XI.

Rövid, zaklatott álom után undorodva ébred; gyomra még most sincs rendben s a keserűséget nem bírja elmosni torkáról. Csúnyának látja tegnapi viselkedését; komoran vet számot magával, hogy többet sosem iszik; de megbánást nem érez. Minek? Amit Zrinyi tesz, jól van téve. Legalább jó lecke volt s a tanításért meg kell fizetni. Öltözködés közben dacosan szidja magát:

– Bort szomjúhozott az ínyed? Fehérnép köllött paplanyod alá? Hazudott Zrini Zrininek! Veresd föl álmokból inasidat, nyergeltess, indulj! Ki ura Zrini akarattyának? Hohó!

Büszke-kihívóan nézett szembe a fölkelő nap párában úszó nagy vörös tányérjával, de azért szinte szökve indult ki Csáktornyáról. Elől lovagolt egyedül; szolgái, a landkocsi s a szekér messze mögötte maradtak. A lovak alig bírták az erőltetett menetet; a nagy landkocsi recsegve, kattogva, szökkenve himbálózott a széles úton. Vásárosok ekhós kocsijai, ijedt parasztot döcögtető szekerek, vágtató lovas szolga, sunyi pofájú, boros kóbor katonák, port verő marha-csorda, ki háttal, ki szembe, cikázott el mellettük hol az egyik, hol a másik oldalon. Zrinyi semmit se nézett; vágtatott lova nyakára hajolva az északi szél ellen. Kőszeg táján eső érte őket utól; az úr beült a landkocsi párnáira s az üvegablakon keresztül nézte a tájékra leereszkedő szürke esőfüggönyt. Lelkére is kezdődő szomorúság csöndes esője permetezett és úgy érezte, hogy enyhe lejtőn ismeretlen örvénybe ereszkedik alá. Az üvegnek koppanó esőcseppek gyors szaladással iramodtak le rajta kövérebbé és kövérebbé válva, majd piciny patakocskákká folyva szét. Miért e szomorúság? Eső veri az utat, bánattal esőzik a lelkem! Mért? Mi az oka s mi lesz a következménye? Semmi! Talán a mellettük elvágtató lovas ember viszi a hadi tanács levelét Csáktornyára s Juliája biztosan epedve gondol reá. És mégis szomorú! Mocskos kutyák rugaszkodnak, bámész parasztok néznek az úr falujokon keresztül gördülő kocsija után, amely büszke lomhasággal fröccsenti szét rájuk a sarat.

Enyhe illatú este, bágyadt melegű őszi verőfénnyel érnek be Hefflányba. A kastélyhoz vezető úton egymást éri a sok friss kerék-, patanyom s az udvaron idegen csatlósok, laufferek, lovászok jönnek-mennek, álldogálnak vagy évődnek hosszú dolmányú, sárga bőr gomboló harisnyás, kajla bajszú, fülük előtt göndörödő hajtincses lengyelekkel.

– Hm! Nádasdy uram itt mulat? – ismer rá Zrinyi a szolgahad ruhája színére, címerére. – De az lengyelek? Iratos népet fogadott apám uram?

Zrinyi a kertben találta a társaságot; éppen fölkészülődtek az ebédlő palotába. Elől ment az öreg udvarmester, utána a nádor egy széles, magas homlokú, nagy orrú, nagy szemű, kis savanyú arcú, kerek rövid állú legény-emberrel, akinek kuszán pelyhedző bajsza ritkásan feketéllett keserű ívbe hajlott szája fölött. Mögöttük Julia két sor gyönggyel prémezett, arannyal átszőtt tengerszínű szoknyában; jobbján egy fiatal férfi bíbor talárban, széles karimájú, lapos vörös kalapban; a karimán átfűzött, füle mellett két oldalt leereszkedő, mellén összecsomózott bíbor zsinór s a kalap alatt fejére borított vörös köpenynek vállaira leomló szárnya vénasszonyossá keretezték az érdekes borotvált arcot.

– Isten hozott, fiam! – fogadta vendégét kissé pártfogó és hideg kedvességgel Esterházy.

– Jó napot kegyelmednek, jó napot! – üdvözölte tulságos nyájassággal Nádasdy.

Julia semmitmondó tisztesség-tudással, a biboros lengyel királyi herceg szórakozottan köszöntötte az újonnan érkezett mokány kinézésű magyart.

