XL.

A tejszinü, bágyadt, lágy kékségü égen sugártalan ragyogással ünnepelt a nap. A fehér-barna vár tiszta békességben furta lomha, széles testét az arannyal szürt párás levegőbe, amelynek könnyü foszladozása alatt ezüstösen fénylett a fakó zöld mező, csak északnak, délnek a távol opálos ködei alá enyésző lombtalan fák fekete, éles, halott szövevénye sirta az égre november szomoruságát.

A hosszu palota ablaka ónait rezzentve tárult ketté s az összefont karu bán alakja büszkén egyenesedett föl sötét négyszögében.

Az épület árkán túl bocskoros, aba-condrás parasztok igyekeztek a keleti kapu felé, vállukon ólmos botot, puskát emelve; előttük lovas vadászszolgák feszítettek zöld dolmányaikban, mögöttük pórázra fogott, lusta járásu, testes szelindekek huzták a visszafeszülő pecéreket. Legutól hálótekercsek, karó-csomók vonultak előre a levegőben s a vadászmester nagy szájjal kiabált eléjük a kapu-bolt alól.

Vitnyédy tompított hangon folytatta rábeszélését:

– Nagyságos uram, ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak! Bethlen öcsém uram, ki kérdését hozá Gremonvillének, megviszi nagyságod választját viszontag. Gyanuságban estem az békességrül való tracta felől: kelepce lészen csak bizonnyal! Talám tudtára lén császárnak így vagy úgy mi dolgunk… Ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak!

Zrinyi csöndes méltósággal fordult meg:

– Conscia mens recti famae mendacia ridet! Semmit nem vétettem, ha veszek, ártatlanul, tisztességgel, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy az törökkel való gyalázatos békességet nem javallom, melyben nem voltam egyedül. Holnapután megyek az két urfival!

– De mégis, nagyságos uram…

– Nincsen mégis! – emelte föl nyugodtan hangját a bán. – Volt egykoron talám, mégis, türhetetesség! Mastan csak én vagyok s bestekurafiául alácsalt nemzetem! Alattavaló, sőt szolga tekélletességének tetejére jutottam, álmábul serkegetém az magyart, s mi üdőm maradt, törökkel megvonyakodásban mulattam hazámért, s ihon, váram nincs, szigetem minden jóbul kigyökereztetett, értékem megvékonyult s Portia ur az nékem tett károkért ezer aranyat küldött egy himes turbában. Nem feddődésképpen mondom… Német nem akar, magyar nem tud? Majd akar és tud, az kinek hadai Rába vizének nyargalták az kontyost s kinek pispeke környül forgódik Velencében öcsém uramné asszonyom új hadakozás inditásához foglalt kedvünkkel. Alea jacta est, Vitnyédy uram! Nem babra játszadozunk esztán!… Voltam, mint bomlott virgyina, de mastan Kézmárk vagyok, kibül leszakad az fölszél, s támaszt nagy zugást, nem reked, nem lankad, hajul előtte lágy, de szakad az kemény ág!… Mi okon röszket kegyelmed s néz, miként ijedésben reám?… Igen, igen, országháboritó vagyok, ez idétt szüvemben; francuz szablyával, velencés tallérral azomban de facto is az lészek, nem személlyemért bolondjában, de ezerekért ősi constitutiónk jussával s kegyelmed is ottan lészen oldalamnál, örömben sivitván szabad hazám nevét az égben, méért jegyez hát mastan orcája kárhozatot?… Üljön csak vissza sellyéjében kegyelmed, sohult és soha ollyan nyugodalmas nem volt szüvem verése, olly tiszta értelmem, mint mastan s ha az fátum német vérrel lustositja kezem, nem én kévántam, egy az hütöm!

Azzal ujra az ablaknak fordult s apró, jóleső sóhajok között simogatta ki szeméből, arcából az akaratlan, pillanatnyi lelkesedés kábulatát.

Az ólak felől pár lovas léptetett elő a néma udvaron.

– No, gyölekeznek mán! Menjünk!

A folyosó tulsó végének nyilása elé nyurga, szines alak sárga csizmái recsegtek éppen, mikor a könyvesház ajtaja becsukódott mögöttük. A külső udvarra siető a lépések zaja felé tekintett, megállt, süvegét levette s tulbuzgó illemtudással fordította rájuk fekete, örményes vonásu, mozdulatlan arcát.

– No, öcsém uram, – nyujtotta már messziről Zrinyi kezét, – tél vagyon, s az kucsma fejbe való!

Bethlen Miklós pirulva engedelmeskedett.

– Hát Zichy öcsém uram? – fogta karon a melléje szegődőt Vitnyédy, mig a bán az emeleti lépcsők alján megjelenő Mária felé előrement, s úgy mormogta aztán bajusza alól: – Megmásolhatatlan ű nagysága kedve…

– Kell is maga beszéljen Gremon…

– Pszt!

