XXX.

Május mosolygott dombon, sikon s Zrini-Ujvár gerendás fegyverzetü föld-falai alján Kanizsa vizétől, csendes Murától egy-egy széles árok-kar cikcakkozott egymás felé biztos ölelésre. Összenéző végein kapavillanással, ásó-lendülés közt nyüzsgött a dolgos: három megyének kétezer jobbágya; tulsó két sarkán magasra sárguló friss zsilipek várták az árokkarok között zöldülő tér árok-ággyá, töltés-görönggyé fordulását, hogy zúgva bocsássák össze az új uton az oldalukat locsogtató piszkos hullámokat.

Fent, a vár udvarán vásár zsibongott.

– Urak, urak! – penderült középre egy ordító öreg magyar markából egy övig meztelen suhanc, – tizennyolc évü, mellye bivalyé, hasa csuka-forma, ina acélyos! Igát is elvon!… Mi?

– Khajr! – tiltakozott dacosan a borotvált fejü.

– Pofádat, francos! – emelte ütésre kezét az öreg.

– Hiszem, csipás! – fitymálkodott a kis gazdaságába munkást szerezni óhajtó.

– Tenyere nem csipás! – magyarázta amaz bütykös hüvelykével a fityma ember orra alá bökdösve.

– Uram, ez ezüst állu szüzliánt is…! – könyörgött odább egy kaftányos ősz új urának, – minden hajfonata megír ezer tatárt!

– Portéka kénál portékát, – morfondirozott hitetlen kétséggel az ezüst pitykés vevő, a fehér arcu leányt nézegetve.

– Aptya nékie! Inkább megáldozza magzattyát mellette, hogysem tűle szakadva! – magyarázta, a váltság-díjakon nyerészkedő szivéhez szólva, az újabb hasznot sejtő árus.

– Nimötért messzely vaj, ez fingosért három s megadám az árát! – kiabált amott földön kuporgó kövér, rongyos burnuszu arabra mutatva egy tömzsi horvát.

– Pálcával gyakorta jól kénáltassa kegyelmed az beste kurafiát! – sivított az utolsó tanács emitt a vásárló után.

– Brzo! Hajdü! No! – harsogott széjjel a tágas várpiacon s a bilincses rabjaikra hangos vásárt csapók apró csoportjai körül bajusz-huzogatva, fültövet vakarva őgyelegtek a hümmögő tanácstalanok.

A dühös és enyelgő kinálat, bizonykodó alku, kétkedő s víg vásár harsogó, dünnyögő zavara hirtelen pálcás hajduk szitkai előtt tágult ketté, a főépület ajtajában megjelent az úr s a jobbján valami szalagos főnémet. Mögöttük Patachich sandalgott a mellette álló, rajzos papirlapot és körzőt vivő rittmeisterre, akinek nyomában asztalkát, székeket, irószereket cipelő szolga sietett.

Az udvaron az idegen tiszt megállt, megvető pillantása körülsiklott a gyülevész zajon s a kalauzolni akaró bán mozdulatát udvariasan e lhárítva, hadnagyához fordult:

– Die geometrische Delineation! – Egyik kezét becsusztatta a csipkék alatt domborodó szines, hosszu selyem mellényének három gombnyi nyilásán és hozzáértő, hivatalos némasággal hajolt a másikban tartott alaprajzra. Azután föltekintett s bizalmatlanul nézdelődött szét a várpiacon. A csipkék között motozgó keze hirtelen kilendült és sietve vette körzőbe az alaprajzon a vár piacának hosszát-szélét s mikor egymás után a lap aljára vont mértékre vitte a távolságokat, rosszalón rázta meg a fejét: a piac aránylag csakugyan kicsi!

– Ja, ja! Ihre Exzellenz Herr Graf Montecucule hat es gut gesaget! – morogta magában s az egyik középső bástyához vezető uton megindult.

Az erődfokon, mig a rittmeister az asztalkának dülve figyelte kalamárisba ütögetett pennáján a tinta gyors száradását, ujra kezdődött a hivatalos várvizsgálat szem-düllesztése, nyak-meregetése s a körző merev lábu tánca.