A menet újra megindult; Zrinyi Julia balján lépegetett a kastély felé. Egy szót se szólt; neki csak a lánnyal van beszéde. Beszél helyette Kázmér herceg eleget. Előttük Esterházy csóválta aggodalmasan fejét Nádasdy bizonygatásaira. Zrinyit nem érdekelte se a lengyel udvari élet, se Nádasdy fontoskodó, halk szava. Beszélni szeretne a lánnyal! Akadály elé torpanva, szomorúsága haraggá vált. Unta az étel előtti cerimóniákat: a kézmosást, az asztaláldást, az ételeket felfedő asztalnok lassúságát… az egész pereputtyot! Neki a lánnyal van beszéde!

A fiatal kardinális csak Juliával beszél; kellemes torokhangú kiejtése szerelmessé lágyítja kastélyaival, váraival dicsekedő csacsogását; leteszi majd a bíbort, a pápa feloldja papi fogadalma alól, megházasodik és vár. Mire? Talán a trónra! Nem lesz rossz dolga a feleségének… A lány kedves mosolygással hallgatja, aztán Zrinyi felé fordul és ránevet.

De nevet az apjára is, nevet Nádasdyra is! Mindenki jó neki? De mi az, mit mondott Nádasdy uram?

– Hála légyen religiónk erős Istenének! – bólintja rá a nádor. – Én itthon héában nógatom az vármegyéket, hogy ű fölsége mastani nagy szükségében hadi népet fogadjanak, addig ottan bécsi generálok megfutamtatják Lipcse falai alul svécusok seregét.

– Lutheranus ebek! No, Torstenson uram, pokol kötele tekeredjék az nyakad köré! – epéskedik Nádasdy tovább, – mast ugrálj, lutyi! Friss az fáma, de igaz, kit előbeszéllek. Bécs? Tyühühü! Fársáng vagyon minden házban, uccán, korcsomában, nagy az öröm, mivelhogy Victoria istenné szálldosa császár urunk hada fölött.

– Úgy? Bizony mondja kegyelmed? – fordúl Kázmér is udvarias érdeklődéssel a nagyot játszó, eszes gyerekember felé.

– Bizony mondom, eminentissime princeps, Casimire, mert pecsét alatt jüve nékem az hír.

– Úgy mondá kegyelmed, nem forog veszedelmekben királ urunk hada, – kérdi kétkedően Zrinyi.

– Imént elucidálám az dolgok mibenlétét, nem hallá kegyelmed? Vót svécusnak tizezer hajduja, elhulla bennek hétezer; sok kára vagyon lovasában is, ott pusztult három generálissa, nyolc ezeredesse…

Hát ezért nem válaszol Bécs az ajánlkozásra, ezért nem váltja be igéretét a király a generalatusságot illetőleg és itt uralkodó házbéli herceg és Magyarország leggazdagabb főura udvarolnak Julia körül, – gondolta Zrinyi. Elmerengő szemmel nézett maga elé, mintha látná, hogyan omlik össze nagyravágyó és szerelmes képzeletének két ragyogó palotája.

A pohárnokok szinültig töltötték a serlegeket. Nádasdy késsel csapta el a serleg szélén túl domborodó nehéz bor tetejét s fölemelve a drágakővel rakott ezüst edényt, fölkiáltott:

– Adja Isten császár királ urunk tellyes győzödelmét! – s lassan, akadozva, de fenékig fölhajtotta.

A két férfi szintúgy. Zrinyi nézte őket.

– Kapitány úr, uram! – intette a köteles udvariasságra Zrinyit Nádasdy.

– Ű fölsége győzödelmét tiszta szüvembül kévánom; de megbocsásson kegyelmed csekély szolgájának, bort nem iszom. Adná Isten kévánságomat vérem hullásával pecsételnem, – válaszolt komoly, merev udvariassággal Zrinyi.

– Hogy az néhai való jó György bán uram fia ne igyék! – hitetlenkedett Nádasdy a hallatlan különcködésen.

Kázmér érdeklődő mosollyal nézte a furcsa magyart.

