XXI.

Zrinyi azzal az érzéssel indult vissza a háborúba a fenyegetett Pozsony födözésére, hogy íme most megnyergelte a szerencsét és sarkantyúját oldalába vágva, arra irányítja, amerre fölemelkedésének útja egyenesedik beláthatatlan magasságokba.

De fordult az idő, fordult a szerencse.

A morva erdők susogó lombjai között már itt-ott sárga levél zörög és Zrinyi töprengve ül sátrában.

Hejh! micsoda lendület! micsoda kezdés! A lány, akinek sorsát egy tüzes öleléssel örökre magához rántotta!… Fegyvertől csillogó négyezer marcona vitéze… a vállukon lebegő farkas-bőr… a sok duzzadó izom! Mely vitézi csörgő, villogó felvonulás Szakolcán az ámuló Ferdinánd király előtt!… Aztán az a nyilt csata, kétszáz svéd halott, más kétszáz a rabszíjjára fűzve!… S a táborban oly kevés a magyar úr! Hogy megbecsülték, szinte dédelgették körülötte nyávogó hálájukkal… S aztán egyszerre mintha roppanva szakadt volna meg valami az universum gépezetében: mint a hangyákat a gyerek, úgy taposta el Jankaunál Torstenson serege a császári hadat, Hatzfeld generált elfogták, Götz ott veszett… Rákóczy egyesült a svédekkel Nagy-Tapolcsánynál, azután Brünn alatt…! Megrémült a német: béke! béke! Még a halottjaik sebe is azt üvöltötte: béke! béke!… Hogy örül a szerencse az ember esésének! Csaknem az égbe tette! Ült magasan Zrinyi s hízott, de lám! lehanyatlott s most úgy gyönyörködik esésében a kegyetlen Fátum, mint juhász kősziklán kőnek görgésében… És Eusébia beteg, beteg! Kórnyadozik! Az a deli hajadon! Nem is hiszi, nem lehet! Mitől lenne beteg? Talán szerelem betege? Bántja a vágy? De ki után? Visszavágyik a Vuk keblére, vagy őutána epekedik?… És Péternek újra nem hagy békét Mikulich. Hogy is tudta kieszközölni a királytól azt a parancsot a vén personális? Bezzeg most Péter elbontathatja méheseit a Dráva szigeteiben! S milyen elégtétel lehetett az aggeb kajánjának, hogy éppen az ő kézfogója után volt kénytelen megküldeni János bán a királyi parancsot Péternek!… Ó, ez a mocskos, visszafordult magyar világ!… Hm! Gáspár gróf, ez, ez igazi önzetlen, nagylelkű férfi… harmincezer forintot íratott be Trakostyánra és Klenovnikra a zágrábi káptalan előtt az ő javára! Övé lesz a két vár, ámbár a Draskovich javak jog szerint nem szállhatnak lányágra. Ez legalább az övé! De az marad-e?

Levél-pörgető őszi szél búgott a hajbókoló fák között, amerre a Vág rohant délnek a partján haza vonuló császáriak mellett.

Megszakadt a fonál, – emésztődött bévül Zrinyi, – mire se jutott s itt a tél, amelyre fegyvervillogtató tavasz nem következik, mert ölében hozza a békét. A király és Rákóczy biztosai már Tokajban versengenek a béke-pontozatok valóra váltásának mikéntje felől… és ő alig tett valamit, de semmit sem kapott. Mért is tért el a török-űzéstől, mért kapaszkodott a király palástjába? Milyen nevetséges is ő, mint a szappannal kent szálfa palackdíjáért fölfelé kúszó, aki a csúcstól alig arasznyi távolságból csusszan le hirtelen vissza a földre!… Lovas ember vágtat mezőn, halmokon; tarsolyában egy darab tintával mocskolt papir. Kezedbe veszed, egy falevél se hullik le, földre se sújt, s lelkedben mégis összeomlott valami… Hát meghalt az öreg Esterházy! Belehalt a nádorságba!… Szegény jó öreg, könnyű néked már a magyar rög, mert fölötted van s nem alattad!… Más lovas, más hír. Ó, hogy élnek az emberek a világban, éppen úgy, mint azelőtt!… Hát Borbálát elvette a Vuk! Klenovnik újra borban és örömben úszott; bizonnyára forgott a nyárson a sült ökör az éhes paraszt szájak előtt s vályukban zubogott előttük a bor. Erdődy biztosan kihuzta magát és billegetve rakta a lábát s az az öreg rokon megint ijesztőn huhogatva csuklott a sarokban. Tobzódó, részeg barmok!… De Eusébia az övé, az övé! Mit bánja ő! Sima ölébe dülve maradékaiba fogja átfelejtkezni mindazt a nagyratörést, amely ilyen csúfosan szakadt most a markába.

Szerelemre fordult benne minden indulat, gondolat. Valami lázas, asszonyra-éhes, gyötrő ébren-álomban tette meg az utat hazáig.

Mikor másnap reggel Patachich Péter urát kereste, hogy megtudja, mi lesz a várban és a környéken ideiglenesen elhelyezett katonáival, meg kellett elégednie a várnagy egykedvű nemtudom válaszaival.

