XXVI.

A győztes sereg vezére csüggedten, gondolatokat tépve, morzsolgatva ért haza. A had eloszlott: Batthyány népe haza indúlt; az iratos sereg sietett elszéledni friss pénzével, friss rabokkal; Péter, aki kilegénykedte magának az országgyülési vadászatok alatt királyi kegyképpen a sichelbergi kapitányságot, hat századávál a birodalmi sereg segítésére ment a svédek ellen.

A svédek! Ő is harcolt ellenük s vajjon mi haszonnal? S a török! Mennyi csete-páté, barom-hajszoló, fogoly-ejtő csatázás! Mi haszna? A török birodalom hegyes körmű ujjai mindig és mindig messzebbre nyúlnak be testünkbe. A hegytetőn, a várban magyar úr iszik a hazáért, de a hegy lábánál a falu töröknek fizet, töröknek robotol. Bocskay már a kanizsai tömlöcben alussza mámorát s Erdődy holttetemével Ludbrég felé megy a szekér. Vitézi bolond resolutiók marakodó szájú nemzetsége, te utolsó romlásra jutott magyar! Nagy mesterség, nehéz professio a vitézség! Mi haszna? Mi haszna?

– Te is elmondhatod, valamint amaz kurva Plautusnál: oleum et operam perdidi! De nem, nem itt az baj! Esmérd meg csak magadban az tekélletlenséget, mert bizony, heányos vala vitézséged az szemes környül való vigyázás nélkül. Ihon, eszedben sem juta, hogy az török nyelvet foghatott valahun az mezőben, ki renddel megbeszéllette neki Kanisa rontását forgató szándékodat! Ne légyen az gyors rájuk ütés, könnyen úgy fordulhatott volna, hogy te is az égre tátogsz mast vértajtékos szájaddal, hanyattul esvén Kanisa mezején. Csak elő mast Tacitus, Julius Császár, Vegetius, jó historicusi az régiségnek! Dülleszd csak neki mellyedet az asztal peremének és tanulj!

S mikor az ugrálni kezdő betűk közé fénykarikás sötét pontokat villogtatott fáradt szeme, csüggedt gúnnyal kérdezte magától:

– No, tábori fő istrázsamester, hun az tábor?

Megint makacsul került mindent, ami átlátszó, szemnek beszélő, egyszerű; és sötét nekilendülésekkel merült el könyveiben, az őszi lucsoktól párolgó erdőkben s Eusébia őszi bánatú, rejtelmes szerelmében. Nem mentek sehova, hozzájuk sem igen jöttek, – s tompa nyugalommal nézett folytonosan magába, hogy nő beteges halommá lelkében a megáporodott erő- és gondolat-fölösleg. Eusébia úgy forgolódott körülötte ezekben a komor, dohogó hónapokban, mint a kéj selymében suhogó halál; szerelme nehéz tömjénfüstként lomha izgalomban feküdte meg a férfi lelkét.

Idő és alkalom lenne mostan, – forgatta untalan magában, – hogy a király, megemlékezvén ősei s a saját érdemeiről, fölemelné… De mit is beszél! – feddte magát gúnyosan, – nem hálás-e ő felsége? Nem adott-e neki a kanizsai harc után hatalmat száz vértes tartására? Adott, bizony adott, de… A bánság! Ki lesz az új bán? Talán bizony Mikulich, a vén csahos pofájú kopó! Meglehet, meglehet, mert hiszen Horvát- és Szlavonországok rendei Zrinyi Miklóst kérik maguk fölé bánul. Meglehet, mert Mikulich régtől fogva hű császári szolga, Bécsben királyi keggyel úrrá fujt paraszt. Hasznos állat, akinek váluja tetézve kell hogy legyen. A titkos tanácsokon bizonnyára nem pihent tar feje és együtt fujta a kígyókövet a német urakkal a Zrinyiek ellen. Meglehet, mert hisz, ugye, a végeken többet tehet Mikulich jus-rágó csácsogása, mint egy Zrinyi kardja! Ó, milyen nehéz az embernek, ha nem száll közéjük csattogó korbáccsal: Ki, ki innen, árusok, ki Isten anyja, Mária templomából, szép Magyarországból! Ha bizodalmas atyjafia, Ráttkay kanonok nem ment volna el Péterrel a svédek ellen, most többet tudna; mindenről és mindig van értesülése a jelen való idők e kitünő historicusának. Csacsogó száj, de bátor fej és kemény husu szív. Mi haszna? Keljen ki csak könyvesházából amaz írás, kerüljön csak nyomtató műhelybe, majd eb-rudon is lökik ki szerzőjét a káptalanból. Mi végre a szókimondás? Talán a jövőre számít? Amíg élsz, addig kell a legtöbb hasznosat véghez…

Erővel vetett gátat gondolatának, hogy ne kelljen Zrinyit szentebb célok elé vagy kisebbek mögé helyeznie.

