I.

A varasdi házak meredek, magas tetőin csillogva állt a hó; de a tetőnyilások s a bő torku, födött kémények szaporán eregették a felhőtlen ég fagyos derüjébe a kékellő füst-kacskaringókat. A kis tanácsház nagy termében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok rendei díszben nyüzsgő zsibongással várták az új bánért menesztett küldöttség visszatérését. Az egyik csoportban egy rezgő fejü öreg tartott előadást a Zrinyi-család nagy érdemeiről és jó horvát voltáról; igazi hívek s hasznot leső örök közhelyeslők hallgatták figyelmesen. Mások izgatottan tárgyalták, hogy a mult év elején, mikor az új bán Prágában járt a királynál esküt tenni, a pettaui stájerek lefoglalták több becsületes varasdi kereskedő mézét és vasát, s hozzá már magyar területen. Hangosan vitatták, hogy jogorvoslatot fognak kérni: majd Zrinyi! majd az új bán – kit Isten sokáig éltessen! – meg fogja mutatni…! Egy kétkedő lemondóan intett a kezével, mit akarnak! hisz a belső ausztriai tanácsurak a legnagyobb kerék-kötői Muraköz kereskedelmének, Zrinyi Pétert is bepanaszolták tavaly a király előtt, mert – mondják – Krajnában gabonát vásároltatott, hogy Horvátországon keresztül Bakarba, onnan Velencébe szállittassa. Volt, aki azt is tudta, hogy a király meg akarta fosztani a sichelbergi főkapitányságtól emiatt. Néhányan arról tanácskoztak, hogy a királyi szabadságlevelek méltó megőrzése végett egy diszes láda készittetése igen szükséges volna. Valaki a Draskovich nádor temetését mesélte egypár öregnek: maga is ott volt gyászhoz illő hosszu, fekete dolmányban. Egy piros taláros pap s egy kövér zágrábi úr sorra jártak minden csoportot, hogy inditványuk egyhangu elfogadása elé semmi váratlan akadály ne ágaskodjék: egyedül törvényes vallás a katholikus! protestánsnak tilos az országba lépés! Egy savanyu képü kanonok a nem rég kötött vesztfáliai béke eredményeit latolgatta. Hangos szavú fiatal ember magyarázgatta nevetve, hogy a Zrinyi testvérek sokat veszekednek a közös birtok miatt. Mikulich Tamás kopasz feje, békételen arca hol itt, hol ott tünt fel s ha egy csoporthoz ért, a beszélők hirtelen elhallgattak, majd fanyalogva érdeklődtek egészségi állapota, jobbágyai, nevezetesebb perei iránt. S ha a nyughatatlansága odébb hajtotta az öreget, megindult háta mögött a csendes suttogás: szép kis fiú a Mikulich Sándor, nyiltan fosztogat, gyilkol a Wottuich meg a Banyaduorec fiúkkal; ahol megfordulnak, nagy kár esik ott pénzben, borban, asszonyban!

– Mit bántjátok a Sándort? – pergette hangos szóval egy nyugodt arcu úr. – Jeles vitéz! »Kocka, kupa, kártya, kurva« a jelmondata!

A szóra, a nagy nevetésre több kisebb csoport megmozdult és arrafelé nyomult. Mindenki tudott valamit s nehezen várta a másik szavának végét. Csak úgy zsibongett a sok méltatlankodó, nevető, siránkozó, gúnyos, dühös panasz: Fetter, az ivanici obrist, fegyveres német katonáival rabolta el a zágrábi püspökség ivanici kastélyának összes butorzatát; a petrinjai végbeliek az oborovói papi lakot fosztották ki s elhajtották a turopolyai nemesség ötszáz disznaját. Hát a kaproncaiak, hát a kőrösiek! Német katonák vágják le, ingyen, vásárra hajtott barmaikat! A kereskedők inkább otthon ülnek. Minden rettenetesen drága s még úgy is nehezen lehet hozzá jutni. Az utak nem biztosak. Hogy is lennének! A német kapitányok maguk állnak rabolni induló vitézeik élére, így aztán a kóborló katonák is vérszemet kapnak az utonállásra. A zengi kapitány a befolyt harmincadot sikkasztotta el, egy zágrábmegyei viceszolgabiró az ország adójából csipett le magának háromszáz kerek forintocskát. Minden út egy kátyu-tenger; Kőrösön a bástyatorony teteje leégett; Ivanicon a fal egy részét romba mosta az árok vize; úgy marad, senki sem gondol a javitásra!…