– Szép az üdő vadászatra, urak! – fordult az odalépők felé Zrinyiné.

– Jó is lészen, nagyságos asszonyom, ez mái izes ebédet kicsinyég lezötykinteni, – felelt nevető hizelgéssel Vitnyédy.

Kint hámba fogott lovak fölött durrogott a fellajtár kóválygó ostora s tágas hintó állt a kapuköz keretébe.

– Vitnyédy uram, ide mellém! – szólt hágcsóra lépve a bán. – Öcsém uram!… – fordult a szerényen lent maradóhoz, a szembe-ülésre mutatva.

A mozduló hintó hátrarántotta, úgy intett vissza bucsut Máriának, aki felé két kucsma és egy magas tetejü olasz kalap lenditett alázatos köszöntést a hintó után rugtató három lovas fejéről. Szikra csillant az utolsó élben lekattanó pata nyomán s Mária köntösét emelve fordult visszamenésre.

A kapu két oldalán csikorogva forogtak a hidat eresztő láncok csigái s az őrök zörögve ugrottak sorfalat az ur hintajának.

Balra, le délnek ereszkedően magas, fekete csucsfejü, nyomott kis fehér arcu, apró szemü házacskák álldogáltak vázzá kopott kertekben a fénylő párás sik békés szegélyeül; jobbra az árok acélos vizében tükröző sötét várfal mohos kockái zökögtek hátrafelé utjuk mellett. Fölöttük fáradt déli ragyogásban ferdült az ég öreg gavallérja s őszi bánat hűvös rothadását ásította eléjük az erdő.

Fénylő izzadtság alatt feketülő faderekak jöttek szembe, a közéjük szivárkodott halvány arany ködöt szaggatva csikossá, maradozva álltak meg egy pillanatra és sorakoztak némán a locsogva süppedező hintó mögé. Aztán lassan tölcsérré nyiltak s úgy tágultak el a tisztásra érők mellől.

Szemközt a bokrok előtt már állt a vadfogó háló girbe-gurba rajzu szürke keritése s karámos vonalban futott itt a sürübe s arra el a tisztás tulsó sarkán szakadó uton a kocsinyommal párhuzamost. A vadászok a lábuk közé kapott puskákba döngölték a töltést; a fiatal Migliani a két Gusich-csal nevetgélt távolabb.

Vitnyédy a már otthon golyókká harapdáltatott ólmokat tapogatta tarsolyában s panaszolva sóhajtott a szótlan utban százszor visszanyelt politizálása bevezetéseképp a puskája idegen mívét vizsgáló Bethlen felé:

– Hejh, öcsém uram, azt az lator-kedvü gubernáló plánétáját ez saeculumnak, ugyan roszul vagyunk, kinél roszabbul nem lehetnénk.

– Kinél roszabbul nem lehetnénk? – vette fel a szót még a hintóból a bán, telekes bocskorára bő vadász-csizmát vonva. – Mondok erre egy mesét kegyelmeteknek! Egyszer egy embert az ördögök visznek volt. Találkozik egy barátja szemben véle, kérdi: – Hová mégy kenyeres? – Nem megyek, hanem visznek. – Kik s hová? Felelék az ördögök: – Pokolba. Mond emez: – Jaj, szegény, ugyan roszul vagy, kinél roszabbul nem lehetnél. Felele: – Roszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is roszabbul. Melyre emez álmélkodva: – Hogy lehetnél roszabbul, hiszem az pokol mindennél roszabb. Felele: – Ugy vagyon az, de mast mégis visznek ők engemet, noha pokolba, de az magok vállán, hátán, hogy mán nyugszom addig; de hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis ugyis csak azon pokolba mennék, hiszem roszabbul volnék ugy ennél is, – azzal szorosra rántotta a hosszu csizmaszár füleibe huzott nadrágszijat derekán s lelépett a gyöpre.

Angelo már ott állt a feltekert, felporozott stuccal.

Aztán megindultak a fák felé, átléptek az alacsony hálón s tágközü raj-vonalba szakadozva nekivágtak a recsegő, suhogó sürünek. Mikor a hón alá fogott utolsó puska-agy is eltünt az itt-ott még zöldellő lombragyában, a tisztáson álló fővadászmester karja a zöld mente fehér báránybélését kilebbentve szállt a magasba s mögötte felbúgott a kürt.

Messze, a Dráva felől csapkodó, kopogó üvöltés válaszolt s csaholással keverten közeledett óriási, láthatatlan félkörben keritve a borzas figyelésbe meredt fekete erdőt, amelyre lassan szitált alá a néma égről a délutáni szürkeség.

