XXXIII.

Avagy most, avagy sohasem!

A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre szorosabbá vonta gyilkos gyűrüjét Érsekujvár körül; olasz pattantyusainak fekete zárbuzánjai félkörü sáncaik mögül bömbölve okádták éjjel-nappal a negyven, ötven fontos golyókat a porladó, omladozó hat erős bástyára; rohamot aknaásás, hosszu jancsár-puskát, mérgezett hegyü tatár nyilat ágyutorokból sziszegve, fröcsögve omló rozsdás vas, kátrány, zsíros kanóc, lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a sulyos harminc napja tartó makacs ostromban; hiába törték itt derékon a falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas lobogót a dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott lóháton nyargaltak a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a szipáhik. Gönüllük, martoloszok árok-töltő halmait taposva jancsár dsemaetek nyomultak a várra, mint szikla ellen dühöngő hullám s estek vissza ismét. Amott a sikon hosszu menet szőnyegei véres hustömegeket ringattak a közös sir felé s a friss dombra tűzött darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák a halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak ujra meg ujra, folyton az élők s horgas végü alabárdjukba akadva, szétlőve, kaszabolva hulltak közéjük a felmentő sereget halálra-szántan váró védők. A vérfakasztó, ember ember ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyu füst-felleg lustult oszladozva, ujra növelve s körüle egykedvü szünetlenséggel bőgött a várzuzó sárgaréz ágyu-csorda…

A dunántuli insurrectió mustra-helyén hosszu lábu struc-mony poharakkal rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új fővezérét ünneplő magyar uri rend. Volt, aki sose látta még a világhires vitézt, évek közéjük szakadását emlegette másik, öreg barátsága fazeka alá gyujtogatott uj tüzet amaz; aztán hirtelen csöndre legyintgetve, pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen áhítattal, kérdő redőkbe ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással nézték mindannyian a térdére vetett kucsmája medályán unt szerénységgel babrálgatót, míg fölötte szószékes zenével modulálta Wesselényi virágos beszéde az «utolsó romlás»-t, «ősi virtus»-t:

– Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged, Miklós öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza vidámságban az szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar világot… Ecce Mars Hungaricus! – vágta ki a végén a cicerós magas c-t, s köz kortyogásban borult a sok szájra a kupa a nádor emelte husz girás, zománcos bilikomnak Zrinyi egészségére feketülő nehéz bora körül.

Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya, ivás, sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették veszélytől vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan kishitüséggel, percről percre élő lomha fatalizmussal harctalan vitézségtől csillogó, köteles úri időlopásukat; a fegyveres nép verekedésbe, szomszéd falvak ámított leányaiba, putris cigány szajhákba, boros csuporba, kocka-rázásba pocsékolta hazulról hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény tőkéjét s parádé, őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos céllövöldözés adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a készítendő főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel ijesztő rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni tudott. Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de a mezőn itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok suttogták a táborát végig-ügető főkapitány bosszus multtól, reménytaposó jelentől zugó fülébe a sok suttyom hazaszökést.

Még egy utolsó, nadrág-szijt eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy ebéd s a mozsár szólongató, harsonázó, ordító, undor szimbolumává nőtt kucsmalengetést kiizzadt bucsu hangjai lassan-lassan elvesznek a császári fővezérrel való kényszerü találkozásra siető bán észak felé futó hintajának kerékkattogásában. Oroszvár után Légrád, Kottori, Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító éjjeli számvetés, száz levél, parancs s a nagy készület óriás edényébe csak huszanként, ötvenenként cseppen, csurran nehezen gyülő iratos nép, gréci cejtház sötét polcairól lemászó vértekbe csatolódó német.

Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe fulladt, extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz Szerdahelyre, onnan együtt Ujvárt fölmenteni!

Érsekujvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak ereszkedett két hosszu láncon az elvezetett vizü árok sekélyébe s a létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló, selyem zacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhidon, a fegyvertárt, kincses házat lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár nyomakodott… s mig az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje, zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával s Forgách négyszázra apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás tüskésborz, a Bécsi kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai harcosok felé terjesztett kezében kivont karddal énekelte a Császár-bástyára tűzött félholdas zászló alatt Ibráhim nikápolyi basa müezzinje, a világjáró Evlia Cselebi, az ezánt és gülbenket:

– … elhámd-ullah szumm elhámd-ullah…!

A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot, insurrectiót egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora Komárom alatt ásta éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz mocsaras földjébe, mikor a vati választás óta elválhatatlan bámulója, Esterházy Pál, Zrinyi sátrába rontott:

– Ujvár az töröké!

Zrinyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigris-takaróra és hangtalanul sóhajtotta a szörnyü valósággal szembe:

– Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! – s töprengésének Anteusa újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka szélén.

Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört combot feszítő néma ügetés, este izetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul összecsukott pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől hátrasuhanó fekete tolongása: így ment már szinte két hét óta.