Kint a piacon, a Csáktornya felé vezető úton, bástyákon, falakon, a fagytól recsegő hídon, a széles árok jegén burger és paraszt ácsorgott ködmönben, subában, hímzett szűrben; a süvegek, kucsmák csöndesen hullámzó tengerét német kalapok, magasra rakott női hajfonatok tarkázták. A nagy hóban csizmák, botosok álltak mintegy leszögezve s kis opánkás lábak tapicskoltak a hidegtől, mikor a jeges szél a cifra, hímzett kötény mögé furakodva combjukhoz verte az átlátszó patyolat-inget. Itt egy bőrpikkelyekkel dúsan cifra, ujjatlan ködmön, ott egy hegyes főkötő, minden varrásnál kicifrázott ingujj, pávás, gránátalmás himzések s a környékbeliek piros és fehér szinekben pompázó ruhái között elszórva a fekete és barna szineket kedvelő uszkokok.

Mikor elpukkant az első ágyulövés és hangját puhán görgette végig a havas síkon az érkezők elé, megremegett a levegő és megbolygult a tömeg.

Most állt meg kint a síkon, valami negyed órányira a várostól a báni menet. A lovas nép után haladó legelső kocsiból Zrinyi lépett ki először nyusztprémes, fehér bársony mentében; aranyos, drágaköves sarkantyúja elsüppedt a mély hóban. Utánna Petretich püspök nagy bajsza, vastag, nagy orra tünt fel a kocsi ajtajában; a dús selyem zsinórzat megfeszült a hatalmas mellen, amint kiegyenesedett. Mire Erdődy Miklós, a király másik biztosa is kiszállt a hintóból, Zrinyi már lovon ült. Elől, farkasprémes hegyes süvegű tisztjeik vezetése alatt a horvát karabélyosok tarka változatu, sokféle népviseletben hetykélkedő csapata haladt; csak a vállukra varrt vörös posztódarab mutatta összetartozásukat. Nyomukban trombitások, két század gyalog, hosszu puskákkal. Aztán egy lovas úr a nyeregkápának támasztott, előre feszülő báni zászlóval. Mögötte egy másik főúr a báni buzogánnyal. S messze, méltóságos távolban utánna, a király két biztosa között, tigris-takarós moldvai paripán hideg, merev arccal Miklós, Zrin örökös grófja, magyar királyi főlovászmester, Zala és Somogy megyék főispánja, ő császári és királyi felségének tanácsosa és kamarása, a légrádi véghely örökös főkapitánya, ő császári és királyi legszentebb felsége Dalmát-, Horvát- és Szlavonországainak bánja. Mögötte a vicebán, balján Migliani páterrel, aki a ló nyakára kötött zacskókból szórta az ezüst, arany pénzt a zsiviozó, éljenző, vivátozó eleven sövényre. Legutól a légrádiak lovai rúgták a havat.

Harang, dob, trombita, mozsárdurrogás szavától pezsgett minden ideg.

Zrinyi kemény fejét is megkörnyékezte a mámor. Amint a lóról leszállt, megállt egy pillanatra a hóra terített szőnyegen és visszatekintett a tömegre, amelynek hullámai nyüzsögve törtek meg az urak, vitézek szines, ragyogó torlaszán. A népem!… Hatalmam! – gondolta magában. – Az első grádics! Kikeltem a limbusból a fényre, világosságra s most kezdődik az élet!

A karok és rendek vivátozó gyülekezete kucsmalengetéssel, lelkes zajongással fogadta, amint a teremben megjelent. Erdődy Miklós beszél, a bánra mutat, majd a királyi zászlóra és újra megnyilik a sok száj, búg a levegő, karok lendülnek a magasba s megcsörrennek a kardok. Petretich beszél: az ősök… a dicső Zrinyi vér… háboruban… a báni hivatalban… mennyi ragyogó név, mennyi vér s a hír koszorúzó kedve!… és Miklós, az új bán… török… svédek… a hit s a király… hűség, szolgálat… elismerés! A püspök hatalmas ökle az égre lendül, majd mellére dobban s egy hódoló mozdulattal vágódik hátra tisztelettel meghajló derekától s a mély hang latin szavának tárogatós zenéje megszünik. Harmadszor búg fel a tomboló vivát. Zrinyi megcsörrenti kardját, hogy a kábitó mámort lerázza magáról s megszólal:

– Ha e dicső…

Buzgalmas, csendcsináló pisszegés, mozgás nyomja el hangját; aztán beáll a csönd és selymes morajjá halkulva zeng körülöttük a külső tömeg zaja.