Esterházy most hercegi vendégére köszöntött egy hatalmas kupát, aki sietett az udvariasságot viszonozni; aztán Nádasdyért ittak, meg újra Esterházyért s egymás után Leopold főhercegért és Piccolominiért, a császári sereg vezéreiért, bécsi és magyar nagyurakért, a lengyel királyi ház tagjaiért…

– Szeretsz-é még? – kérdezte halkan a lánytól Zrinyi a zajosan pokulázók mellől odább vonulva.

– Igen! – bólintott szelíden Julia.

– Leánynézők? – faggatta tovább a két férfi felől a lányt.

– Igen!

– Melyikhöz mégy? – kérdezte, mint egyaránt lehetetlent, Zrinyi.

– Nem tudom; apám uram választ, – felelte egyszerűen Julia, mintha a világ legtermészetesebb kérdésére válaszolna.

– És én? – sziszegte a foga közül Zrinyi.

Szerelmesen csillogó szemmel nevetett Julia feleletet.

A nádor belső inasa lépett most az ebédlő palotába, ahol álmosan koppantgatták a gyertyák hamvát a szolgák. Egyenesen ura felé ment, kezet csókolt neki s halkan jelentett valamit.

– Eminentia Vestra, – fordult Kázmérhoz Esterházy, – lovas posta jüve Cracoviábul.

– Rendöljön nagyságod, palatinus uram, prebendát lovának, magának! Lakozzanak, aluggyanak. Megolvasom reggel az levelet, – intézkedett mámoros mosollyal a herceg, s a széles mozdulatban kéken csillant meg a kardinálisi gyűrű zafirja. – Mit mond nagyságod? Most? Sürgetős? Ebadta beste szolgája, mit zavarog most itten? No, gyüjjön bé!

Julia lesütötte szemét az illetlen beszéd hallatára.

Sáros, piszkos, fáradtságtól sápadt, lázas szemű legény lépett be a palotába, egyik kezében süvege, a másikban a levél. Rekedten szól valamit lengyelül, ura elé térdel, megcsókolja az írás szélét s úgy nyujtja át.

Kázmér packázó nemtörődömséggel, fejét ide-odahajtogatva bontja föl a levelet. A kibontott írás aljára tekint, hogy kitől jön, aztán szívére teszi a papirlapot, majd ajkához érteti az első sornál. Bólogató fejjel olvas és pislog. Látszik, hogy most már megerőlteti a figyelmét. Hirtelen elkomorodva mordul egyet, aztán széles, elégedett mosoly fut át a sima arcon.

– Mondd, készüljenek, megyünk! – kiált lengyelül a szolgának.

A legény megcsókolja a földön söprő bíbor köntös szélét és elsiet.

– Üstököket vonnyák otthun egy az másnak királ és rendek. Osztán fölséges bátyám uram beteg is… Ha talám hamarost új királ köllene otthun, azért mégyek haza, – mondja Kázmér egyszerűen, félig öntudatlanul és fölkel. – Julia leányasszony… hát sajnálom, útra köll kelnem. Azt kévánják tüllem, ha bátyám meghalálozik, hogy feleségül végyem az… Eh!… Wit mondjak? Az igazat, haza köll mennem. Bátyám uram, köszönöm kegyelmednek hozzám való jó akarattyát. Isten áldása kegyelmeden és egész házanépén.

A két férfi összecsókolózik, összeölelkezik. Kázmér kedves hanyagsággal, Esterházy illő gyöngéd tisztelettel.

Nádasdy udvariassága serleget emelve az idők elébe vág:

– Az utolsó serleget Polonia hamar üdőn új királának egészségére, hosszú és dücsőséges kormányára köszöntöm.

Kázmér most már gőgösen, a két magyar úr csöndes buzgósággal iszik. Sorra kezet csókolnak a kardinálisnak, aztán megindulnak a gyertyás, fáklyás szolgahad között az udvar felé, ahol patkó kattog, fáklyafény libeg, ló nyerít a hosszú, suhanó árnyékok s a pillanatra meg-megviláguló arcok között.

– Isten áldja kegyelmedet, hugom asszony, majdnem mátkám nékem! – búcsuzik kedvesen Kázmér már lóhátról a vénasszonyával lakosztálya felé távozó leánytól.

– No, palatinus uram, mast is ollyan nehez lészen az választás köztem s emez nyalatlan medvebocs között? – gúnyolódik magában Nádasdy.

Zrinyi kezet ökölbe szorító, tompa kétségbeeséssel bámul egy fáklya lángjába.