban rá bepanaszolja Zrinyit a budai pasánál, akit megkér, hogy kezdjen tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő évben már Batthyány is Zrinyi oldalán robog a portyázó beütéseken; s az óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel óhajtana már beütni a hódoltságba. Bécs, amelynek szeme aggódóan függ a harmincéves háború színhelyén, burkolt szavakban megadja neki az engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás gépezete nem működik s a pénz sem érkezik meg Bécsből.

A török zajong, zavarog; itt is, ott is égre csap a felgyujtott falvak lángja s felbődül a jobbágy-keserv s a budai pasa csöndes, számító eréllyel szorítja sarokba a szelid lelkű, ingatag új Ferdinánd kormányát.

Zrinyi is beleútálkozik a gabona-cséplő lovaglásokba, jobbágy-nyúzásba s szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb rendeletének, hogy hagyja abba a hódoltságba való beütéseket s mint légrádi kapitány, fogadja engedelmesen a kerületi főkapitány utasításait. Péter is gondolt egyet, megúnta el-elábrándozó vagy felhevülve török földre lovagló bátyjával együtt élni, aki inni sem tudott, de nem is nagyon akart s aki, ha nem vadászott, könyveket vagy a Dráva erdeit bújta, – feleségül vette Frangepán Katát, a károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát és Bakarba vonult, a tenger-szélre.