– Ha e dicső királyság népes gyülése, – pattog keményen a bán latin szava, – s a főrendek nemes és méltóságos tekintete nem bátoritana, nem tudom, nagyságos, főtisztelendő és többi uraim, micsoda ok ösztönözhetne e tehernek fölvételére. Eszembe ötlött, nem is egyszer, kérjük meg ő császári felségét, legkegyelmesebb urunkat és királyunkat alázatosan, hogy engem e terhes szolgálattól feloldani méltóztassék, mert az én géniusom inkább a haza javáért való kardforgatásra, mint békehivatal viselésére hív. (Hogy meghunyorog Mikulich uram! – gondolta magában.)… különösen e nyomorúságos időkben, mikor sem biztos béke, sem nyilt háboru nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy magának vagy másoknak romlást kohol…

S míg a szivétől távol álló, betanult latin beszédet szavalta, minden egyéb képessége fürkészve figyelte hallgatói arcát.

– … ha talán a teher alatt roskadni láttok… örökké hálás leszek… Nem is mulasztom el, amig ereimben egy csepp vér foly, ő felségének e kegyét örökös szolgálataimmal kiérdemelni! (Vajjon? – suttogta szivében egy gúnyos hang.)

De negyedszer harsant fel a vivát és tombolt a lelkesedés. Zrinyi nyugodtan állta a vihart s a legfeltünőbben ordítozók arcát igyekezett megjegyezni, hogy kérdőjelet tegyen melléjük lelkében. Zakmárdy János már fölállt s a karok és rendek, Zrinyi felé fordulva, hajolva, még mindig éljeneztek. Az itélőmester szóra nyitotta száját, hangja nem is hallatszott; várt. Ajaka újra megmozdult s erre, mintha csak vele ellenkeznének, hirtelen magasabbra dagadt az ünneplés lármája. Várt, aztán újra föl-fölemelte kezét s arcvonásai beszédre húzódtak. Hiába! a vihar itt-ott meglankadt, de nem szünt.

Zrinyi büszke szeméremmel sütötte földre szemét s Mikulich valahol hátul unottan simogatta ujja bögyével a bajszát s »Silentium!« szólt néha savanyún. S mikor a bán egyszer oldalt pillantott, néhányan türelmetlenséget véltek kiolvasni tekintetéből s elkezdtek jóindulatu csitítgatással pisszegni és nyugalomra inteni. – Silentium! Silentium! – hangzott mind több és több oldalról.

Zakmárdy beszéde után, amelyben a nemesség bókja hajlongott az új bán felé, Zrinyi fölállt s nyomába kerekedett az egész gyülés.

– Milyen zengő hang! Az a pompás mente! Sas-szemek, valóságos sas-szemek! Milyen beszéd, micsoda tartalom! Igazi horvát nemes önuralom! Egészen az apja, mintha csak őt látnám! Ilyen csak született magyar úr lehet! Jobb, mint Mikulich! Majd elválik! Hát ez kinek fog kedvezni? Buzgó katholikus, sokszor járul az Oltári szentséghez! Ez fog aztán lakomákat adni! A felesége híres mulató család! Még ma este szólj neki, nyerd meg igazunknak! Csuda büszke egy ember! Drága, kedves jó úr! Éljen Zrinyi! Éljen! Dali egy termet! Éljen a mi bánunk! Éljen! – hangoskodtak és suttogtak nyomában a karok és rendek.

A ferencesek magas, négyszögü tornyában ujra megkondultak a harangok. A simára taposott havon kényesen lépegettek a lovak, egyik-másik nyerítve kezdett ficánkolásba. A keresztbe fektetett kopjákkal sorfalat álló hajduk mögött a tarkán sövénylő nép ágaskodott némán vagy ordított éljenezve. Talán nem is annyira a bánnak, akinek csak méltóságát érezték, de tisztét alig érték fel ésszel, mint inkább a barmaikat s magukat elhajtó török ellen vitézkedő légrádi kapitánynak szólt a zajongó ünnepeltetés.

A kóruson már kenetesen recsegett a sok tanulatlan hang éneke, mikor a bán a templomba lépett. Csizmakopogás, sarkantyú-pengés, kard-csörgés, ruha-suhogás, mentegomb-koppanás adta a különös kiséretet, mig mindenki el nem helyezkedett a szük padokon. Az ének megszünt. Zrinyi fölállt s jobb kezében a csipőjére támasztott buzogánnyal, baljában a zászlóval az oltárhoz lépett az infulás fejü, ezüst pásztorbotos Petretich Péter elé esküt tenni:

– Ego Nicolaus Comes perpetuus a Zrinio… juro per Deum viventem…

Kint trombita harsant, dob berregett, s közbe bömbölt a mozsár.