XX.

A kárpit hasadékán enyhe fény szürődött be a barna selyem paplanra.

Megint reggel! – dörzsölgette kábultan súlyos pilláju szemét a bán.

Mária összehuzott, kis, gyerek arcával buzgón aludt. Zrinyi feléje fordult s öntudatlan mosollyal nézte egy ideig, aztán megcsavarta fejét, amely fáradtan hanyatlott az összevisszagyűrt párnára.

Macska! Az asszony csak macska! Vinnyogó szerelemből, gyereksírásból telik ki élete és boldogan alszik! Nem tudtad, Miklós, mi a lassu méreg? A fejed üres s mégis úgy zúg, a derekad fáj és combodat köszvény metéli… S ha ez se volna…? Lendültél egykor, gondolatod lángoló tűzkoszoru volt, amely tetteid búgó ágyugolyója előtt sisteregve röpült s most csak hamu nagy terveid pislogó üszke fölött… Szerelemben zajló éjjelen asszonyba ölöd erődet; kábító álomköntös fogja tagjaidat nappal és bugyborogva forr epéd; kis lányod csókja íztelen, tej-szagú s mégis uj jövő rejtelmes kupolája domborodik már a puha tagokból!… Hogy kijátszotok, Természet, Isten, egy ilyen szegény, nagyerős férfit! Ez hát az élet? Szerelem, vajudás, szoptatás? S te csak kukorékos hangú kakas? Harcias tarajodat csak nősző elevenség remegteti?… Nyögj, csak nyögj, gondold, hogy a köszvény, pedig az öntudat hasgat…

A zsinór után nyúlt s a kárpit ugrálva húzódott el a nyugvók elől.

Hisz reggel van! Az éjszaka hazugság volt!… De akkor mért sötétebb a világosság, mint a homály? Mert Rákóczy úgy akarta?

– Bolond, üdőtlen vállalat! – morgott föl hangosan.

– Ach, ich bin so… – nyögött föl tétován, le-lecsukódó pillákkal Mária s szava kéjes ásításba szenderült.

Zrinyi a homlokára ütött öklével; befordult s fölkönyökölve elkezdte simogatni a kis, puha, kerek kezet.

Mária elmosolyodott, de nem mozdult, még csak pillája sem rebbent.

Vén fösvény! Fél tőlem, persze! Javalltam a lengyel hadjáratot, igen! De Zrinyivel! Félt, hogy fölibe kerekedek… Fölibe? Hm! Nem is olyan lehetetlen! – cikázott szája körül a gúny. – Rám fogsz még szorulni, György bátyám, ha most nem, hát majd a győzelem idején! Lengyel földön ellehetsz nélkülem, azt hiszed? Jó! De Magyarországon vagyok még valaki, ha hüvelybe rozsdásodott szablyaként fityegek is ebben a pocséta-várban! Eh! Reggel van, munkára!

Óvatosan eltolta a paplant s gyors mozdulattal talpra szökkent. Félkézzel lerántotta magáról a hálóinget s a mosdótál elé állt. Belefektette arcát a hideg vízbe s úgy töltötte tarkójára az ezüst kancsó csobogó tartalmát.

Mária sóhajtozva neszelt föl, nyujtózkodott, forgolódott, kinyitotta szemét, de a mosoly megint csak szendergésbe merevült arcán. A bán meztelen derékkal hajladozva, a levegőt öklözve, békáját feszítve s karját kivágva igyekezett szerelemben puhult izmait felvillanyozni. Majd villódzva sistergő göndör hajának állt neki fésüvel s ahol nem simult, tépte. A bajuszát jó keményen szétkefélte s mikor elkészült, az ágyhoz lépett. Megfogta a takaró csücskét, úgy vonta elfelé lassan az alvóról…

Mária durcásan tiltakozott az ébresztgetés ellen s ijedten takargatta hosszú hálóingével tejfehér, gömbölyű combjait, amelyeknek finom bőre reszketve libabőrödzött a goromba hidegben. Még a lábaujja hegyét is befedte, úgy panaszkodott gyerekes nehezteléssel:

– Ne nézzen kegyelmed! Nem kelek föl igyen!