– Hun az úr? – kérdezte Patachich.

– Elment.

– Hová?

– Nem mondta.

– Mi lészen mast az vitézekkel?

– Ű tudja.

– Nem tudja kegyelmed, szélnek eresztjük űket avagy téli szállásra csapjuk?

– Nem én.

– Mi tévő légyek, monddsza kegyelmed!

– Várakozzék kegyelmed!

– Mire?

– Az úr visszajüttire.

– Mikorig?

– Az míg haza nem jün.

– Részeg kegyelmed!

– No, csak no! Ne buzogjon kegyelmed! Ur dolga úr gondja! Tudja ű, mit cselekeszik. Inkább csapjunk egyet, – fejezte be a várnagy jó kártyás mozdulattal suhintva a levegőbe.

Patachich vállat vont és elment az öreggel kártyázni.

A sűrű erdős hegy tetejéről óriás fegyveres ökölként felnyúló Trakostyánon nagy csend fogadta Zrinyit. Amint föltekintett a Ravna gora télbe forduló öreg fejére, amint lenézett a kopott lomb-gyűrűben halványkodó tó sima vizére, szivében fölsajgott az őszi fájdalom… Fujdogál a hideg szél; és nemsokára hóval lepi be a tél a sárga csizma nyomát… Elalszik a természet és elalszik a virtus. Ki sem tudja, mire ébrednek!

– Nagyságos uram, – jön eléje valaki alázatosan az épületből, – urunk aluszik; kisasszonyunk itt mulat lent az könyvesházban. Hozzája vezetem nagyságodat.

Mintha más világból fordulna vissza Eusébia fényetört nagy, fekete szeme, amint a belépő Zrinyire veti. Arca összerándul s csöndesen ereszti ölébe az olvasott könyvet.

– Megjüttem hozzád, Eusébiám! – szólt gyöngéden Zrinyi, keze még a halkan betett ajtó kilincsén.

– Isten hozott! – felel bágyadtan, szórakozottan Eusébia.

Zrinyi melléje lép, letérdel, a lány ölébe hajtja a fejét s a szájához vonja a lesoványodott, kék eres, sárgás kezet. Végre is Eusébia húzza el az örökké tartónak tetsző csók elől kezét.

Zrinyi megijed:

– Beteg vagy?

– Mán nem.

Zrinyi részvéttel, szerelemmel nyúl újra a didergő kéz után.

– Hagyjad, Miklós! – szól fáradt vonakodással a lány.

– Mi bajod, Eusébia?

– Nem tudom.

– Szeretsz?

A lány nem felel és petyhüdtté betegült gyönyörű vonásait belső sírás húzza össze.

– Eusébia, mi légyen ez? – kérdi Zrinyi a lányra fölmeredő arccal, a szék karjába kapaszkodva.

– Ne, Miklós, ne! – suttog a kérő szó az elforduló lány sápadt ajkán.

– Eusébia, mi van véled? – kiáltja Zrinyi fölpattanva.

A lány csöndes sírdogálással roskad magába.

– Eusébia! – kiáltja újra s riadtan tekint körül földi vagy égi segítségért.

Csönd.

– Eusébia! – most már üvölti.

A megrezzenő lányból hangosan tör ki a zokogás; alig hallszik sírással darabolt szava:

– Menj, Miklós, menj!

Kint lassú léptek finom nesze.

Zrinyi az ajtóhoz ugrik: hallani akar, tudni akar!

– Bátyám uram, mi van az mátkámmal? – támad a meglepetten megálló Draskovichra, míg mögötte zuhanva csapódik be az ajtó.

Draskovich nagy nyugalommal karon fogja Miklóst és viszi magával. Fönt a bástya fokán a mellvédnek támaszkodva aztán megszólal:

– Te mastan azt várod, hogy azt mondjam néked: Hallhaddsza öcsém… és folyjék az pletykaszó számbul, Eusébia ezt cselekedte, Eusébia azt mondta… Nem, öcsém! Én csak azt mondom néked, ereggy mast haza, de jól vigyázz, kiszórd az útban haragodat kebledbül… Majd osztán alkalmatos üdőn küldök utánnad! Okosságtalan az asszony állat, értelme változandó, miként az hold. Nem, öcsém, nem, nem szóllok. Ne fujj, ne háborogj! Majd küldök utánnad!

– Mondja kegyelmed, mondá-é szóval, hogy nem szeret?

– Mondtam, öcsém, majd küldök utánnad.

Zrinyi hátrébb húzódott s öklével a levegőbe sújtva, kényszerítő hangon kiáltotta:

– Draskovith Gáspár!

Gáspár gróf a félszemét összevonta s úgy nézte egy ideig Zrinyit, aztán melléje lépett, bal kezével magához húzta a dacosan hátra szegülőt s nyugodtan szólt:

– Ugy van, mast nem szeret!… De én esmérem űtet és én mondtam néked, hogy majd küldök utánnad.

Zrinyiben felhördült a lélek, amint a mellvédnek dülve, szeme belemeredt az őszi fátyolba takaródzó lenyugvó napba.