III.

Haragosan emelkedett a nap a szelid Mura habjain tulról. Főuri büszkeséggel siklottak el a fallal kerített városka házain sugarai, de fénnyel borították el Csáktornya várának főkapuját s a fölötte emelkedő nagy kőbástyatornyot, mögötte a négy contignatiós főépületet s a belőle északnak, délnek nyuló két szárnyat, mögöttük a tágas várpiacot, hogy a nyugati falon túl a kis Ternova vizét megcsillantva, a rajta túl elterülő szántóföldek sárgán hullámzó vetésein pihenjenek meg. Az északnak Szent-Ilonáig vonuló, gondosan ápolt vadaskertek őzikéi kiváncsian néztek szembe a párás ködben uszó hajnali nappal. Dél felé, a szilaj Dráváig sürüllő erdőben most vakkant föl álmából az ordas és furta magát bozótjaiba a vetésekből jóllakottan hazacsörtető vadkan.

Csáktornya uj ura, György bán, az örökhagyónak édes öccse, alig vette birtokába Muraköz kulcsát, kiszórta lelkéből az ország dolgaiba kóstolt protestáns bátyjának emlékét és szélnek kergette Csáktornyáról a protestáns papokat a türelem Urának 1626-ik esztendejében. S még ez évben a neofita tulzó, heveskedő buzgalmát kiszorította szivéből a királyának tetszeni vágyás, magyar módra oktalanul való vitézkedés, erejének, hatalmának szükségtelen fitogtatása, merthogy a király hivta. Nem lett volna köteles vele, de a magyar csak azt teszi szivesen, amivel nem köteles. A lobbanó vérü, nagyerejü György bán Croatia országos dolgait sutba vágta tehát, s most sietve övezi derekára a vár hosszu palotájának fegyvertárában rubintos markolatu perzsa szablyáját. Magdaléna asszony bánatos ívbe huzódó ajakkal illeszti a távozó kalpagjának gyémántos forgójába a vitézi sólyomszárnyat.

– Tudja kegyelmed, édes uram, mit tart az török példaszó?

György bán szeme az asszony felé villan.

– Azt, édes uram, de nem indul fel ellenem, ugy-é? Hát azt, hogy…

György bán szablyája kettőt koppant a kockaköveken: ott állt egészen Magdaléna előtt és mélyen a szemébe nézett az ijedős asszonynak. Magdaléna a sötét tűzzel örvénylő szem mélyén olyat látott, ami szavát szegte; megértette s most először életében, hogy hiában beszélne ő, hiában akarna György bán mást, tenni csak így tudna. Megértette, hogy ezt a vért csak egy vonzza: a véglet, egy vezérli: a végzet. Megcsókolta a tüzelő homlokot és engedte utjára a vesztébe rohanót.

A vár tágas piacán ott szorongott az ezer lovas, kikkel felséges urát volt megsegítendő Zrinyi György a protestánsok ellen Wallenstein oldalán. A karabinok vállra vetve; a kopják zászlócskái serényen lobogtak a reggeli szellőben; a kardok csörömpölve táncoltak a vitézek combján. A bán lovára szállt, ráncolt szemöldökkel tekintett végig csapatán, aztán megszólalt:

– Jó napot, vitézek! Az mi kegyelmes fejedelmünk, hogy szolgálatjára légyünk, mezőbe szólíta bennünket az eretnek evangelicusok megrontására. Utunk az impériumban lészen dánus ellen. Ki-ki maga ügyeközeti szerént úgy forgolódjék hadban, hogy baja ne gyüljék vélem, de nékem is nem főgenerál Válenstán-nal!

A kaput kitárták, a felvonó-hid lecsörömpölt s a vitézek kiáltozva, nevetgélve robogtak uruk után.

A horvátok fiatal bánja, akit erre a hivatalra nem annyira személyes kiválósága, mint inkább királyának az ügyes vadászhoz, elismerést szomjazó alattvalóhoz, tüzes katholikushoz való hajlandósága emelt, utjában megállapodott Bécsben. Nem volt okvetlenül szükséges itt megállapodnia, de ürügyül vetvén, hogy nem lehet el egy pár uj karvas és uj strucctollas sisak nélkül, egy szép napon berobogott vitézeivel a délkeleti kapun, ahonnan egy széles főut az alig ezer lépésre emelkedő császári palota kapujának vezet, amely fölött fehér márványon rikítóan csillogott a nem régen aranyozott kétfejü sas.

György bán felnézett a büszke címerre és keserü lé futott össze szájában, maga se tudta, miért.

– Éretted veszek, ha pusztulok; még egyszer látnom kévántalak!

Katonáit egy hadnagyára bizván, valahol a Sziget-külvárosban rendelt nekik szállást, maga pedig bekocogott az Aranyos Szarvasba, amelytől pár lépés a dunai kapu.

Mig szolgája csizmáját huzta le lábáról, hogy puha szattyán papucsba bujtassa, elgondolkozott azon az időn, amikor még együtt ülte meg Miklós bátyjával az evangelica hit százados ünnepét… Két évre rá katholikussá lett, Pázmány térítette vissza az egyedül üdvözítő egyházba.