– Nono! Nono! – csititgatta az ura nevetve; de látva, hogy az összegombolyodott asszony nem mozdul, tréfás-lovagias mozdulattal rájakanyarította a paplant, hogy csak a füle látszott ki alóla:

– Jó éjtszakát, Zrininé nagyságos asszonyom… nékem aranyos kis, bolondos feleségem! – toldotta meg egy csókkal.

– Gonosz kegyelmed! – villogott ki nevetős haraggal a két ragyogó szem a paplan alól.

Mire elszánta magát, hogy fölkeljen, Zrinyi már a belső udvaron kémlelte a bátortalanul, ködlő fénnyel emelkedő napot:

– Kikelet, de foga vagyon! – azzal jobbra fordult s az északi fal felé tartott, amelynek tövében ékbe vágott tetejü, alacsony, zöldre festett deszkákból összerótt kerítésen belül török rabok, bocskoros jobbágyok turták, kapálták, gereblyézték a kertnek odahordott televény földet. Az egyik sarokban a koppanó fakalapács ugrasztgatta véső alatt formálódott lassan kőpad, asztal; fölöttük már ott fehérlett a frissen összerótt lugas váza. Itt lapos faládikákban bággyadozó palánták vártak elültetésre; amott nyesett gyökerü, karcsu csemeték feküdtek egy csomóban. Az gondos trágya-ágyat vetett a rózsatőnek, ez zsineggel mért utat. A pávás, gránátalmás faragott kapufélnek támaszkodva, hón alá fogott pálcával nézte őket egy drabant, aki az úr közeledtére hetyke alázattal kapta le süvegét. A jobbágyok is süvegelve emelkedtek föl görnyedésükből; a rabok fejet hajtottak s kezük álmosan érintette mellüket, szájukat, homlokukat.

– Kimszi? – fordult Zrinyi, kiléte felől tudakozódva, egy beesett, ólmos arcu, nyitott száju, ritkás ősz szakállu, kis, görbe rabhoz.

– Abu Bekr ibn Aflah, ó, fényes tekintetü király-bán! Tanitó voltam messze, délen, a Fehér tengeren túl, El-Magreb-ben! És még messzebb, a sárga homokon túl… Tombuktu… Bölcsességre figyelmes füleid nem hallották talán soha ezt a nevet! Ott tanítottam s nagy dolgok tudósának tartottak… De az emberek fiai gonosz tejet szoptak… és vágtató tevén menekültem, szultánom!… Aztán harcoltam Allah – kinek neve legyen örökké áldott – Allah útján a hitharcot: a golyók a mezőn vészcsillagok gyanánt táncoltak… telt a hold és fogyott… teve, öszvér, ló, mind megfordult combjaim ollója alatt… és foglyotokká tettetek! – s karjait összehúzva, két tenyerét arca mellett lappal előre kiterjesztve fölsóhajtott: – O! létezőknek Alkotója! a királyok királya, világok ura vagy, aki e földet különféle nemzetekkel felékésítetted s annyi százezernyi embert fenntartasz, nekik erőt, országot és szerencsét adsz, miért teszed őket a mi foglyainkká s minket az ő foglyaikká?

Zrinyi biztatóan, bátorítóan tette kezét az öreg vállára s odább lépett.

– Maszlagtul részeg mast is, nagyságos uram! – suttogta a háta mögött a drabant.

A bán egy darabig gondolkozva nézte a dolgozókat, aztán sarkon fordult s könyvesháza felé tartott.

S milyen nyugodtan kapál! Mámor és bánat remeg a szemében s jól van így; nem lázad, nem dul-ful, csak könnye pereg s te már előre bosszankodva gondolsz a levélre, amellyel ajtód előtt vár rád a németek futárja. Magadat sajnáld, ne azt az Abu-t, hisz gazember! Tudod biztosan, hogy Kanizsán ládaszám várják vissza a tallérok s itt mégis turbánja koszos, kaftánya merő mocsok, koldusnak teszi magát, hogy dús sarcot ne nézzenek ki belőle. De sírt! Hamisság és igaz érzés bolondos keveréke ez a görbe világ!