– Utját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hináros árnak közepiben! – fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat s a hazakérezkedő percegés bánatosan vágta a papirra, hogy feladata a török elvonására Ujvár elestével megszünt.

De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött insurrectioja riadtan széledt széjjel, Thököly István kupa után nyuló mohó reszketeg keze eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle protestáns magyaron csapkodta ki török ellen forralt s bennszorult dühét, a vérre, javakra falánk fürge tatárok ostora a morva Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres fosztogatásban vagyonosodó muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein, zsiros Kahlenbergen ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli ordasok, Montecuccoli szájas békéjü, trombitás lakodalmu tábora mellett látástávolban húzott az érsekujvári rabszolgapiac felé a portyázásban elesett vértanuk szétvagdalt, besózott hulláit vivő szekerek után az elhajtott paraszt: férqak tizenként gyalog, asszony, gyerek kettesével lovon, – s a bécsi póráz vége szorosabbra csavarodott a királyi csuklón és magas parancs kergette a busult bánt följebb, csak följebb a hadi szinen.

Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban, összesereglettek a messze gyűrüben szétszórvt kopjás istrázsák; élés, munitió, szerszámok, egyetmás, kézimalom, prédikátor négylovu kolyeszákra kuporodott és sivító sippal, rezes torku trombitával vágtattak előre a tisztjei csoportjában szügybe feszített fejű paripáján ülő fővezér előtt a nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó «mezei úr» mögött könnyü magyar lovasai hátán ugrált a karabin, gyalogjai deli csizmája vágta a marsot. Aztán a fundálók, művesek, szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött utánnuk, merev nyaku mezei pattantyuk gurultak zökögve, kopjákkal tüzdelt két partjával együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a Piccolomini és Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan s amott hátul az elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd, szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé.

A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről s azurral szaggatott fekete varju-folt sikló kerengése rajzolt a légben károgó csucsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás kúpot…

A messze elől szállongó porfelhő alól most kiszakadt s egy jobbra sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság… Zrinyi kardja megállásra villant… Hátul a szekerek ágyucsövekkel tüzdelt koszoruvá faroltak össze s a szekérsánc-mester szava idáig harsogott… Elől, a szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl távol falucska keresztje csillant…

A fővezér után rugtató lovasok vágtatása mellett acélosan zörgött a kopaszodó berek… Barna foltokon fekvő husgomolyagon, szétterpesztett lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka holttesteken szökdeltek át a horkanó paripák; az alvégen kékre duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató ezüst-pitykés biró bokázott kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyulva s trágyadombra vetett meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szükölve odább takarodó kóbor kutya…

– Jézus! Jézus! – ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala közé vágtató magyarság.

A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett; baltás, kaszás parasztok óvakodtak elő innen-onnan; idegesen ugrott meg az uccán álló, zsákmánnyal rakott paripa; a haslószijat oldottá rántva vetette sárba drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános, bő ruhás török; tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérüskert korlátján a gyalog futni kényszerült; udvarokon, kertben a megtorlás dühétől hörgő vad öröm öldöklése zajongott; néma menekülő bukott lova fején keresztül piac, ucca sarába rázuhanó paripája alá véres alommá; hosszunyelü, alattomos sarló vágódott ki a riadtan döngölő pata bokájának faluvégi árok mélyéről s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszünt, eltünt a balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz dolmánya ujjával törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot… s a felvégen kivont karddal, turbánnal, lófejjel háromszor pántos üvöltő kapu tömte el az utat.

Zrinyi trombitája egyet kiáltott s huszárjai őrült vágtával menekültek vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé.

– Bre! Bre! Allah! Allah! – berrent, huhogott mögöttük úthajláson túl a csörgő üldözés zaja elhalóban.

Egy pillanat még s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a mezőnek csapó meg visszaforduló Zrinyi-huszárság porából süvítő golyók vizszint záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt sűrü füstjébe a szekérsánc és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos görcs rángatta karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva, hullajtva fut vissza, oszlik búvó helyet keresve semmivé háromszoros támadás alatt a török lovasság.

Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyuságától ideges, vadult ló, lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna bokraiba búvót tiporva, kaszabolva; lektikán, vállon, öszvérháton szótlan sebesült reng lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a dob: a szekérsánc gyűrüje egyenes vonallá merevül s lassu menetben megindul Vizvár felé.

A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képü, frissen bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között:

– Elegendők volnának, amiket te miveltél, ha Kanisa, Sziget már tied volna és Budin kálászi-ban német császár parancsolna… Ne mondd, ó Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitüek husával eteted, hogy egy fejre két kéz esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai, serifjei nem gondolnak Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule Rudolfusz király földi lyukakba bujván láthatatlan ürgévé lettek előttünk, mért tehát egyedül, vitézeinket Szirát hidjára, Szelszebil vizéhez halál kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó Zerin-oglu?

De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre gömbölyödve egyre csak vonult följebb, följebb.