XX.

Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre görnyedésükből fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik táján a vár felé gördülő szekerek, hintók sokaságát s a mellettük ügető lovasokat: a Draskovich- és Zrinyi-rokonság ment kézfogóra.

Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron, megindultak a várból a fogadásukra rendelt lovasok s vágtatva siettek eléjük az úton. Uruk nevében elmondott ceremóniás istenhozott után közrefogták őket, s a hosszú, színes, tarka menet méltósággal kanyargott tovább Klenovnik felé. A férfiak süvegén vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba tűzött sasszárnyat, darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem szoknyáik, finom csipke-kötényeik ráncait simítgatták a lomhán ringatódzó hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok le-leugrottak egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok első lovain ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak s fejüket rázva vezették az agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat.

Acél-csörgés, szinek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult az úri menet.

A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a szokatlan gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar gomolygó sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a bámészkodásban. A várnagy és a hopmester vették legelsőbb pillanatnyi szemügyre a nyekkenve megálló hintók címerét és a bentülők arcát; a hopmester a kezében gyűrődő, összeizzadt lajstromra tekintett, intett egy szolgának, aki a részükre kijelölt szobákba vezette a vendégeket. A hintók a szinek felé gördültek, a lovakat az istállók előtt kantározták le… s újabb hintó nyomult előre.

Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek egymásra; barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és térd-hajtás mozgatta színes tömeget, amelyben a szertartásos üdvözlések morgó zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései hangzottak ki. Aztán széjjeloszlottak a nagy épületben s az udvaron csak a szolgák, csatlósok, inasok méregették irígy vagy megvető szemmel egymás ruházatát s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken széles ábrázattal vigyorogtak az őrködő gyalogok, féllábra ereszkedve. A muzsikások egy pajtában gyakorolták zenedarabjaikat, halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon, dudán, sípokon, trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó fazekai, forgó nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan; hosszú szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a temérdek borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát, szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott ökre, borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei hallgatták a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a hivatalja; ott szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók felé; apródok, frájok, inasok szaladtak ide-oda; csizma kopogott, szoknya suhogott.

Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek a nagy palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat. A leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony nézegették, símogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsu alakja franciavállba futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst csipkés, nehéz suhogású testszínű tercenella szoknyából emelkedett ki. Puhán és rikítón fénylett ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrinyi az épület valamelyik tulsó végében mustrálta magán türelmetlenül a vörös skarlát-posztó nadrágot s az aranyvirágokkal szőtt nehéz fehér selyem dolmányt; türkiz-köves ezüst sarkantyújával a szék lábát vagdosta és úgy várta a hopmestert, mikor jön már jelenteni, hogy a vendégek összegyültek mind a nagy palotán.

A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének forgatagában egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került.

– Szegény bátyám uram! – szólt a lány, babuskás részvéttel tekintve föl a ráncba vont homlokra.

Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s bánatosan bólogatta:

– Igyen van ez!

Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj nekilendüléssel forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál az ország főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva ivott a vendég öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a kupákkal; vége-hossza sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda vezette a távol levő főszemélyek egészségére való ivást, aztán a vendégek kerültek sorra; majd a vendégek kezdtek a gazda egészségére inni; ittak a multra, ittak a jövőre, élőkre és holtakra.

– Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! – szólt bizalmas beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett magának megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását; nem értette sehogyse; szebb is, fiatalabb is, mint Zrinyi, szerette is a lány, s egyszerre azalatt, míg ő Varasdon volt, Zrinyihez pártolt. Egy könyvolvasó, versfaragó katona! Ki hallott ilyet? Teljesen érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is. A lány válasza még jobban összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások… úgy kívánt valamit… éppen egy furcsa pillanatban jött… erős kézzel rántotta magához, mint egy örvény… aztán megsímogatta a lelkét… Nem méltó ő hozzá… gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról… Mindig becsülni fogja azért, mint bajtárs a bajtársat… Fütyül rá! Mit neki egy asszony állat becsülése!

Borbála piciny sóhajjal felelt; s amint lehetett, kiálltak a nagy komolysággal kackiáskodó párok közül s elvonultak egy ablak-mélyedésbe. Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a búbánatos pár láttára; s meg is szólták rögtön a Draskovichokat, hogy csak úgy hagyják lányaikat válogatni a legények között, mert nem jó, nem is illik az ilyen szerelemből-szerelembe játék.

– Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! – súgta félhangon János bán, amint a lánya elhaladt előtte.

– Fáj? – kérdezte Borbála.

Erdődy bólintott, hogy igen s elfordította szemét Eusébiának a tánc köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról.

Borbála melle csöndes, fojtott sóhajtással domborult pihegve.

– Kegyelmed szán engemet! – mondta Erdődy némi hálával.

– Esmérem, mi az megvettetés, én is.

– No!

– De igen, elhiggye kegyelmed!

– Osztán hogyan?

– Valamint kegyelmed.

– Igen?

– Igen!

Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője csipkés szélit huzogatta, Erdődy meg nézte.

– Könnyű kegyelmednek, merthogy legény, – szólalt meg idővel Borbála.

– No! – nézett rá elérzékenyedve Erdődy.

– Világ csúfja vagyok esztán: elfordítá tűlem orcáját az legény, kit szerettem, – és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő sírását.

– Hugom asszony!… Kicsuda? – kérdezte Erdődy vággyal színezett kiváncsisággal nézve a lány szemébe.

Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel borított padszékbe, amelyen ültek s fejével intett Zrinyi felé, aki egy asztal előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére ürített kupákat.

– Borbála! – sajnálkozott Erdődy s a lány kezére tette a kezét.

Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési pont felé.

Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a dob és sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve, kerengve hullámzott a táncolók csoportja; hosszúra nyúlva libegett a falon a sok gyertya-láng. Hangos beszéd zúgott messzebb s felcsattant néha egy-egy nevetés.