– Nyugodalom? Mán megént!? – gyürődött össze kezében a bécsi levél. – Hát azért se!

Félóra mulva riadó berregett, harsant az udvaron. Egy ölelés az asszonynak, egy csók a szurós bajusztól ijedező fogatlan, tejes szájra, aztán lóra és neki a világnak!

Aznap éjjel idegen barom bőgött a bán ólaiban s új foglyok suttogtak titkos ujságokat a régieknek a pince sötétjében, vasalt kézzel, lábbal vetve neki hátukat ültükben a nyirkos falnak: megint más nagyvezir van… a padisáh mindig csak vadászik, kint kóborol, nem hiába átkozta meg legyilkolt napja, Ibrahim, hogy úgy éljen, mint mezőn a vad… a Dardanellák bejáratánál a velencések köves ágyui, tűzgolyói hetven hadi gályát süllyesztettek a zöld vizek alá; volt, melyet diadallal vontattak Velence útján…

A bán fáradtan, gondolat nélkül gondolkozva könyökölt ki ablakán: az imájában leborulót faron rugva rántották ki alóla a kis szőnyeget… az sem szed több adót!… egy kis vér, nehány barom, mellszorító futás dobogó lovakon, por és füst: így szedi a horvátok bánja nevetséges hírkoszorujába a szegényes virágot…

A csöndes éjben bánat és ihlet feszítette recsegő, mély torokhang sajátságos lejtésü énekén szállt föl hirtelen a Korán egy szurája:

Ha az ég majd ketté hasad, ha a csillagok széthullanak, s egymásrá szakadnak a tengerek s kifordulnak a sirhelyek: akkor tudja meg a lélek, hogy mit kezdett és mit végezett. Ó ember! vakmerős…

Durva hang szitka csattant s az ének megszakadt.

Az álmodozásából kirezzentett Zrinyi sietve csukta be az ablakot s amint megfordult, az ágyban kuporgó Mária szemének epedő ragyogásával találta magát szemben…

A kert szépen haladt. A lugas léceire kötözött ráncos bőrü, ösztövér venyigéken már hasadt a rügy, a kis palánták életet adó lucsokban ülve hiztak s várták a napot. A ritkás szálu, zöld gyepágyak között reccsenő kavicsu, sárga, keskeny utak kanyarogtak. Zrinyi lehajtott fejjel, lassan lépegetett rajtuk.

– Nagyságos uram! levél Grécbül! – lobogtatott valamit Migliani a kis ajtónál.

Komolyan kezdett hozzá Zrinyi, de aztán elnevette magát:

– Ez megént uszít az törökre! Sem vélem, sem nálam nélkül nem lehetnek az koszosok. Ha békességet tartok törökkel, az Grécnek rosz, ha fölbontom, Bécsnek nem jó. Azt szokja vala mondani illyes nehez állapatban Klobusiczky uram Posomban amoda akkor erdélyi szóval: «Mast légy akas Damakas!» He! Gréc tahát kezemben nyomintja az szablyát: hajde, törökre! No, Zrini, hecc, hecc! – mint ebeket bikára… Hát, atyaságod, az rabok közzül amaz vén Abu Beker-t ide, osztán elé az nagyobb fejér zászlóval! Szóljon nevemmel Kiss Farkasnak, bemégyen emberivel Kanisa alá, török volt, esméri üket… no! Légyen békesség, ha Gréc harcot akar! Légyen legalább igaz titulussa Leslie uram panaszolkodásinak, hogy tulajdon fejem szerént cselekeszek mindenekben, kik törököt illetnek. Amaz Abu helyében kérem az pasátul… hm! nincs török láncon mast tisztviselőnk, ugyé? Hát két derék köz rendet… Mavro-t… és kit még?… Velimirt, az kertészt, igen, igen! – fejezte be mosolyogva.

Azzal egy intéssel elbocsátotta a pátert s szemeit összehúzva merült el gondolataiba.