– Das ist die Schantz Neu Serin! – bólogatta kicsinylő dölyffel maga elé Holst ezredes. – Nagyságod tehát, – fordult hirtelen Zrinyihez, – illustrissime Domine Bane, a méltóságos Hofkriegsrathoz intézett epistolájában Isten birószéke elé rettenetes itéletre szólította mind, akik e vár építésében gátolandják? – s választ se várva kiáltott hátra az asztalka felé:

– Keine bedeckten Wege.

– Gáncsolódó fű nő a bécsi mezőkön, obrist uram! – lépett ki Zrinyi büszkén fogadott némaságából.

– De hagyján! – legyintett gunyosan mosolyogva Holst, – ha Vittniedi nevü szolgája nagyságodnak üres kézzel is jött vissza Styriából könyörgő utjáról, egypár főmagyar jóváhagyó egyetértését hozta ide tarsolyában… Face-linie: vier Pasteien, drei halbe Monde… schwach!… Seiten, dito!

A percegő toll csak ugy ugrált a rittmeister kezében s Holst méregető, vizsgálódó hajolgatásából harsogó diktálásba egyenesedve ontotta kifogásait: szögpásztázó lővonal rövid! lőtér csekély! irányvonal meredek! mellvéd magas és keskeny…

Zrinyi egy ideig némán nézte a fontos okvetetlenkedést, aztán elnevette magát s a falpárkánynak dülve igyekezett az árkot túrókra való figyelésbe pislogni fojtott dühétől homályosodó szemét.

De a diktálás megszünt, a sok papir tekerccsé gördült, a kis asztalka hordozhatóvá csukódott s Holst a bánhoz lépett:

– Fölötte nagy kár, Herr Graf, e schantz-ért dacolásba kapni a felséges urral s akaratunk ellenére, a végek védelmezéséhez kapott munitiót ide szállítani…

A bán megfordult s szembe fogadta a hiuságában sértett ingerült tekintetét.

– Nem szánja nagyságod a pénzt, a drága salétromot, pattantyusokat? – piszkálódott tovább nyájasan az ezredes.

– Erre is van megbizatása kegyelmednek? – pattant föl Zrinyi.

– Mivelhogy a Neu-Serin-Schantz, török földön épülvén, nyilt békeszegés…

– Birtokomon! és nem békeszegés!… Souches, Montecuccoli lomposai talán nagypénteket dobolnak…? Az nem békeszegés… Csak mit én teszek, arra pökhet rá minden német furier?

Holst szakállkáját harapdálva keresett választ:

– … a… birodalom… érdekei… nek csillagvizsgálója Bécsben áll, bán uram, oda legjobban látszik minden kis és nagy, szőrös és puffadt csillag… mi… onnan legjobban… kellő értékére tudjuk szállítani… misén ájtatoskodókat templom-ajtóban leső, szire-szóra török ólakba, vermekbe kukkantó végbeli vitézkedéseket… gróf uram!…

– … csak Portia úr alszik nyugodtan, mert friauli birtokait is védi e nyomorult… – kacagott föl Zrinyi.

– … juhakol, – harsogta most már fenyegetően Holst is, – amelyért a kanizsai basa fejét véres tekegolyóvá gördítette a szultán haragja!

– De bezzeg Keménnyel Erdélybe sétáló főkatonátok, Montecuccoli ur miatt egy török ebhóhér foga se hullott ki, ellenben Kemény Jánost döggé taposták a nagy-szőllősi cécó gyáva futásnak rugaszkodó lovai… és, édes obrist uram, kegyelmed pedig keressen más kurvát magának, ha enyelegni akar!

– Haragudt hangossággal szóllottak, de mirül, corporál uram? – kérdezte a bástyán őrködő magyar a hintójuk felé rohanók mögött ellépegető úr után bámulva.

– Az török háborúrul! – pökte oda komolyan az altiszt.

– Lészen tahát öreg pattantyus háboru? – kérdezte a legény puska-acélának griffjén babrálva.

– Azt tudom, aliglan, – vélte a biztos válasz, – merthogy megkrepált az beste aggeb fő török mezei úr, Máhumet Köpredelem!