– Ő az én lelkemnek tudós sáfárja. Légyen, ha pusztulok, árváim gondviselő atyja s ne vesse ki elméjéből méztermő, gőböly-hizlaló Muraközömet is… Hé, Vuk, nyissad fel az sraiptist!

György bán oda ült az asztal mellé, az iró láda elé, amelyből penna, kalamáris, papiros került keze alá, és levelet irt nemes Magyarország primásának, esztergami érseknek, néki bizodalmas ura atyjának, hogy árva fiait könyörületes pártfogásába, minnyájunk édes hazájának, sőt Styriának oltalmára, megmaradására szolgáló, elhagyott Muraközét figyelmébe és gondviselésébe ajánlja.

Másnap lóra ültek és komor ügetéssel, kevés pihenővel igyekeztek Wallenstein tábora felé Siléziába.

A rövidre nyirt haju főgenerális széles homlokán magasra huzódott a szeszélyes ívü, hosszu szemöldök, mikor a tüzes magyar elébe járult.

– Nem kedvelem e hebehurgya, verekedő vérü magyar grófocskákat, – szólt hátra halkan vicéjének a hadvezér.

A német szót nem értő, suttogást utáló György bán bizalmatlanul nézett Wallensteinre.

– Nem grófocska, maga a horvát bán, – sugta előre hajolva a vicegenerális.

– Á! – szólt csodálkozást tettetve Wallenstein, aki nagyon jól tudta, ki áll előtte, – tehát nem grófocska, de királyocska!

És gyülölet támadt a hiú, kegyetlen lélekben György bán iránt, mert ekkor már nagyravágyó álmok kavarogtak benne korlátlan hatalomról, önálló fejedelemségről, amelyet majd ésszel és erővel fog magának kiszakítani a német birodalom testéből.

A bán lecsappant hévvel, de csak annál nagyobb önérzettel foglalta el helyét lovasaival Ferdinánd legnagyobb hadvezérének táborában. Ejh, ha egyszer kihuzhatja kardját, minden baj elmulik! De kard-ki-kard-ra nem igen került a sor, mert Wallenstein csak menetelt, menetelt Mansfeld után s minden figyelme arra irányult, hogy Mansfeld ne egyesülhessen a szövetséges Bethlen Gáborral. György bánban forrt a méreg s az ereiben fölhasználatlanul dübörgő harci kedv: rajtuk ütni, megütközni!

– Illustrissime domine comes, Herr Graf, mein Herr, a mi előrehaladott saeculumunkban többet ad a vezér az észre, mint a bivalyi nyers erőre. A hadakozásban elsőbb a methodus, aztán jön csak a bunkó, – világosította fel kegyes mosolylyal Wallenstein a türelmetlenkedő bánt.

– Excellentissime domine generalissime, nincsen szájam ize szerént az papirosbul való hadakozás, – vágott vissza György bán.

– Tölpel! – sóhajtott fel Wallenstein.

És tovább menetelt. Mansfeldet elvágta ugyan szövetségeseitől, de Bethlen Gábornak sikerült egyesülnie a budai basával s most szemben állott Palánka alatt a császáriakkal.

Azt mondja reggel, kardját fölövezve, a bán Forgách Miklósnak, kivel egy sátorban hált az éjjel:

– Ez vassal ma török fejeket vagdosok!

De az ütközet megint elmaradt. Zrinyi György lobogó vére nem nyughatott s pár vitézével portyázni indult… Vágtatva haladnak el egy berek mellett, de valami szokatlan zajra meredek ívben kanyarodnak vissza. Egy diszes kaftányu török ugrat ki talán husz lovassal a sürüből.

– Vágd, rajta, vágd! – ordítja Zrinyi s a lobogó kaftány után zúdul. Eléri, közel férkőzik, elhagyja. Kardját most megforgatja a magasban s hátra suhintva, visszájára csapja el a török fejét. A csonka törzs magasra szökkenő vérrel önti el a fehér lovat, aranyos kápát, bársony nyerget, aztán lefordul a fübe.

Zrinyi kopjavasra szúrja a fejet s visszaszáguldva, a tábor piacán főembereivel társalgó Wallenstein lába elé gurítja e szavakkal:

– Ihon, ígyen köll megharcolni császár ű fölsége ellenségivel, ígyen győzödelmet szerezni!

Wallenstein egy percre meghökkent a tolmácsolt kifakadáson, aztán bajuszát beharapva így szólt:

– Láttam én már felesebb számmal is levágott fejet!

– Látni láthattál, vágni sohse vágtál! – szólt György bán, megfordult s tajtékos lován nagy lassan elléptetett.

Wallenstein bosszuja nem sokáig késett, a véres száju horvát kutyát a Vágvonal őrzésére rendelte, hadd pusztítsa el ott a galgóci táborban dúló pestis: Zrinyi György feketére dagadt hónaljjal, ágyékkal, lázasan érkezett meg párnás lektikájában Pázmány pozsonyi palotájába, ahol is karácsony hetében elhalt.

«Két szép fiacskája maradott, Miklós és Péter, kikből neveljen az Isten jó urakat.»

ELSŐ RÉSZ.