XXXVII.

Kinyújtott karjával a dombtető egyetlen fácskájának támaszkodva nézte Zrinyi a lábától csöndes ereszkedésbe hajló gyöp szürke-fényes csillogásán a hajnali árnyék bátortalan születését. A mögötte kelő nap sugarai nyomtalanul siklottak el a domb alatt terülő tábor piszkos sátrain, friss hányásu körsáncán, de bíbor zománc közepébe tűzött boglárrá aranyozták az egy-két félholdat villantó Kanizsát, s az ellenség tüzes golyóitól való féltében fazsindelyeitől megfosztott sok összevissza szarufa-bordázatát. Túl, a nyugati külön tábor csücskén pár ágyu reze fénylett. Mögötte derengő zölden enyhe domb-buborékok; legmesszebb hajnali ködfátylát bontogató sík, piros fejü erdők hegyeinek egymásba folyó vonala.

Sors bona… bizony! Vedd meg hát, világhirű bán, makacs Kanizsát! Hiába fütyög nyakadon a spanyol király Tuson de Oro-ja, ágyuid repedtek vagy nem hoztak golyót bögyükben! Hiába sietett Európa sok hercege, fejedelme pénzzel, paripával, hizelgő levéllel üdvözletedre, kanizsai ostromodat megkéstették a bécsi sonkolyok, kiknek téli expeditiód csak cavalcadé vala!… Minek, jó francia Lajos, a tizezer ajándék arany, ha pocsékolt időnket vissza nem válthatom vele? Hiába csörög zsebedben pápa olvasója, babócsai mezőről nem imádkozhatod el-vissza új eszéki hidján Köprülit.

Az egészségtelen zsirral párnázott arc ólmos foltjain bágyadt fájdalom barázdált elő s a függélyes ránc fáradtan mosódott szét fel-felránduló borzas szemöldökei között.

Mögötte lova zablája ropogott gyönge gyöp morzsolásban s valami, éjszakáját sirató rigó pipelt szerelmesen.

Lent mintha a tábor megmozdult volna.

A bán ökle könnyet dörzsölve kapott erőltetett virrasztások mécsvilágától pilláját vesztő vörös szeméhez: mi az?

Strozzival közös táboruk déli kijáróján békés szekér-sor mászott kifelé: a poggyász-halmokon szaladgáló kutyák ugatása, a hosszu ostorok durrogása utazást jelentett. Mi az?

A hirtelen megforduló bán kezében zablát zörrentve rándult a kantár, az oldalba döfött paripa nyerítve vágta fel fejét a legelésből s hátára forduló lovasával ideges iramban dobogott le a lejtőn a Zrini-Ujvárnak tartó út felé. A gyöpszélen visszarántott fék alatt megállásra bicsaklott aztán és Zrinyi várakozóan nézett el jobbra a kordék, kolyeszák hosszu vonata előtt lötyögő száz német lovas irányában, akiknek élén ragyás kepü, ritka szőke bajszu, hosszu, csontos hadnagy ült lusta, görbe háttal, csipőre tett ököllel nehéz léptü lován. Zrinyit megpillantva kiegyenesedett s félig hátrafordulva bőgött népe felé:

– Auu? – aztán előre kapta fejét s az érthetetlen harsány vakkantásra köszöntő zörgéssel közeledett a század.

– Wohin, Herr Rittmaister? – vágott eléje a rekedt kérdés.

– Nach Neu-Serinschantz, Herr Graf General! – kiáltott a tiszt kardját emelve s a csapat megállt.

– Wieso?

– Mein Herr Graf General, der General Lieutenant Herr Graf von Hohenloe und der Feldmarschall Lieutenant Herr Graf Strozzi neben andern Generals-Personen sich entschlossen, die bisshero continuirte Belägerung gäntzlich auffzuheben.