Tépelődése körül változatlan sodródással gomolygott az élet folyama: mosolygó, díszes ruhájú udvarlóleányok, hetyke nemes urfiak, köznapon is ezüst tál, tányér az asztalon, jövőmenő tiszttartó és jobbágy, rakott szekér nyikorgása, tallér- és fegyvervándorlás, alig hallott jelentések, szórakozottan adott parancsok, Patachich, a várnagy, Migliani szótengerének félelmes dagálya, megint a pókhasu várnagy, kongó kápolna csöndes miséi, lóháton szitáló eső alatt, bőjt, szélverte arccal a némán rohanó vad nyomában, porszagú fóliánsok, finom betűjü Elzevir és éjjel az asszony.

A bán! Egy ország dolgait kezében tartani! Véget vetni ennek a rabló, garázda fejetlenségnek! A végbeli vitéznek pénzt, burgernek szabad utat, jobbágynak nyugalmat, török szomszédnak gondot és Zrinyinek Zrinyihez méltó hatalmat adni: milyen szép feladat lenne!

Lázadó elégedetlenség forrt, még névtelenül, szivében s nyűgös kedvének felhői sötéten gyülekeztek.

De mit akar? Mire visz ez a néma, epekeverő dohogás? Körülötte a fényes, pompázó élet, s ő itt mogorván emészti magát, mint asszony után a bilincsen sínylődő rab! Mit akar? Ober-Feld-Wacht-Meister! S ahelyett, hogy tanulna, hogy előkészülne komolyan a tábor igazgatására, rendben tartására, itt acsarkodik a báni bot után szótlan szendeségben, mint valamely szűz! Menjen oda, mondja meg, hogy ő lehet csak bán ez idők szerint! Kérje, követelje, ha azt hiszi, hogy olyan nagy a jussa hozzá, vagy pedig vesse ki szívéből ezt a vágytól csöpögő ámmogást.

Igen! Zrinyi parancsol és Zrinyi engedelmeskedik.

A történelem helyett katonai szakirodalom könyvei halmozódtak most asztalán. Napokat töltött Giorgio Bastának a tábor-mesteri tisztségről szóló könyvével, aztán neki ült gondosan kivonatolni Az ötödik Károly császár idejében az militiárul írt tractatust, hogy pontos fogalma legyen egyetlen gyalogezred szervezetéről, majd Svendy Lázár ertekezéséből csinált extractatust, hogy pontosan tudja, egy egész hadseregben kinek mi a tiszte. Most aztán hozzá lehet fogni a tábor szervezésének elméletéhez. Mennyi zavaros, ingadozó kifejezés, helytelen, elkérgesedett, régi intézkedés! A főgenerált lehetne magyarán hadnagynak nevezni, mert akit most hadnagynak mondanak, az igazán százados… Kevesebb szolga legyen a táborban, lovas sem kell annyi. Hegyes, völgyes s árkos, vizes helyen szükségesebb a gyalog, mint a lovas!… Nem kell a vitéznek annyi pénz, kapjon kevesebbet, de mi adjunk neki köntöst, kenyeret és abrakot…

Könyveket forgatott, írt, ábrákat rajzolt megnyugodott lélekkel s készült a Tábori Kis Tracta:

«… s így egész tábort, melyben 25.000 emberből álló had, minden cselédivel, szükségével bővön elférhet, leírtunk, az kinek széli 456 rud, hossza penig 80 rud.

Szükség: az következendőkben annak megerősítéséről szóljunk…»

Tülökhang, hidlánc-csörgés. Ki jöhet?

Izgatott rosszkedvvel vetett egy tekintetet a vár piacára.

– Mi az? – fölállt s az ablakhoz lépett.

Izmos, nehéz német lovak párologtak a friss havon.

– Császári cursor? – kérdezte magától meglepetten. – Mit hoz, mit vinne?… Ez az császár handbrief-je, rajta az kis titokpecsét… ez másikon az nagy pecsét!

A szétbontott oklevél tartalmát egyszerre akarta megérteni s mégis minden szót elolvasni. Halkan siklottak öntudata alatt a kalligrafiás betűk s csak itt-ott lépte át öntudata küszöbét teljes világossággal egy-egy kifejezés: kitünő hűség és dicséretes szolgálat… Magyarország szent koronájának és ő felségének… a török… a végek… a szent római birodalom háborúiban… a svédek… jövőben is… hűség… a báni hivatalra emelve… felruházza… méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok élnek. Azért a báni hivatalra emelve felruházza mindama joghatósággal, tisztességgel, kiváltsággal, méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok élnek.

Mindent felejtő büszke nevetéssel dobta az asztalra az oklevelet:

– Ihon, kit megmondék: sors bona, nihil aliud!

(Vége az I. résznek.)

MÁSODIK RÉSZ.