Valahol a közelben dördülő lövés pukkant. A hajtók ágropogtató orditozása megkétszereződött s őrjöngő vakkantások szakadtak a mind dühösebbé erősödő csaholásból. A tisztás innenső fáihoz kötözött paripák kényes előre-hátra toporzékolásban inat feszitve, fület hegyezve, idegesen dobbantva rángatták kantárszijukat. Ijedelmük még le sem csillapult, újabb lövés durrant el jobbkézt s pár percre rá röfögő csörtetés utja hasadt a cserjén a háló utra forduló szöge felé.

– Hé, legények! – kiáltott a vadászmester s maga már a lővonalon ugy látszik sebesülten átszabadult vad zörgő közeledése iránt rugtatott lovával.

Az egyik karó nyekkenve hőkölt hanyatt a hálónak ütődő vadkan taszitásán s az öregszemü kockákba gubancolódó vadra ropogva villámlott a mesterük után szaladó vadászok akaratlan sortüze. A szőrekopott redves toka hörgő hullámzásban meredt az égre, a magas fakó test négy kis lábát fölvetette s fekete vért eresztve vágódott el lapossá.

A vidám beszéd foszlányaival élénkülő sürüben elhallgatott az orditozás s hajtók, urak, vadászok bokor-háritva, hálót hágva sereglettek a tisztásra mindenfelől a dögre rohanó, dühösen ugató szelindekek után. Amott a nyelv-lógató, fog-csattogtató ebek csaholó ugrálása fölött, összefogott kis patáival két legény vállán fekvő rudba kapaszkodva himbált előre a bán zsákmánya.

– Nékem csak nincsen szerencsém, nyulfi sem jüve stuccom elé! – panaszolta tréfás keserüséggel Vitnyédy a hintó párnáin csizmáját oldozó Zrinyinek, aki nevetve vont vállat, de a kocsi másik oldalán izgatott horvát szó perdült egy szélesen csillogó fogu fekete arcban.

– Mit mond Paka, nagyságos uram? – kérdezte Vitnyédy.

– Egy kant sebesitett, ment az vérin, mondja, ha utána mennénk, elveszthetnők, – felelt a bán a hintóból kilépve. Azzal a paripák felé indult s útközben egy vadász kezéből stucot ragadva szólt hátra a szolgálatkészen nyomába induló Zichynek, Bethlennek:

– Öcsém uraim, kegyelmetek csak maraggyon itt!

Gusich kapitány is huzódozva, de készült s Vitnyédy lábát már kengyelbe igazgatta egy inas.

A bán lóra kapott:

– Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uraimékkal, – intette le jóakaratu kimélettel a fölösleges buzgalmat s úgy kiáltotta vissza a Paka után rugtató paripáról: – Csak meglátom, mit mond ez bolond!

Az avar sziszegő táncba rezzenve sirt fel a bánt követő három belső inas dobogásán s a háló mellett lefutó ut kanyarodása csakhamar sürü falat dobott mögéjük.

Egy helyen aztán lefordult a fékbe rántott lóról Paka s hajuldozva bujt a bokrok közé. Zrinyi is leszökkent s mig azok hárman a lovakat kötözték, délceg alakja óvatosan ivelt el a lombok alá.

Rövid puskáját előrefeszitve lépegetett a szinte nesztelenül sikló horvát után, mikor egyszerre szemet kápráztatva ugrott meg a bokor sürü-fekete alja, s a lábának zuhanó sötét gomolyagon keresztül arcra bukott.

Paka ijedten ágaskodott vissza a tompa, hangtalan esésre, egy fának ugrott s ágaira kapva orditott megkövülten az ura hátán villogó röfögés fekete vagdalkozására alá.

A bokor töredezve szakadt az ut felől, kurta gallér alól gyors lövés tüzes csikja durrant s az óriási kan leszegett fejjel menekült.

A bán ingadozva állt talpra. Bal szeme eltünt a fehér homlokán nyilt s arcán feketévé növelt bibor zuhatag alatt; jobb vállára bugyborékolva szakadt sötétté csapzott fürtei alól a másik s vérrel ömlött keze reszketve nyult kebelébe:

– Ihol egy fa… állitsátok az sebnek vérit véle… az arra igen jó!

Migliani remegve nyomta jobbról, balról, fönt, lent a talizmánt az omló vérnek s könyökig mocskolva hagyta abba végre.

Zrinyi megtántorodott.

Gusich és Angelo hóna alá karoltak, úgy ültették a földre s a vériszapos avarra rogyva kapkodták sebről marokba az alvadó vértől sikos fadarabot.

– No, fiaim!… Mán jobbacskán… – hangzott alig a szó s az összeroskadó derék mögül lassan kicsuszott a támasztó fatörzs.

A két olasz sápadt rémülettel tekintett össze s Gusich csörtetve elrohant.

Az uton lódobogás távolodott, a két ember letérdelt s felcsukló sirásuk zokogva enyészett bele a lezuhanó éjszakába.