Zrinyi álla tokává gyűrődve süllyedt dolmánya gallérjába, jobb karja kinyult s ernyedten lehajló keze feje csuklóban balra billent. A lomha paripa fölemelte szakállas csülkét, a hadnagy kiáltott s előre meresztett, részegség, bujaság ráncolta bamba pofák tizes profil-sorai küllőztek el a szédülő magyar vezér előtt.

Strozzi szállásán nyitott ládák, fegyverek, drágaságok, edények hevertek, szolga-derekak hajuldoztak szerteszét s a vezér egyébként rémült szigoruságu arca derüs mosolyt fénylett, amint kerevetéről sebesült karját tapogatva rendelkezett, mit hová, hogyan pakoljanak.

– Mi ez? – rőkönyödött a felfordult elkészülésre a német generál sátrába rontó Zrinyi döbbent tekintete.

– Látja nagyságod, – vonogatta vállait rosszkedvüen Strozzi, aki már csak lóhátról akart elköszönni vezértársától.

– Mit fogadott hát tegnap nagyságod Batthyányi, Esterházy előtt, hogy velünk élni, halni fog?

Strozzi savanyu hehegéssel fészkelődött föl helyéről s bajjal kényszeredett ki összeszoruló száján a tréfa:

– Balkezemet adtam csak rája… ugyan!

– S Kanizsa?

– Nincs ágyúnk, uram! – restelkedett Strozzi.

– Hírünk, nevünk!

– Két részre van szakítva a tábor! – dünnyögött a német vezér.

– Latrok! – vágta szemébe magyarul Zrinyi.

Strozzi arcán két bibor folt gyúlt ki s fejét vállai közé vonva húzta ki magát:

– Ich verstehe… keine «látrak»!… Alle bisshero angewandte Mühe und Arbeit umbsonst gewesen, die Soldatesca schon drey Tage kein Brod bekommen, wir auch keine Hoffnung zu machen, dass ins künfftige die geringste Provision mehr einlangen könte, und nunmehr gewisse Kundschaft eingelauffen, dass der Gross-Vezier mit einer grossen Macht von 50 biss 60.000 Mann auff dass Lager loss gienge, und…

Kint a hangos magyar szóváltás dobogó zaja közeledett.

– Ach, diese auch noch… – sziszegett föl Strozzi, ketreces medve tehetetlenségével himbálva ide-oda magát.

– Itten az bán ű nagysága! – fordult hátra a kipirult arccal berontó Esterházy Pál. – Guten Tag, Herr Feldmarschall Lieutenant!

– Guten Tag! – morogta a bejövők felé Strozzi, a földet nézegetve maga körül, hogy hova köpjön ki utálatában.

Aztán mindnyájan körülállták s németül, latinul, sőt magyarul csak úgy ömlött feléje a tréfás szemrehányás, érces hangu követelés, esküje komoly emlegetése, méltóságos rábeszélés, köpönyegrángató baráti kérés, burkolt fenyegetés: az örvény szélén tántorgó magyar hadi becsület ezer arcu, egy mivoltu maradásra biztatása. Strozzi vállába húzott fejjel forgott jobbra-balra, fülét vakarta, bajuszát paskolta, orra nyergét dörgölte mutató ujja kampójával s a karjait hallgatagon összefont bánra pislogott néha-néha.

– Mért mennénk el nagy gyalázatosan, – emelkedett egyszerre Zrinyi hangja az összevisszasággá idegesült zaj fölé, – Kanizsa alól? A várban egy tehenen kivül más élő állat nincsen, hat napja sincs hátra s a nagyvezér tart tőlünk: Babócsán vesztegel… Kém, szökevény, fogoly egyként vallja.

– Forgatsch úr is török rabra hallgatott…

– Ejh, mit! – suhintott utolsó érv helyett a büszke kérdés, – marad-e hát nagyságod velünk?

– Hol’ mich der Teufel, ich thue es nicht! – fakadt ki végre az elvvé kínozott, methodikus ijedelem Strozziból.

Fenyegető öklös csáp-erdő lendült, tátott száju szitkot szóró éktelen zsivaj tört ki e szavakra a magyar urakból s ládikás asztalt, fegyver-csomót zörgő hullásnak lökve tolongott a bánt magukkal ragadó búcsuzatlan nekikerekedésük a kijárat felé. Hangos robogásuk Zrinyi szállása felé tartott s fél óra mulva lovaslegények nyargalták a kereskedőktől, asszonytól üres, fel s alá sürgő, szájas csoportokban vitatkozó, titkon már sátorkarókat huzkodó katonák gyanus buzgalmától forrongó körsáncot keresztül-kasul és külön kis század vágtatott át a nyugati táborba Hohenlohéért.

A tanácskozás hosszu asztala körül aztán szokatlan, izgalmas csönd s rózsás-szürke félhomály töltötték meg a juniusi nap hevétől vörösen izzó bordás ponyvakúp alá zárt forró nyarat.

Zrinyi szúróssá vont szemü, jéghideg, dacos nyugalommal nézett végig a piros reménységtől égő, nyúlt vonásu bizonytalanságban és makacs elszánásban sáppadó, vagy közönyös, nagy képet merevítő arcokon, amint szólásra emelkedett:

– Császár ő felségének, nagy impériumnak, magyar hazámnak generáljai, próbált vitézei, hű fiai, urak! Ez utolsó tanácsban mint Isten színe előtt kérdezem nagyméltóságtokat, nagyságtokat és kegyelmeteket, elfussunk-e gyalázatosan annyi vért, pénzt, vitás gyülést, fáradalmat, virrasztást emésztett obsidiónknak teljesedést igérő utolsó órájában vagy keresztény hitünkért, császárunkért, becsületünkért, édes hazánkért eddig ezer csatában, ágyudörgésben, falmászásban, rohamban edzett szivünk minden bátorságát összeszedve, Jézus és romlott Magyarország szent nevével ajkunkon robbanjunk Köprülinek méltatlan ijedelmünkben megháromszorozott, de valójában 24.000 jó katonánk ellen 20.000-nyi gyülevész hadat hozó szájas fönnhéjjázására?

– Nem úgy a kérdést, bán uram, – zuhant az asztalra fölényesen Hohenlohe vaskeztyüs ökle. – Itt vesszünk-e bolond makacsságban vagy másutt éljünk hitünkért jobb időkkel újuló harcra?

Zrinyi keblébe mellkas feszítő mély sóhaj kínja tolakodott s zokkanó szóban búgott ki ujra:

– Ejh! Maradjunk?… Menjünk?… Ja, oder nein!

– Nein! – marakodott elő Hohenlohe torkából rekedten az első szavazat.

– Nein! – Nein! – Ja! – Nein! – Nein! – Nein! – rikácsolt, suttogott, nyulongott és tátogott magyarosan a többség futni kivánó tiltakozása s egypár magyar el-elfúló igenlése.

A bán lehajtotta a fejét és hallgatott.

Hohenlohe tarka struccbóbitája azonban föllebbent s a német urak, tovább mire sem várva, ültükből spádé-zörgéssel, toll-libegéssel, hangos szavazatmegokolással utánna kerekedtek.

Rég elhangzott már az utolsó «also… ritirata… nach Serinschantz!», rég elnyelte már a távol a nyerítő, szerteszét robogó pata-dobogást ottkinn, mikor Zrinyi, két kezével az asztalperemnek dűlve, mint az álomjáró, nagy lassan fölállt. Szeme szögletén sűrü szarkalábháló remegése ütközött ki, vértelenné szívott ajkai keserü vonaglásra torzultak, könyökhajlása reszketve kampózott arca elé s szégyentelen zokogása megtörte a csendet.

Az urak fölálltak s kint köröskörül tábor-oszlató trombita, dob ujjongott kevélyen.